Olyan kis semmi ez az ország, elvágyódunk Budapestről. Minden a végén kezdődik: kidobjuk még a karácsonyfát az ablakon, mi, lakótelepi átlagmagyarok, lecaplatunk a lifttel, ha megy, karistoljuk a jeges havat a kocsi szélvédőjén, aztán csak vacogunk a párás ablakok mögött, és elálmodjuk magunkat az egész balkáni kócerájból, el ám, el a szürke és nyomasztó fővárosból, az egész proli vircsaftból. Vége legyen ennek – így indul Salamon András filmje.
A Getno főhősei kókadt arcú metrópolgárnak sminkelve hagyják el az országot. Mert a szerencsét a közember próbálgatni, kísérteni akarja: a rendező szerint csak úgy, nem másképpen, mint filoxéra-vészkor kivándorolt ősapáink: Amerikában. Aken getno. Szetiszfeksön. Getno – ez a címe Salamon András dolgozatának, valószínűleg azért, mert fülbemászó a szó, és jól el tudják passzolni a marketingesek. Jól fest a plakáton. Stonesék himnuszából ragadták ki a kifejezést, és úgy érezhetjük: ők itt arra utalnak, hogy a főszerepet játszó egyszerű família odakünn sem kapja meg azt, ami kielégíthetné vágyálmait, sőt.
Elhízott Jancsi (Gesztesi Károly) és nyúzott felesége (Szalontay Tünde) egy budapesti lakótelep másfél szobásából repülnek el Las Vegasba. Mert ott Salamon András nem túl eredeti ötlete szerint majd boldogok, sikeresek, gazdagok lesznek. Az amerikai álom pedig csakis az álmok városában válhat valóra, hiszen Jancsi apja (az évtizedek óta csak színpadon látható Király Levente) ott él évtizedekkel fiatalabb, magyarból odaszármazott, hasonlóan bornírt feleségével. Az apa már vagy harminc éve amerikai állampolgár, és egy roncsteleppel díszített kuplerájban lakik. Mobilján a magyar Himnusz tutul, felette magyar trikolór lobog. Unokája, Jancsiék leánya (Péter Kata) az első, aki beilleszkedik, romantikába hajol a jamaicai kontúrral megrajzolt helybélivel (David Douglas). A kivándorlók álmát hamar elsodorja a préri szele, s itt kezd megmutatkozni Salamon András filmjének egyetlen, ám becsülendő értéke: a figurák esendők, mindannyian inkább rosszak, semmint jók, de éppen emiatt rokonszenvesek. Idegenszerűségük és elesettségük infantilissá, gyermeki szívűvé teszi őket. Álmodozóink szélsebesen szembesülnek vele, hogy ez nem az Oscar-ceremónia Amerikája. Vagy inkább pontosan olyan? – kérdezzük aztán mi: Las Vegas, akár Hollywood, csak makett; óriási stúdió a sivatagban, amit földszintes nyomortanyák és roncstelepek öveznek. Az álom nem több álomnál.
Miért pont Las Vegas? „Hogy a csoda mögé nézzünk” – nyilatkozza a Mozinet.hu-nak a rendező, mi pedig odacsodálkozunk a csoda mögé. Kilátszik a stáb a filmből, kissé az az ember érzése, mintha csak werkfilmet nézne. Nyaralni akartak emezek, vagy filmezni? Persze, Salamon András stábját megannyi kudarc érte a forgatás alatt a prérin, éjt nappallá téve dolgoztak a torlódó akadályok miatt; Amerika ott tett keresztbe nekik, ahol csak bírt, de hát a film is erről szól, csak semmi surprise.
Wass Albert lenne aztán a megmondhatója, hogy a salamoni amerikás magyarok jogosan kapzsi és gonosz emberek-e, vagy nem; a Getnóban viszont állandóan ocsmánynak karakterizált disszidens magyarokkal szembesül a család; találkozásaikban nincs sok köszönet. A nagypapa egyszerre tipikus vegasi kisnyugdíjas és büszke magyar; túlélőművész és botcsinálta hedonista. „Amerika benned van, magaddal hoztad. Magadban keresd, ne máshol!” – mondja két szusszantás között. S neki lesz igaza: az Újvilág csak fikció, ami a keleti blokk átlagembereinek képzeletében vibrál, akik elhiszik, hogy ügyesebbek, tehetségesebbek, szerencsésebbek, mint a többiek. De – ahogy Salamon András is sugalmazza – ha valóban ügyesebbek és tehetségesebbek a többieknél, akkor akár otthon is maradhatnának. A kaptafánál. Ahogy filmrendezőink.
Álmodni azért szabad. Get no satisfaction.
(Getno, színes magyar film, 2003, 100 perc. Rendezte: Salamon András. Forgalmazza az Intercom.)
origo.hu
Rejtett díjak a hétköznapokban: így húzzák le a vásárlókat a boltok és éttermek
