Megállítható-e a népességfogyás?

Magyarország lakossága huszonöt éve csökken, 1993 óta pedig rohamosan fogyatkozik. A jelenség sokkal súlyosabb, mint máshol Európában, és csak a társadalmi tőke szintjének emelkedése orvosolhatja – állapítja meg a Budapest Analyses internetes elemzőközpont értékelése. A népességszám változása a termékenység és a halálozás függvénye. A termékenység jelentős csökkenését két tényezőre vezetik vissza: az egyik a nők tömeges munkavállalása, a másik a társadalombiztosítás bevezetése. Az előbbi a gyermeknevelés legfontosabb tényezőjét, az anya erőforrásait köti le más célokra, az utóbbi pedig azt az időskori biztonságot teremti meg, amit a szülők korábban nagyszámú, őket majdan eltartó gyermek vállalásával biztosítottak.
Magyarországon azonban más problémákkal is szembe kell nézni. Az utóbbi 11 évben a természetes – tehát a bevándorlási adatoktól mentes – népességfogyás évi mértéke 3,1 és 4,8 ezrelék közötti (2003-ban 4,1 ezrelék, romló tendenciájú). Ha ez nem változik, Magyarország lakossága 2050-ig 7-8 millióra csökken. Ilyen vagy nagyobb mértékű népességcsökkenés Európán belül csak Ukrajnában, Oroszországban, Bulgáriában és a Baltikum országaiban figyelhető meg. Az Európai Unió országaiban a népesség egyezrelékes növekedést mutat, Lengyelországban és Szlovákiában stagnál, Csehországban pedig másfél ezrelékkel csökken. A nagyarányú magyarországi népességfogyás meghatározó összetevője a magas halálozási arány, ami elsősorban a szocializmus idején agyonreklámozott („ingyenes és általános”) egészségügyi ellátás silányságának róható fel. Miközben ugyanis Európa nyugati felén a II. világháborút követő időszakban a – miénknél jóval magasabb – nemzeti jövedelem 6-7 százalékát fordították egészségügyre, Magyarországon ez évtizedeken keresztül 2,5-3 százalék volt. Az itthoni csecsemőhalandóság mértéke Európában a legmagasabbak közé tartozik. A 2002-ben elért 9,2 ezrelékes mérték 30 százalékkal magasabb a Csehországinál, és kétszerese az EU átlagának. A felnőttek, elsősorban a férfiak halálozási arányát a nyolcvanas években jelentősen rontotta a másod- és harmadállásokban megtestesült önkizsákmányolás, a kilencvenes évek elején pedig az addig nem ismert, tömeges megélhetési bizonytalanság. Mindezek következményeképpen Magyarország évtizedek óta vezeti a daganatos, a szív- és keringési betegségek, valamint az öngyilkosságok fajlagos nemzetközi statisztikáját. Ígéretes ugyanakkor, hogy az utóbbi 8-10 évben a halálozási arány romlása megállt, sőt – a daganatos betegségek kivételével – halálozási okonként is javulni kezdett, a várható élettartam pedig, másfél évtizednyi csökkenés után, lassan újra nő.
A népességfogyás másik előidézője, hogy a születések száma 1980 óta a kétharmadára, ezen belül 1993 óta húsz százalékkal csökkent. Egy, a közelmúltban – a Károli Gáspár Református Egyetemen tartott konferencián – Kopp Mária által ismertetett elemzés kimutatta, hogy a szülőképes nők általában egy gyermekkel kevesebbet szülnek, mint amennyit ők maguk kívánatosnak tartanak. Figyelemre méltó, hogy a különbség az iskolai végzettség emelkedésével egyre nő, tehát a gyermekszülési deficit elsősorban a magasabban kvalifikált nők csoportjához köthető. Ez arra utal, hogy a magasabb végzettségű asszonyok önmegvalósítási ambícióinak támogatására – tehát otthoni munkájuk segítésére – jobban berendezkedett társadalomnak több esélye lenne önmaga reprodukálására. A segítség lehet a nagycsalád korszerűbb formában történő újraélesztése (példa erre a Fidesz-kormány kezdeményezése a nagyszülői gyes bevezetésére), a magasabb szakképzettséget kívánó munkaköröket ellátó aszszonyok javadalmazása úgy, hogy ők maguk is megfizethessék otthoni segítségüket.
A népesség fogyásának az utóbbi 25 évben tapasztalható felgyorsulása tehát egyrészt a tartósan magas halálozási mutatók stagnálásának, másrészt a születések csökkenésének következménye. A halálozások számának csökkentése elsősorban a magyar férfilakosság mentális és testi egészségének javításával érhető el, a szülések számának növelése pedig a nőknek a gyermekek vállalásához szükséges egzisztenciális bátorságán múlik. A magyar férfiak helyzetének tragikumát a védő közösségek hálójának hiánya okozza. E háló szemei lehetnének a baráti körök, a civil szervezetek, a sport- vagy hobbiklubok, az egyházi bázisközösségek vagy éppen a támogatóikra a választások között is odafigyelő pártok. A hazai közösséghiánynak történelmi okai vannak: egyrészt a közösségeket és emberi méltóságot tudatosan felőrlő szocializmus, másrészt a magyar nép évszázados „demokráciadeficitje”, tehát a polgárosodás megkésettsége. A magyar férfiak jelentős része – egyes felmérések szerint 10-15 százaléka – krónikus stresszt él át, neurotikus és depressziós tüneteket produkálva, amelyet gyakran kísér pesszimizmus és a világgal szembeni ellenségesség.
A védő közösségek spontán kialakulása a rendszerváltás után is megkésve kezdődött el. E közösségek szaporodása és a gazdasági helyzet tartós javulása eredményezheti a társadalmi tőke és ezzel a bizalom rendkívül alacsony szintjének növekedését. Plurális polgári társadalomban, piacgazdasági körülmények között csakis ettől várható az egyének biztonságérzetének megszilárdulása. Ez várhatóan oda vezet, hogy a szülőképes asszonyok világra hozzák azt a családonként átlagosan eggyel több gyermeket, akit ma is szeretnének. Ha így lesz, az a termékenység több mint 60 százalékos növekedését, ezzel Magyarország népesedési gondjának a megoldását jelenti, hiszen ez az érték – a halálozási arányszám európai szintre csökkentése, tehát jól finanszírozott és szervezett egészségügyi rendszer mellett – elegendő a népesség reprodukálásához.