Régen túl vagyunk azon a korszakon, amikor legális vagy illegális úton, de a műtárgyak csak kifelé áramlottak az országból, azzal fenyegetve, hogy megcsappan kulturális örökségünk. A rendszerváltozás utáni években eljutottunk oda, hogy a magyar művészet jelentős értékeinek itthon van a legjobb áruk, így megindult a műtárgyak visszafelé áramlása is, amelyet a behozatali szabályok néhány év előtti változása is támogat. Jelentős művészek főművei érkeztek így haza az utóbbi években, ebből a szempontból ma már aligha van okuk panaszra a magyar műkereskedőknek vagy éppen az értékeink iránt aggódó múzeumi szakembereknek.
A műtárgyak kivitele Magyarországról azonban ma is meglehetősen nehézkes. Ha egy külföldi turistának megtetszik egy szecessziós vagy art decós púderdoboz valamelyik kereskedő kirakatában vagy aukciós katalógusában, legjobb, ha mindjárt fölkészül a legrosszabbra. A tárgy ugyanis nyilván idősebb ötvenévesnél, ebben az esetben pedig – értékétől függetlenül – kiviteli engedélyt kell rá kérni. Ez pedig nem jelent mást, mint hogy öt fényképet mellékelve ki kell tölteni a kérelmet, az illetékes múzeumi szakember tízezer forintos kiszállási díjért, továbbá az értéktől függő ügyintézési költségért elbírálja azt, s ha nem jönnek éppen ünnepek, s jók az adott műkereskedő kapcsolatai, akkor két-három hét múlva megérkezik az engedély. Hogy hol jár már akkor a vásárló? Ja, kérem, mondja a hivatal embere, vissza kell jönni magyar földre a tárgyért, esetleg megbízni egy speditőrt. Vagy, feleli erre a mindennapi gyakorlat, tessék egyszerűen zsebre tenni a tárgyat, ami természetesen jogellenes, de egyáltalán nem macerás. És persze a legtermészetesebb dolog egy uniós polgár számára. Mert hát a műtárgyakat, a nemzeti kincseket ott is védik, de igyekeznek ésszerűsíteni a szabályozás elméletét, gyakorlatát. Az erre vonatkozó legfontosabb dokumentumok kimondják, hogy az egyes országok korlátozhatják a műkincsek forgalmát a nemzeti érdekekre való tekintettel, de azt is hozzáteszik, hogy ez nem válhat az önkényes megkülönböztetés eszközévé. Az EU-közösségen belüli műtárgyforgalmat a tagállamok saját belátásuk szerint szabályozhatják, az unión kívülre viszont egységes szabályozás alapján vihetők ki a műtárgyak.
Miután azonban 1993 óta az EU-n belül teljesen szabaddá vált a forgalom, a közösség országain belül, ha csak nincs szó védett tárgyról vagy bűncselekményről, a műtárgyak is szabadon mozgathatók. De miért is lenne rossz, ha mondjuk egy gyűjtő, műbarát Baden bei Wienből Baden Badenbe, a francia határ mellé költözik, s viszi magával szeretett tárgyait? Ami pedig a közösség határain kívülre szállítandó tárgyakat illeti, ott tizennégy kategóriát különböztet meg a jogszabály, s kategóriánként különböző idő-, illetve értékhatárokhoz köti, hogy kell-e egyáltalán engedélyt kérni a kivitelre, vagy nem.
Százévesnél régebbi régészeti tárgyra, ősnyomtatványra, ötvenévesnél idősebb archívumokra vagy fontos nemzeti emlékek részét képező elemekre például minden esetben kiviteli engedélyt kell kérni. De az ötven évnél régebbi festmény már szabadon kivihető, ha értéke nem haladja meg a 150 ezer eurót, ami ma mintegy negyvenmillió forint. Akvarellnél 30 ezer, rajznál, nyomatnál 15 ezer, szobornál 50 ezer euró ez a határ (nyolc-, négy-, illetve tizenhárom és fél millió forint). Mindaddig, amíg igazán nyomós érv, nemzeti érdek nem szól ellene, az EU-jogszabály az emberek szabad lakóhelyváltozásához hasonlóan a műtárgyak mozgását sem kívánja nehezíteni.
A nemzeti érdek a műtárgy védetté nyilvánításával is kifejezhető. De – hangzott el a konferencián a Sotheby’s jogi ügyekkel foglalkozó szakembere, Lucient Simmons előadásában – az utóbbi tíz évben alig három olyan eset volt, amikor a brit kormány élt ezzel a joggal. Ebben az esetben viszont az államnak hat hónapon belül élnie kellett az elővétel lehetőségével.
Magyarországon viszont – fogalmaz Nagyházi Csaba, a Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetsége elnöke – máig megoldatlanok a műtárgyak védettségével kapcsolatos elvi kérdések és gyakorlati problémák. Iszonyatos mennyiségű, mintegy négyszázezer védett műtárgyunk van, csak festményből mintegy húszezer darab. Ha azonban egy kereskedő tudni szeretné, nem védett tárgyat hoztak-e eladásra, nehezen igazodik el a kérdésben, hiszen a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal internetes honlapjának listáján a képeknek csak harmada szerepel, az sem igazán jó rendszerbe foglalva, fotót pedig csak néhány tucatnyi – a lopott tárgyak listáján szereplő – műhöz mellékeltek.
Ráadásul az is előfordul, hogy noha a nagy aukciós házak egy-egy árverés előtt jó néhány héttel meghívják az illetékes múzeumi szakembereket védettségi szemlére, azok nem jelennek meg időben, hanem esetleg az árverés napján buknak be lihegve a terembe, s kezdeményezik egy-egy mű védetté nyilvánítását. Az aukciós katalógusban így értelemszerűen nem védettként szerepel a tárgy, s a kifejezetten vásárlás céljára Budapestre érkező külföldi – több ilyen eset is előfordult az utóbbi időben – joggal követeli költségei megtérítését, hiszen védett tárgyat nem lehet kivinni… De kitől is kellene kártérítést követelnie? Szabályozatlan, hogy mikor, milyen szempontok alapján lehet védetté nyilvánítani egy-egy műtárgyat, s ma már az is feledésbe merült, hogy a védett tárgy tulajdonosának kedvezményeket is nyújt az állam, nem csak kezük megkötésére törekszik.
A legabszurdabb helyzeteket azonban nem a múlt és a jelen produkálja, hanem alighanem a jövő rejtegeti. Ez év áprilisa után ugyanis az egységes EU-szabályozás alapján vihetik ki a vásárlók a műtárgyakat Magyarországról a világ minden országába, kivéve éppen az Európai Unió tagállamait. Romániába tehát kivihető lesz a festmény, ha harminchatmillió forint alatt van az értéke, Ausztriába azonban a hattyús, tengerszemes giccs is csak engedéllyel utazhat ki, ha ötven évnél korábban „követte el” valaki. Ha egy komoly német, francia vagy olasz gyűjtő néhány tíz- vagy százezer forintot érő magyar rajzot, nyomatot szeretne kollekciójába illeszteni, mert értékeli, s népszerűsíteni szeretné hazájában az itteni teljesítményeket is, bizony továbbra is súlyos adminisztrációs büntetést szenved. Az orosz újgazdag ellenben, ha arra támad kedve, vagonszámra léptethet át a határon bútort, hangszert, szőnyeget, fegyvert, órát, arany- és ezüstneműt, föltéve, hogy egy-egy darab értéke nem haladja meg az ötvenezer eurót, azaz a mintegy tizenhárom és fél millió forintot.
A műkereskedő szerint az, hogy a magyar szabályok nem illeszkednek az EU-országok gyakorlatához, még inkább arra ösztönzi a vásárlókat, hogy a legális helyett az illegális megoldásokat válasszák. Például azt mondja egy német vevő, hogy EU-n kívülre viszi a Budapesten megvett műtárgyat, de nem Ferihegyen, hanem Frankfurtban szeretné kiléptetni. Hogyan lehet ezt ellenőrizni? Sehogyan. A „magyaros” válasz azonban máris megszületett: akkor majd kitöltetjük a vevővel mindkét kiviteli papírt…
Ez a szabályozás nem életszerű – mondja erre a műkereskedő, akinek eddig is voltak nemzetközi tapasztalatai, hiszen Nagyházi Csaba forgalmának mintegy 15-20 százalékát tették ki a külföldre kerülő tárgyak, s már az elmúlt években is számos műtárgyat vásárolt, hozott haza EU-országokból, a lehető legkedvezőbb feltételekkel, olyan számlával, amely magában foglalta a tárgy közösség határán kívülre történő szállításának engedélyezését is.
Ez az a pont, ahol a külső szemlélő számára a „határtalan műtárgyforgalom” elvi és gyakorlati problémái egyszeriben morális természetűekké válnak, hiszen miközben természetes módon szeretnénk úgy EU-taggá válni, hogy hátrányos megkülönböztetésben ne legyen részünk, az érvényben lévő jogszabályok fenntartásával a műkereskedelem világán belül éppen a minket befogadó közösség állampolgárait diszkrimináljuk. Az ellentmondások – térjünk vissza a morál ingoványos talajáról a jog racionalitásához – olyan nyilvánvalók, hogy az első próbapert valószínűleg megnyerné Strasbourgban az első görög vagy portugál felperes. Jobb lenne ezt megelőzni. Szecessziós púderdobozból talán eggyel kevesebb maradna az országhatáron belül, de talán komolyabban vennék mindazt, amit arról mondunk, hogy a magyar kultúra értékei az európai hagyomány meghatározó részét képezik.
origo.hu
Menczer Tamás: Elfogtam egy levelet!
