Épp kiválasztanám, hogy kinek szurkoljak, amikor az akciós bőrkabátok vásárlására buzdító szórólapból gyúrt alkalmi labda a földre pottyan. Márpedig ez még az unatkozó ruházati eladók által kifejlesztett, „passzold át a galacsint a pulóverek fölött” című időtöltés igencsak rugalmas szabályai szerint is a meccs végét jelenti. Az üzletbe mégsem térek be, mert úgyis csak nézelődnék, azzal meg kár lenne megzavarni az időközben intenzív rejtvényfejtésbe mélyedt négyfős személyzetet.
A főváros külső kerületében néhány éve épült plazában egyébként is meglehetősen álmos a hangulat szombaton kora délután: az üzletekben elvétve látni vevőket, s a folyosókon is néhány mozira váró tinédzser ténfereg csupán. Nagyobb csoportosulást csak a játékterem és a kisállat-kereskedés környékén látni, utóbbi amolyan ingyenállatkertként működve mágnesként vonzza a környező lakótelepek betonóriásaiban felcseperedő gyermekeket. A legfurcsább képet a bowlingpálya mutatja: a céloz-lendít-eldob mozdulatsort konokul ismétlő pocakos férfi – mintha a rendelkezésére álló valamennyi pályát ki akarná használni – a golyókat nagy csattanások közepette rendre valamelyik visszagurító vályúba küldi. A hangszórókból halk zene árad bódítóan, hogy mire észbe kapok, már egy thai gyorsétterem műanyag székében ücsörögve falatozom a pikáns fűszerezésű csirkekülönlegességet.
Természetesen ebből a csendéletből nem szabad általánosítani, hiszen ha elindulunk Budapest belvárosa felé, a központibb fekvésű plazákban pezsgő életet találunk. A három-négy közkedvelt fővárosi bevásárlóközpontban nyitástól zárásig hömpölyög a tömeg, s a törzsközönség nemcsak vásárolni, hanem enni-inni, szórakozni is ide jár, megteremtve azt a plazakultúrát, amelyet az első bevásárlóközpontok tervezői megálmodtak.
Az alapokért a XIX. századig kell visszamenni: a bevásárlóközpont atyjának nevezhető létesítmény – amelyet ötven üzlet alkotott – 1827-ben az Amerikai Egyesült Államokban épült föl. A kereskedelmi központok tömeges elterjedésére azonban még jó száz évet kellett várni, mivel a mai értelemben is plazának tekinthető intézmények Észak-Amerikában is csak a XX. század elején hódították meg a piacot. Ekkortól azonban rohamos volt a fejlődés, mivel ezek a kereskedelmi központok egyben a közösségek találkozópontjai lettek. Kanadában például a földrajzi adottságok és az időjárás miatt ma már olyan plazákat építenek, amelyekben az iskolák is helyet kapnak, de az USA-ban tudunk keresztény bevásárlóközpontról is.
Furcsa módon Európa nem a tengerentúlról importálta a plazákat, hanem megalkotta saját tömegvásárlói intézményrendszerét. Az újítás Gottied Duttwelier nevéhez fűződik. A kézikocsiján zöldségekkel házaló zürichi férfi néhány év elteltével már kisteherautókról árult, majd a sikeren fölbuzdulva az 1920-as években kitalálta és megvalósította első élelmiszer-áruházát. Innen már csak apró lépés volt a szupermarketek, később a még nagyobb méretekkel és még több áruval csábító hipermarketek fölépítése. Duttwelier úr azonban nem elégedett meg az élelmiszerek piacán elért eredményeivel: hipermarketjeit hamarosan más üzletek befogadására alkalmassá téve terveztette meg – így születtek meg az első európai bevásárlóközpontok. (A magyarországi nagyvárosokban egyébként épp ezt a hozzáállást érhetjük tetten a vásárlói szokásokban, mivel vidéken a központokra úgy tekintenek, mint egy nagy élelmiszerüzlet köré épült további szolgáltatásokat nyújtó létesítményre.)
Magyarországra előbb az amerikai mintájú plazák érkeztek meg. Az első, a 10 000 négyzetméteren terpeszkedő Budagyöngye bevásárlóközpont 1994. augusztusában nyitotta meg kapuit, bár a szakma három előzményt is említ: 1976-ban 53 üzlettel a Flórián Áruház, 1980-ban 36 üzlettel a Sugár Üzletközpont Egyesülés, 1988-ban pedig az Árpád Üzletház kezdte meg működését a fővárosban. A cammogósra sikeredett indulást azonban rohamos fejlődés követte, s napjainkban Budapesten 25, vidéken pedig 21 központ várja a vásárlókat. S a plazák megjelenésével közel egy időben a központokat üzemeltetők szövetsége is megalakult.
– A Magyar Bevásárlóközpontok Szövetsége (MBSZ) 1998-ban alakult meg. A szövetségnek 25 bevásárlóközpont a tagja, ami alapterületben a Magyarországon üzemelő központok felét, tehát közel egymillió négyzetméternyi bevásárlóközpontot és hipermarketet jelent – magyarázza Balatoniné Kiss Judit, az MBSZ főtitkára. – A szövetség kimondottan a bevásárlóközpontok életével foglalkozik, tehát a kereskedők problémáival nem – leginkább úgy lehet elképzelni minket, mint például az érdekegyeztető tanács munkaadói oldalát.
Az MBSZ legfontosabb tevékenységei közé tartozik a lobbizás. A szövetség tíz ügyvéddel fölállt jogi bizottságot működtet, amely jelenleg két törvénymódosításon dolgozik, ugyanakkor figyelemmel kíséri a központokat is érintő jogi változásokat, hogy véleményüknek hangot adhassanak. Balatoniné Kiss Judit szerint például rendkívül fontos lenne a különböző lakás és nem lakás célú ingatlanok bérbeadására vonatkozó 1993-as törvény módosítása, mivel a napjainkban már-már alkalmazhatatlan jogszabály miatt az üzlethelyiségek bérbeadói csak nagy nehézségek árán tudják vitás helyzetekben érvényesíteni jogaikat. De a szövetségen belül létrehozott biztonsági szekció is fontos munkát végez – véli a főtitkár –, hiszen a központok üzemeltetésével kapcsolatban a biztonsági ügyek jelentik a legnagyobb problémát.
– Szeretnénk átemelni a magyar törvényekbe a kitiltás lehetőségéről szóló külföldi gyakorlatot. Ez azt jelenti, ha egy biztonsági őr tudja, hogy egy illető már háromszor lopott az üzletközpontban, akkor az őrnek jogában áll oda nem beengedni. Sajnos erre ma Magyarországon semmilyen lehetőség sincs – kivéve a sporteseményeknél bevezetett hasonló jogintézményt –, de például a francia jog a kitiltást egyértelműen megengedi. Egyébként a biztonsági szekció a bűnmegelőzés, bűnfelderítés terén a belügyi szervekkel hatékony és eredményes együttműködést alakított ki.
Természetesen a Magyar Bevásárlóközpontok Szövetsége a kitiltás lehetőségének megteremtése mellett a vásárlók becsábításán is fáradozik, főként, hogy Budapesten és az agglomerációban 2005-ig nyolc bevásárlóközpont fog épülni – a nemzetközi tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy egy központot hetvenezer ember tart el. De, mint sok egyéb gazdasági elmélet, Magyarországon ez a törvényszerűség is megdőlni látszik, hiszen a fővárosban a legforgalmasabb bevásárlóközpontok hetvenezres vonzáskörzetei keresztül-kasul metszik, fedik egymást. (A vásárlói vonzáskörzetek értelmezésének legmeglepőbb példáját Miskolcon találhatjuk. A borsodi megyeszékhely belvárosában látótávolságon belül nyílt meg két plaza: 2000 júliusában a 80 üzletes, 35 850 négyzetméteres Miskolc Plaza, míg 2000. augusztus 30-án az 59 üzletes, 34 300 négyzetméteres Szinvapark Szolgáltató- és Szabadidőközpont. S a két plaza minden előzetes szakmai vélemény és várakozás ellenére mind a mai napig várja a vásárlókat.)
Balatoniné Kiss Judit az elmúlt években azonban más érdekességet is tapasztalt már plazaügyben.
– Számomra is meglepő módon idehaza még mindig fejlődik a bevásárlóközpontok piaca. Azért meglepő, mert már jó néhány éve minden esztendőben napvilágot látnak olyan szakértői vélemények, amelyek szerint túltelítettség van a piacon, és Magyarországon több központ építésének már nincs létjogosultsága. Ennek ellenére majd minden esztendőben átadnak valahol egy újabb létesítményt. Azt viszont el kell ismernem, hogy vidéken valóban minden hely elkelt. Épül még a közeljövőben Szekszárdon és Kecskeméten is egy-egy bevásárlóközpont, de hosszabb távon már szinte minden beruházó kizárólag hipermarketek létesítésében gondolkodik. Ugyanakkor elérkezett az idő a kilencvenes évek közepén átadott központok felújítására. S ez is fejlődést hoz majd magával, mert néhány létesítménynél nemcsak a falakat kell újrafesteni, hanem a központ alapkoncepcióját is újra kell gondolniuk a tulajdonosoknak. Erre akkor van szükség, ha nem vált be a bérlői mix – nem az adott körzetben keresett termékeket árusító üzletekkel kötöttek szerződést –, vagy a központnak nem sikerült megtalálnia tökéletesen a célközönséget. Folyamatosan mozog tehát a piac, még ha ez a mozgás nem annyira dinamikus is, mint néhány évvel ezelőtt.
Az MBSZ főtitkára állítja: Magyarországon még egyetlen bevásárlóközpontot sem fenyeget a bezárás réme. Még akkor sem, ha jó pár plazában hosszú hónapok óta kiadatlan üzlethelyiségek árválkodnak, sőt a fővárosban van olyan intézmény is, amelynek szinte a teljes felső szintjét le kellett zárni, mivel ott mindennemű kereskedelmi tevékenység megszűnt.
– A kevésbé kihasznált központok esetében a tulajdonosnak kell eldöntenie, megéri-e számára, ha az átlagosnak tekinthető 7–10 évnél hosszabb idő alatt térül meg a befektetése. Ha nem akar tíz évnél többet várni, akkor az üresen maradt üzletek hasznosítására új koncepciót kell kidolgoznia. Kézenfekvő megoldás lehet az irodabérlet, hiszen a bevásárlóközpontok egytől egyig jó közlekedésű, frekventált helyen épültek. Persze az ilyen koncepcionális reform attól is függhet, hogy a tulajdonos mennyire van megszorítva, vagyis eredetileg hány évre tervezte a megtérülést, és mennyi volt a befektetésben a banki hitel aránya. Mindamellett az újonnan megvalósuló beruházásoknál már másfajta szemlélet jelenik meg, egyrészt ezek a központok szakosodnak valamilyen profilra (Budapest közvetlen közelében az idén két, úgynevezett ruházati kiárusító központ épül), másrészt az eddigieknél is több szórakoztató elemmel bővülnek, amire jó példa a Budaörsre tervezett, sípályákkal fölszerelt kereskedelmi centrum.
Szintén nem hétköznapi jelenség, ahogy a vidéki Magyarország lakossága fogadja a plazákat. A plaza szó az Egyesült Államok spanyol nyelvű területein eredetileg közteret jelentett. A több tíz- vagy százezres lakosságú honi településeken azonban már évszázadokkal ezelőtt kialakult a közösségi élet központja (általában a főtér), így az újonnan létrehozott mesterséges centrumok e téren nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Ami annyit jelent, hogy vidéken az emberek vásárolni és nem csak úgy az időt eltölteni járnak a bevásárlóközpontokba.
– Vidéken mindig erősebb a közösség ellenállása – szögezi le Balatoniné Kiss Judit. – Ugyanakkor a már fölépült központok jól működnek, hiszen olyan szolgáltatásokat és üzleteket kínálnak, amelyek korábban esetleg hiányoztak az adott településen. A hipermarketek számának viharos gyarapodása mindenesetre azt mutatja, hogy vidéken az emberek tényleg szinte csak a bevásárlás kedvéért térnek be a központokba. Kecskeméten a város szélére, az M5-ös autópálya mellé telepített Pólus Rónát is hipermarketté kellett átalakítani, mivel kiskereskedelmi központként nem működődött igazán jól.
Ha a kecskeméti példa nem is, a GfK Piackutató Intézet 2003 őszén készített, vásárlási magatartást vizsgáló felmérése mindenképpen elgondolkodtató lehet a jövőbeni plazaépítők számára. A felmérésből többek között kiderül, hogy a háziasszonyok többsége még mindig a kis boltokban költi a legtöbbet élelmiszerre; második helyen a hipermarket áll, majd a diszkont és a szupermarket következik. A magyar vevők boltválasztásában a legkevésbé a bankkártyás fizetési lehetőség és az üzlet parkolójának mérete számít, mint ahogyan a szolgáltatásokat, akciókat és promóciókat sem értékelik túl sokra a fogyasztók. A legfontosabb szempont az árszínvonal és az áruk frissessége, minősége. Ezután következik a választék, továbbá az udvarias és gyors kiszolgálás. Hogy a boltválasztásban a plazák által kínált közösségi élet milyen súllyal esik latba, a felmérés készítői nem vizsgálták.
***
Nem mind plaza, ami…
Nemzetközileg elfogadott definíció hiányában, a hazai egységes értelmezés érdekében, a KSH és a Magyar Bevásárlóközpontok Szövetsége – az érdekképviseletek, felügyeleti szervek, valamint a tudományos élet szakértőinek bevonásával – a következő definíciót dolgozta ki:
A bevásárlóközpont olyan építészetileg egységes, kereskedelmi célra tervezett, épített, közösen üzemeltetett és működtetett komplexum, amely egy adott vonzáskörzet ellátására szolgáló, különböző típusú és méretű üzletek, szolgáltató létesítmények szerves egysége.
A bevásárlóközpontok alapvetően kiskereskedelmi célt szolgálnak, de bennük egyéb szolgáltató és a szabad idő eltöltését szolgáló szórakoztató létesítmények is helyet kaphatnak.
A bevásárlóközpontok bérlői között van általában egy (vagy néhány) nagy alapterületű üzlet (hipermarket vagy szakáruház), mely a központi szerepet játssza, és vonzza a többi kiskereskedőt, valamint szolgáltató és/vagy szórakoztató egységet.
Nem bevásárlóközpont az önmagában üzemelő nagy alapterületű hipermarket vagy szakáruház, illetve az, mely csak néhány, az alaptevékenységéhez szorosan kapcsolódó kiegészítő tevékenységet végző, kisebb alapterületű kiskereskedelmi, vendéglátó vagy szolgáltató egységet fogad be falai közé (többek között ilyen az IKEA, Domus és az Interspar áruházak).
A bevásárlóközpontok jelentős része az autós bevásárlásra épít, az ilyen bevásárlóközpontok parkolóinak nagysága a bevásárlóközpontban megtalálható üzletek típusától és alapterületétől függ.
Több ország gyakorlatában a bevásárlóközpontok alapterületének alsó határát tízezer négyzetméternél vonják meg. Tekintettel a hazai sajátosságokra, a definíciónak egyébként megfelelő és legalább ötezer négyzetméter alapterületű egységeket is bevásárlóközpontnak tekintünk.
A hipermarket olyan önkiszolgáló kiskereskedelmi létesítmény, mely az élelmiszerek és iparcikkek széles választékát kínálja, alapterülete legalább 2500 négyzetméter, rendszerint parkolóhellyel rendelkezik. Nem sorolják a hipermarketek közé a nagykereskedelmi áruházakat, amilyen például a Metro.
origo.hu
A klímák után a hűtőket is betiltaná az EU
