Német nézet

Ha hihetünk Arthur Koestlernek, s magyarnak lenni valóban kollektív neurózis – mit mondhatunk akkor a németekről? Nagy nép, amelyet folyvást arra buzdított a történelem, hogy merjen kicsi lenni, ám ez sohasem igazán sikerült neki. Mi, magyarok pedig – lassan fél évezrede kompozgatva a voltaképpeni német érdekszférában – majdnem annyit szenvedtünk a birodalmi identitási zavaroktól, mint maga a wagneri pátoszú birodalom. A képletet bonyolította, hogy a közmegegyezés szerint korántsem mindenki német, aki a németet tudja anyanyelvének. Petőfi az összegyűjtött költeményekből folyton kicenzúrázott vaskos versében a németek édesanyját emlegeti, de a kontextusból ítélve határozottan az osztrákokra gondol. Ám a képlékeny kulturális azonosságtudatoktól és államalakulatoktól eltekintve mégiscsak német a svájciak jelentős része, a szabott román fejkvóta ellenében kivásárolt erdélyi szász, a Lengyelországba transzponált keletporosz, sőt a hazai sváb is. (Hogy mondjuk a volgai németekről már szó se essék.) Ledolgozhatatlan hátrány-e vajon, ha egy európai nép – amely esetleg több újkori nemzetre oszlik – túlságosan méretes ahhoz, hogy egy tömbbe tömörülve a többi ország túlságosan veszélyesnek tartsa a kontinens biztonságára nézve? A németség számára mindenképpen az. A vén földrész viszonylag akkor volt a legnyugodtabb, mikor temérdek grófság és hercegség szabdalta a német apaföldet. A választófejedelmi rendszer viszont már megalapozott aggályokra adott okot; Bismarck, majd Hitler birodalmi szisztémája pedig igazolta a lappangó félelmeket.
Persze amikor a magyarság közösségi neurózisáról beszélünk, nem bújhatunk automatikusan a frusztrált németek széles válla mögé. A nagy nép tudata ugyanis esetükben nem csupán nagyobb gazdagsággal és világuralmi vágyakozásokkal járt együtt, hanem egyben nagy kultúrával is. Noha az angolszász világ a XX. században egyértelműen a germán (meg az újlatin) vetélytárs fölé kerekedett, a nyelvhez nem kötött német géniuszok feltűnően kompatibilisnak mutatkoznak például a globálisan feltörekvő ázsiai tigrisekkel. A hirtelenében meggazdagodott japánok számára például az egyetemességbe különösebb civilizációs megrázkódtatás nélkül beemelhető európai kultúrtradíció sokkal inkább Beethoven, Bach és Mozart muzsikája, mint bármi más az ókontinensről. A németek nélkül bajosan beszélhetnénk a mai értelemben vett tudományosságról, de a rendszerbe foglalt filozófia is egészen más alakot öltene. (Noha Marx nélkül nem feltétlenül volna szegényebb lelkiekben az emberiség.) Ezzel szemben több szó esik Hitlerről és vulgárpogány fantazmagóriájáról, mint a zavarbaejtően gazdag német panteon alakjairól, Goethéről és társairól együttvéve. Hitler a reguláris és irreguláris népirtásaival védhetetlen és minősíthetetlen – de hosszú távon soha nem tett jót ennek a bolygónak, ha egy nagyhatalmat túl sokáig tartottak bűntudatban, ítéltek vezeklésre, térdepeltettek kukoricán. A megalázottság dacot szül, s aki dacos és erős egyszerre, az mindjárt veszélyes is. A németség – teljes joggal – megjárta a maga Canossáját (elvégre Hitler utolsó csatlósa mégiscsak Hitler volt), s mára e magára talált nép nélkül nemcsak hogy nem létezne Európa, de a vezető pozícióra is újfent joggal aspirál. História asszony szeszélye, hogy ez az első olyan történelmi helyzet, amikor senkinek sem kell igazán rettegnie emiatt.
Aki ezt a megállapítást hat évtizedes reflexszel rögvest kétségbe vonja, gondoljon csak arra, milyen áradó szeretettel képes megnyilatkozni például Kertész Imre a megújuló Berlinről. Ez a Berlin már nem egyszerűen porosz, s nem is a régi birodalmi központ – inkább az európaiság egyik kiiktathatatlan őrvárosa. A testébe ékelődött falat száműzték a szimbólumok világába, a háromdimenziós mátrixban pedig más földrészekre: Pakisztánba, Palesztinába. Fiainknak már el kell magyaráznunk, miféle tragikomikus operettvilág is volt az a kétütemű NDK, amely idővel nagyjából érettségi törzsanyaggá válik számukra, mint a kristályéjszaka vagy a haláltáborok. Mi itt a német érdekszférában persze mindig érzékenyebbek leszünk erre az új Németországra is. Félelemmel vegyes csodálattal ülünk le kollektíven dülöngélni a bajor Oktoberfestek monumentális lócáira, sramlizenére emelgetjük a literes krigliket, hogy aztán kiszellőztetve a fejünket kióvakodjunk München külvárosába, Dachauba, ahol nagyapánkat amerikai hadifogolyként egy álló esztendeig tartották a felszabadított koncentrációs láger szögesdrótjai mögött; egyszer például két héten át – csúfondáros történelmi igazságszolgáltatás gyanánt? – kizárólag Hitler-szalonnán.
Egy megveszekedett közép-európai ugyanis soha nem fogja kritikátlanul csodálni a csillogó német kirakatot, amelynek csiricsáré bulvárkultúrája nem kevésbé felületes és talmi, mint tengerentúli változata. S alighanem jó ideig minden „wessi” attrakciónak megkeresi az „ossi” megfelelőjét is: Hamburgról eszébe jut Stralsund, a Rajna menti Frankfurtról meg az Elba menti Drezda. És őrzi például annak a magdeburgi kórházi karanténnak az emlékét is, ahol a hetvenes évek végén fertőző járványgyanú miatt vesztegeltették az egész családot, a fülcimpából vették a vért, a vajas kenyérre banánt szeleteltek, s unaloműzőként hamisítatlan néprádiót állítottak be a kórterembe, amelyen kizárólag a Szabad Európa volt fogható…
Németnek lenni a XXI. században (még ha török nevet visel is az ember, mint az a többmilliónyi ott ragadt vendégmunkás és népes családja) végeredményben kellemes dolog – ha nem is mindig problémamentes. A márka ugyan a múlté, de a márkanév maradt – jó és rossz értelemben egyaránt. Ám ha önfeledten vidulunk is a rosszmájú definíción, hogy a futball az a játék, amelyet huszonketten játszanak, és mindig a németek nyernek, ismerjük el: a németség aligha kárhoztatható örökös vereségre. Lehet ugyanis, hogy Európa és világ egy és oszthatatlan, de tetszik, nem tetszik: mindig van egy német nézet.