Karddal és pajzzsal

A L Á M E R Ü L T A T L A N T I S Z O M

Az akvamanile – magyarul víztartó vagy vízöntő edény – jellegzetesen középkori tárgy. „Nem mintha az antik világból nem ismernénk emberfej vagy állat alakú edényeket, de a középkor minden különösség iránt fogékony szelleme éltette igazán ezeket a különleges tárgyakat – írja Lovag Zsuzsa egyik ismertetőjében. – Nem tudjuk, egyházi célra vagy világi használatra készültek-e eredetileg, valószínű, hogy – mint a középkor annyi más emlékénél – itt sem lehet éles határt vonni a kettő között.
Az akvamaniléknek az a formája, amellyel ma a leggyakrabban találkozunk, a bronzból öntött állatok változatos sorozata, az iszlám világ teremtménye. Perzsiában, az arabok által megszállt Egyiptomban, Szicíliában és Spanyolországban a VIII–IX. század óta készültek a szarvast, griffet, oroszlánt és különféle madarakat ábrázoló bronzedények. Európa többi részén az állat formájú edények virágkora a keresztes hadjáratokkal, a keresztény Nyugat és a mesés Kelet első nagy találkozásával kezdődött. A hazatérő keresztesek a Kelet művészetét hozták magukkal, Európa-szerte divattá váltak a keleti szőnyegek, edények, kristályfaragások és egyéb iparművészeti alkotások. Nemsokára a Nyugat ötvösei is egyre-másra készítik az állat alakú edényeket, elsősorban madarakat, oroszlánokat, majd lovakat, szarvasokat és különféle, csupán a fantázia szülte teremtményeket.
Lovon ülő vadászt ábrázoló bronzedényeket az iszlám művészetből nem ismerünk. Annál többször találkozunk azonban a lovon vadászó fejedelem alakjával a szasszanida hagyományokat folytató perzsiai iszlám ezüsttálak domborművein, majd a mázas agyagtáblákon. A téma tehát ismerős, sőt igen kedvelt motívum a keleti iszlám művészetben. Igaz, azok a fejedelmek nagyvadra, oroszlánra, leopárdra vadásztak karddal és pajzzsal.” De itt valami egyedi ábrázolással találkozhatunk. „A mi vadászaink lovának nyakán nyulat mintázott az ötvös. Nyúl ellen viszont nem használtak pajzsot – ez csak valami régi tradíció maradványa, visszacsengése lehet! A csoport másik jellemző sajátossága, amelyik minden tagján előfordul, a ló farán álló kis kutyafigura. Nyilvánvalóan a kutya ráállítása a lóra ugyanabban a hagyománykörben fogant, mint a nyúl rámintázása.
De a nyúl figurája mást is elárul. Világosan látható, hogy a kis állatot élve, futás közben örökítették meg, tehát nem az elejtett és a nyeregkápára kötözött vadászzsákmány realista ábrázolásáról van szó. Egyik állat testére rámintázott másik állat a középkori nyugati művészetben nemigen fordul elő. Ez a sztyeppi nomád művészetek hagyománya.”
Azt hiszem, egyetérthetünk a régész-művészettörténész Lovag Zsuzsával abban, hogy az egész vadászatot itt egyetlen mozzanatba sűrítve ábrázolta az ötvös, példázva a nomád művészet hallatlan tömörítőképességét.