Luxemburgi luxus

Félreértések elkerülése végett: Luxemburgnak manapság természetesen nem grófja van, mint az operettben, hanem nagyhercege. Az viszont már alighanem köztudottabb: az ország neve a Benelux szókapcsolat végén rejtőzik, sokkal nagyobb luxus képzetét keltve, mint mondjuk a Wartburg de Luxe. (Minden lakosra évi ötvenezer dollár jut a nemzeti jövedelemből, ami a miniállam kategóriát igencsak viszonylagossá teszi.) Ezt az otthonos monarchiát – mellékesen mára a világ egyik bankközpontját, amely hozamok tekintetében Svájccal vetekszik – mindenesetre nem kellett véres csatában elvenni senkitől, hogy a helyi honfoglalás ünnepélyesen létrejöjjön, noha a mi Kárpát-medencei megtelepedésünk után nem sokkal, 963-ban alapították, amikor Sigfrid gróf megvásárolta a Lucilinburhuc erődöt a Szent Maximus apátságtól. Ezután fél évezreden át virágzó hercegségként tartották számon Luxemburgot a középkori Európában, sőt a Sigfrid által alapított dinasztiából származott a német császárság jó néhány vezető személyisége is a XIV. században. 1443-ban burgundiai uralom alá került, majd a történelem szeszélyeinek megfelelően spanyol, francia és osztrák megszállók váltották egymást. (Még ma is számos „spanyol tornyocska” ékesíti a világörökségnek számító városfalakat, amelyeket egykor kémlelőhelyként használtak.) 1815-től, a napóleoni idők bealkonyultával, az ország holland kormányzás alatt álló nagyhercegség lett, 1839-ben pedig visszanyerte teljes függetlenségét.
Törpeállamnak nem mondható, bár a jelenlegi Magyarország is mintegy harmincötször nagyobb Luxemburgnál, amely észak–déli irányban csupán tizenhat, kelet–nyugati irányban pedig tizenegy kilométer hosszú. A félmegyényi területet franciákon és németeken kívül bevándorló portugálok, sőt ősi kelta származékok is lakják, de ez nem okoz különösebb gondot a mindennapi érintkezésben, mert itt emberöltők óta mindenki három-négy „anyanyelvet” sajátít el. A kisvárosnyi lakosság mindenesetre ragaszkodik az önálló luxemburgi nyelv létezéséhez (nevezzük lükszamburzsoának?), s hallani sem akar arról, hogy ez csak afféle francia elemekkel dúsult felnémet tájszólás volna. A latin és germán szomszédságból több hasznot húz az ország, mint amennyi kára van belőle (bár a német okkupációt nem úszhatta meg). Enyhe telek és hűvös nyarak váltják egymást tájain; egyetlen számottevő folyójának völgyében azonban beérik a szőlő: a Moselle-parti romantikus borfalvakban szakavatott idegenvezetők kalauzolják végig a pincéken a látogatót.
Az Ardennekben számos középkori vár maradt épségben, Sigfrid herceg erődítményével azonban egyik sem vetekedhet. Luxemburgot a vörös sziklák országának is szokás nevezni, a nagyhercegség jóléte ugyanis eredetileg a vörös földből származott: az ásványokban gazdag hegyekben vasércet fejtettek. A jómód egyik bizonyítéka Esch-sur-Alzette, az ország második legnagyobb városa is, amely szecessziós házairól híres. Luxemburgnak elismert filharmonikusai és hőlégballonversenyei vannak, s jeles eseménynek számít a szeptemberi Grevenmacher tűzijáték is.
Az uniós elkötelezettség nem gátolja a luxemburgiakat abban, hogy minőségi boraikon feltüntessék a Marque Nationale védjegyet. Ezt a tanúsítványt az államilag vezetett borkultúra-intézet adja ki, hogy védje a luxemburgi nedűk minőségét. Ritkaságszámba megy Európában, hogy egy bevallottan borissza országban a sörfőzés is közel ezeréves hagyománnyal dicsekedjék: mind az öt luxemburgi sörfőzde a pilseni típusú italok előállításában jeleskedik. Ám mielőtt még arra gyanakodnánk, hogy mindig csak isznak, és soha nem esznek, szögezzük le: a nagyhercegség több Michelin-csillaggal díjazott étteremmel rendelkezik egy lakosra vetítve, mint bármelyik más ország a világon.
A nagyhercegi palotát egyébként városi csarnoknak építették 1572 és 1574 között reneszánsz stílusban, s csak 1890-ben alakították át mai céljára. Az uralkodócsalád azonban nem zárja ki a népet a falak közül: nyaranta az alattvalók, sőt a turisták is megtekinthetik a patinás épületet. Luxembourg szíve a Fegyverek tere: eredetileg katonai dísztér volt, mára viszont a központi emelvény térzenéje csak az éttermi és kávéházi teraszok tarka közönségének szól.
A nagyherceget amúgy most épp Henriknek hívják (atyja, János, a brit hadsereg második világháborús őrnagya nyugdíjba vonult és lemondott), az uralkodó nejét pedig hogyan is nevezhetnék másképp, mint Mária Teréziának. (Karibi vér is csörgedezik az ereiben, és ez biztosan nem árt egy ilyen régi dinasztiának.) Ők jelképezik a boldog luxemburgi eseménytelenséget, amelyet a mi dúlt közép-európai idegzetünk akár halálos unalomnak is érezhetne. Szó se róla, örömest elfogadnánk az ottani megélhetési viszonyokat; ám vajon nem a mi történelmi luxusunk-e, hogy bár szerényen élünk, de legalább érdekesen?