Aligha én vagyok az egyetlen, akinek Málta a futball-világbajnoki selejtezők jóvoltából került a látókörébe: irigyeltük az aranylábú fiúkat, akiknek módjuk volt a stoplijukkal érinteni e kalandos sorsú szigetállam földjét. S ugyan ki ne látta volna a Máltai sólymot a moziban vagy a tévében? Megalapozottan gondolhattuk, hogy a lovagok birodalmában évszázadok óta megállt az idő. (Eltekintve persze a modernista focitól.) Később azonban nem csupán arra döbbentünk rá, hogy Málta nem is egy sziget, hanem három (Gozo mellett a legkisebbet, Cominót jóformán csak egy szálloda személyzete lakja), azt is megtudtuk, hogy a három és fél ezer éves tarxieni templomegyüttes Európa egyik legrégebbi emléke. Száz éve pedig Valletta külvárosában a ciszternákat építő munkások egy föld alatti kamrára, majd húsz, egymással összefüggő barlangra bukkantak, amelyek emberi csontok tömkelegét rejtették. (Előbb eltitkolták, nehogy leállítsák az építkezést.) A Hypogeum – a görög szó föld alatti kamrát jelent – jósdájának egyik árkában találtak egy piciny szobrot, amelyet Alvó nőnek, illetve Kövér asszonynak neveztek el – a feltételezések szerint ez az egyik legatavisztikusabb európai földanya-ábrázolás.
Már persze akkor, ha Máltát egyértelműen Európához soroljuk. A Földközi-tengerben, Szicíliától kilencven kilométerre délre fekvő kisméretű szigetegyüttes ugyanis Afrika partjaitól sincs túl messze. Olyannyira, hogy a Kadhafit sújtó embargó idején Málta volt Líbia egérútja Európa felé, mivelhogy a szigetország nem csatlakozott a gazdasági bojkotthoz. Máltának ugyanis annyiféle múltja van (az egyik épp az arab hatás), hogy nemigen engedhette meg magának az egyoldalú elzárkózást. Történelme folyamán jártak itt föníciaiak, rómaiak, bizánciak, arabok, franciák és angolok, de arculatára a legnagyobb hatással mégis az 1530-tól 268 éven át Máltán székelő lovagok voltak. A Jeruzsálemi Szent János Lovagrend feladata eredetileg a Jeruzsálembe tartó zarándokok gyógyítása volt, ám fantasztikus palotákat és erődöket hagyott az utókorra. A másik markáns uralom 1800 és 1964 között a briteké volt: a máltaiak ma is anyanyelvi szinten beszélnek angolul. Ez nem jelenti azt, hogy ne tanulnák és beszélnék a máltai nyelvet, a szaktárgyakat azonban az iskolában is angolul okítják. Nagyon sokan azért mennek Máltára, hogy angolul tanuljanak a 32 hivatalos nyelviskola egyikében, a klíma itt ugyanis összehasonlíthatatlanul kellemesebb, mint a ködös Albionban. (A másik bevett nyelv az olasz: a viszonylagos földrajzi közelség miatt az itáliai tévéadókat nézik a legtöbben.)
A brit kulturális örökség nemcsak abban nyilvánul meg, hogy az utakon balra tarts van: a legutóbbi időkig a mértékegységek és a pénzrendszer is a londoni módihoz igazodott. Pedig a szigetlakók küllemre inkább a délolaszokra hasonlítanak: jobbára alacsonyak, és fölöttébb jókedvűek. Áthatja őket a mediterrán életöröm, de azt mondják róluk: nem annyira közönségesek, mint a taljánok, s kevésbé merevek a spanyoloknál. Viszont hasonlóképp mélyen katolikusok: április végétől szeptember végéig ünneplik temérdek templomuk védőszentjeit, a búcsúhoz rendre három-négy napos utcai fiestákat kapcsolnak. (Mára azért az első mecset is megjelent.) A negyven–ötven éves buszokon szentképek, vallásos feliratok és házi oltárok ügyelnek arra, nehogy valami baj érje a sofőrt és az utasokat.
A hétezer évre visszamenő kulturális forgószínpad mindenesetre eléggé megedzette a máltaiakat ahhoz, hogy örülni tudjanak a szélárnyékos időknek. Az utóbbi tíz–tizenöt év kiegyensúlyozott gazdasága, felvirágzó idegenforgalma, az alacsony infláció és munkanélküliség megnyugtatta őket. S noha a gyermekszám itt is csökken, még mindig a nagy család dominál: a kiszámíthatóság a jelek szerint a legjobb jövőképet nyújtja. A kontinenst jellemző harácsolás, önhajszolás tőlük messzemenően idegen. Hogy külső tényezők se dúlják fel ezt az otthonos paradicsomot, a máltaiak a legutóbbi időkig a letelepedést, sőt a tulajdonszerzést is korlátozták (lényegében csak a paloták voltak eladók, ami kizárta a gazdasági menekültek áradatát). Az uniós belépéstől picit tartanak, de remélik: a históriai nyitottság átsegíti őket a nehézségeken.
Nehézségek ugyanis akadtak jócskán az átélt évszázadok során. Vallettát például irtózatos tempóban, hét év alatt húzták fel a XVI. század hadi építői (ma is szinte változatlan állapotban látható); a török túlerő ellen pedig éppolyan hősies küzdelmet folytattak, mint az egri várvédők. V. Károly ama nevezetes sólyomért, illetve gabonáért cserébe adta Máltát a Rodoszról kiszorult lovagoknak, s a várost a fennmaradt formula szerint „urak építették uraknak”. De nemcsak az oszmánokat ügyelték a szirtekről: a Fungus szikla madárrezervátumában, ahol a lovagok hajdan egy ritka, véralvasztó hatású gyógynövényt termesztettek, a közeli toronyból állandóan őrszem figyelte, hogy nem próbál-e valaki engedély nélkül a sziklára fölkapaszkodni. (Mdina bástyájáról pedig a legenda szerint Publius, Málta első püspöke szemlélte a Rómába tartó Szent Pál hajótörését.) A Szent Elmo-erődben a jegyszedők még ma is keresztes lovagnak álcázzák magukat, de a lovagokat idézi az 1731-ben épült Manoel Színház is, ahol a regula szerint elvileg még ma is csak az erkölcsösségre felügyelő cenzor jelenlétében lehet elkezdeni az előadásokat.
Máltán természetesen van tengerészeti, de óvóhelymúzeum is. Mivel gyér a növényzet, a tenger gyümölcsein kívül a nyúl számít a fő csemegének. (A nyulakat nemritkán a padláson tartják.) A kinnie szénsavas, keserű üdítőitalt gyógynövényekből, a bajtra édes likőrt meg a medvetalpkaktusz gyümölcséből készítik. Májusban nemzetközi görögtűzfesztivált rendeznek – nem is igen titkolván, hogy vérükben van a pirománia. A legtalálóbb helyi specialitás mégis alighanem a Cirkewwa és Mgarr települések között közlekedő kompjárat. Máltáról Gozóra nem kell fizetni, hiszen minden utas előbb-utóbb vissza is megy. Kérdés, mennyire alkalmazható ez a módszer Valletta és Brüsszel között?
origo.hu
Menczer Tamás: Elfogtam egy levelet!
