Még nem volt negyven, de már bejárta az országot, útja Barótról Szegeden és Győrön át Budapestre vezetett. S mindez az elmúlt század első felében, amikor még nagyobbnak számítottak a távolságok, mint ma.
– Nálunk természetes volt a vándorlás. Apám matematika–fizika szakos tanár volt, akkoriban pedig gyakran helyezgették ide-oda a pedagógusokat. Jellemző, hogy a bátyám Tordán, a nővérem Hatvanban született, én pedig Baróton. Szegedre úgy kerültünk, hogy az apám nem akarta letenni a hivatali esküt Romániában, ezért jönnünk kellett. Hatvan érintésével kerültünk Szegedre, ott kezdtem el futballozni, ott lettem válogatott, ott jártam a jogi karra. És ott zupáltam be, hogy aztán egészen negyvenhatig ne tudjak leszerelni. Akkor jött Östreicher Emil, a Honvéd és a Real Madrid későbbi legendás intézője, elvitt Győrbe játszani, elintézte, hogy civil lehessek.
– Győrött csak két esztendőt futballozott, majd azonnal a csapat edzője lett.
– Ostravában játszottunk üzleti meccset, ami azt jelenti, hogy a vagongyárnak fémcsigafúrók kellettek, azokkal fizettek a vendégszereplésért. Fölugrottam fejelni, a csatár rám esett, eltört a lábam. Hétköznapi történet. Az már nem annyira, hogy azonnal fölkértek edzőnek, diplomám volt hozzá, kedvem is – talán az apámtól örököltem némi hajlamot a nevelésre –, elvállaltam.
– Nem sok sót evett meg Győrött.
– A második esztendő végén Szegeden játszottunk, presztízsmeccs volt a javából, és nagyon durva. A szünetben bejött az öltözőbe a vagongyár vezérigazgatója, Lakatos Albert, magából kikelve üvöltözött, hogy éppen hídavatásról jön, ami a gyár nagy sikere, erre tessék, a futballisták megcsúfolják az ünnepet. Kitessékeltem az öltözőből, de tudtam, hogy ezzel vége is a győri pályafutásomnak. Úgy is történt, mire a buszunk hazaérkezett, már ki is voltam rúgva.
– Az ilyesmi eléggé általános a futballban.
– Nem a futballban, az életben. Mindenütt, ahol emberek vannak.
– Következett a Postás, aztán a Vasas, majd jött a szövetségi kapitányi poszt.
– Igen, jött az a kellemetlen dolog, ahogy mondogatni szoktam.
– Kellemetlen dolog? Ezt miért mondja?
– Mert hiába voltam kétszer is kapitány, a klubedzőség inkább való nekem. Meg aztán mind a négy világbajnokságon közbejött valami. Svédországban Grosics az ellenfélhez dobta ki a labdát, Chilében és Angliában hiába voltunk jobbak a csehszlovákoknál, illetve a szovjeteknél, kiestünk, Argentínában pedig nem bírtuk el, hogy a hazai csapat ellen kezdtünk. Hogy így történt, nyilván az én hibám is, higgye el, gondolok ezekre a meccsekre éppen eleget.
– Szégyenkezésre azért nincs oka, legendás válogatottjai voltak.
– Ki így látja, ki úgy… Az ilyesmi nézőpont kérdése. Az érdekes egyébként csak az, hogy szinte belecsöppentem a kapitánykodásba.
– Belecsöppent?
– Igen. Ötvenhétben kikaptunk Norvégiában világbajnoki selejtezőn, a szövetségben állt a bál, az elődöm, szegény Bukovi Marci kapott hideget-meleget, mire – rá jellemző módon – rácsapta az ajtót az elnökségre, mondván, hogy „maguk nem értenek hozzá, szerezzenek mást kapitánynak”. A Vasas edzője voltam, jött a klubhoz ezer szállal kötődő sporthivatali elnök, Hegyi Gyula, közölte, hogy kevés az idő, ki kell jutnunk a világbajnokságra, muszáj elvállalnom. Így jöttem én.
– És maradt egészen hatvanhatig, amikor kikaptunk a Szovjetuniótól. Ön pedig lemondott.
– Inkább kilöktek. Egyébként fura eset volt. A lefújás után azonnal odaugrott elém egy rádióriporter, azt hittem, Szepesi Gyuri küldte, eltoltam, hogy hagyjon most békén, van nekem épp elég bajom, megint kikaptunk a ruszkiktól, otthon hazaáruló bitangnak tartanak, lehet, hogy már nem is vagyok szövetségi kapitány. Nos, a fiatalember a BBC magyar adásától jött, amit mondtam, még aznap elhangzott a rádióban, engem pedig eltiltottak, még a szövetségbe sem mehettem be. Máig nem tárgyalták meg a világbajnoki értékelésemet…
– Azért a szilencium nem tartott sokáig, fél évvel később már az Újpesti Dózsa edzője volt.
– Megint a véletlennek köszönhetően. Tatabányára hívtak, mondtam, hogy letiltottak, de a trösztvezér, a legendás Gál csak legyintett, hogy majd ő elintézi. Közben Sándor Csikarnak egy kártyaparti közben a belügyben bennfentes Csáki arról panaszkodott, hogy nem megy a Dózsának, kéne már egy jó edző. „Miért nem viszitek a Barótit? Ő szabad” – mondta a Csikar. Így kerültem Újpestre.
– A Dózsával pedig nyert három bajnokságot. Akkor távozott, amikor még sok volt a csapatban, hiszen csak utána játszott BEK-elődöntőt a Bayernnel.
– Az már nem az én csapatom volt, éppen azért jöttem el, mert láttam, hogy egy-két poszton fiatalítani kellene, nekem meg nem volt szívem megválni a nagy öregektől. Például Göröcstől.
– Ez alátámasztja azt, amit mindig a fejéhez vágtak: hogy nagyon ragaszkodik kedvenc játékosaihoz, hogy önnél bérelt helyek vannak a válogatottban.
– Egy szövetségi kapitánynak két lehetősége van: vagy mindig a legjobb formában lévőket játszatja, vagy pedig kiválasztja azokat a futballistákat, akikre folyamatosan építeni akar. Én a második megoldásban hiszek, nálam az ér a legtöbbet, ha két-három játékos egyformán gondolkozik a pályán, függetlenül attól, hogy éppen jól megy nekik vagy sem. Szakmai alapon válogattam, más kérdés, hogy az idő múltával nagyon jó viszonyban lettünk. Jellemző, ami hatvanegyben Chilében, a világbajnokság előtti túrán történt. Kikaptunk öt egyre a hazaiaktól, mert ők két középcsatárral támadtak, nekünk pedig csak egy védőnk volt belül. A meccs után leültünk, megbeszéltük, mit tegyünk. Szinte közös elhatározásból került be a csapatba Sípos mellé hátulra Mészöly, a visszavágón pedig már helytálltunk, nulla nulla volt az eredmény.
– Ragaszkodott a kiválasztottjaihoz, ezzel együtt négy évvel később, az angliai világbajnokságon már nem volt ott a csapatban Göröcs és Tichy, pedig itthon jól futballoztak.
– Mert akkor már más szerkezetben játszottunk, ők pedig nem tudtak megválni a megszokott posztjuktól. Göröcshöz sokáig ragaszkodtam, de nem tudtam rávenni, hogy visszavontan játsszon a jobb oldalon, ő menni akart előre. Sokat gondolok arra is, hogy Tichyt esetleg játszatni kellett volna a szovjetek ellen, s akkor talán nem esünk ki, de kit hagytam volna ki? Benét? Farkast? Mindketten remekeltek a brazilok ellen. Meg aztán ott, Angliában úgy éreztem, hogy Tichyt valami nagyon nyomasztja. Sohasem tudtam meg, hogy mi. Egyébként ő volt az a játékosom, akihez sohasem tudtam közel kerülni, pedig kedveltem, klasszisnak tartottam és tartom. Albert esete is különleges. Alig bírtam rávenni, hogy maradjon hátrébb, mint Bene és Farkas, csak pörgesse ki nekik a labdát, ők biztosan gólt rúgnak majd. Igazam lett, erre is a brazilok elleni meccs a bizonyíték meg persze Albert Aranylabdája is. A lényeg, hogy ők még abban nőttek föl, a csatárt csak a góllövés minősíti, más nem számít, ezért nem akartak váltani.
– Akik kimaradtak, megsértődtek?
– Persze. Ez így természetes. Dalnoki Jenő például ölni tudna a szemével, amikor találkozunk, mert a már említett öt egyes chilei meccsen lecseréltem, és többé be sem válogattam. Nekem ő túl kemény futballista volt, akkor is már az első percben páros lábbal beleszállt a jobbszélsőbe, Morenóba, aki fölpattant, visszarúgott, és üvöltve mutogatta, hogy ne bántsa a lábát, mert azzal keresi a kenyerét. Igaza volt. Vagy Novák Dezső. Rajta is érzem, hogy neheztel rám. Valóban jobb futballista volt annál, hogy tízszer se legyen válogatott, de előbb Mátrai jól játszott a helyén, aztán meg Káposzta jobban passzolt a taktikánkhoz. Az viszont a klasszisát igazolja, hogy Tokióban és Mexikóvárosban olimpiai bajnok lett, arról nem beszélve, hogy amikor a spanyolországi Európa-bajnoki döntőn a harmadik helyért játszottunk, szintén kitett magáért, két gólt lőtt.
– Nem lehetett könnyű dolga már csak azért sem, mert akkoriban rengeteg klasszis volt nálunk.
– Ne is mondja! Visszatérve Tichyre… Amikor a chilei világbajnokság előtt Torinóban játszottunk a Juventusszal, az elnök minden pénzt megadott volna érte. Okkal, hiszen ha lövéshez jutott akár húsz–huszonöt méterre a kaputól, nagy esély volt a gólra. De a többiek is mesterei voltak a szakmájuknak. Millió oka van ennek, nem az én dolgom, hogy valamennyit feltárjam, nekem csak előnyöm származott abból, hogy képzett, felkészült futballistákból válogattam. Példa rá, hogy amikor az ötvennyolcas vébé előtt Bulgáriában játszottunk, hirtelen elhatározásból behívtam Hidegkuti Nándit, akit akkor már leírtak. Megkértem, segítsen. Szó nélkül jött, hátravont középcsatárként az ő két góljával nyertünk. Az akkori futballisták azért voltak nagyon jók, mert az előttük lévők, a Puskás-féle korosztály is remek volt. Puskásék pedig szintén az elődöktől lestek el mindent. Volt tehát egyfajta folyamatosság, ami szerintem roppant lényeges.
– Örök kérdés, hogy Bozsik, Puskás, Hidegkuti, Albert, Göröcs és a többiek megállnák-e a helyüket a mai futballban.
– Amit akkor játszottak, azzal természetesen nem, egészen más kell ma már a pályán. De tehetséges emberekről van szó, olyanokról, akik mindent tudtak a labdával, ezért, ha vállalnák a mostanság nélkülözhetetlen kőkemény edzéseket, elfogadnák, hogy ma már nincsenek kötött posztok, akkor nem lenne gondjuk. Az általam ismert generáció nagyon szerette a futballt, s most hagyjuk azt, hogy kinn maradtak-e edzés után gyakorolni vagy sem, lényegesebb, hogy órákat beszélgettek róla, mindig voltak ötleteik, mindig nyerni akartak, az életük volt a játék. Örökké vetélkedtek, hol lábteniszben, hol abban, ki tudja eltalálni a kapufára föltett labdát, hol csak versenyt dekáztak. Tétre viszont szükségük volt, rendre bedobtak fejenként egy tízest vagy egy húszast – akkori tízest és húszast, ez fontos –, és a győztes vitte az egészet.
– Lehet, hogy sokan megsértődtek, mert kihagyta őket a csapatból, ám önnek könnyű dolga volt, nincs az a taktikai húzás, amelyhez ne talált volna megfelelő embert.
– Ez valóban nagy szerencse volt. Chilében az első meccsünket az angolokkal játszottuk, előtte itthon a törököket fogadtuk. Az angol kapitány, Winterbottom ott ült a Népstadionban és jegyzetelt. A török balösszekötő, Talat ugyanúgy visszavontan szervezett, mint náluk Haynes, nekem pedig, miközben figyeltem, beugrott, hogy Rákosi meg tudná őt fogni. Be is küldtem a szünetben, de a lelkére kötöttem, hogy még csak ne is menjen Talat felé, tegyen úgy, mintha nem vettük volna észre, mit csinál. A közönség őrjöngött, de a húzás bejött, az angolok ellen Rákosi nem hagyta élni Haynest, nyertünk is kettő egyre.
– Sokszor eszembe jut, hogy a szóban forgó generáció nem túl szerencsés, mert hiába tudott sokat a futballról, egzisztenciálisan nem vitte sokra.
– Ez igaz. Kivételezésre számíthattak, de vagyont nem gyűjthettek. A hiánygazdálkodás közepette kevésbé érezték a hiányt, mint az átlagember, ez volt minden. Emlékszem, amikor a Vasassal ötvenhétben mindent megnyertünk, a bajnoki vacsorán Kádár János bejelentette, hogy valamennyi játékos vehet egy Moszkvicsot olcsóbban, részletre. Ez akkor nagy dolog volt.
– És az edzőnek nem járt a Moszkvics?
– Nem, de nem is érdekelt. Egyébként Kádár meg is kérdezte: hát az edző mit szeretne? A bátyám akkor Márianosztrán ült, mert a vád szerint a forradalom idején rektorként nem állította meg a hallgatókat a szegedi egyetemen, ezért azt kértem, hogy hadd beszéljek vele öt percet négyszemközt. Elmondtam, mi történt a bátyámmal, ő pedig megígérte, hogy tíz nap múlva kiengedik. Kiengedték, katedrát persze sokáig nem kaphatott, de legalább szabad volt.
– Érdekes, hogy a Vasas edzője lehetett, később pedig szövetségi kapitány, miközben a bátyja, Baróti Dezső börtönben ült.
– Én mindig ikszes voltam – iksszel jelölték a különféle névsorokban az osztályidegeneket –, de néhány megjegyzést leszámítva sohasem volt gondom ebből. Mert az ugyebár nem számított bajnak, hogy fölmentettek a Szabad Nép-félórák meg a különféle szemináriumok alól. Egyébként később a bátyám is egyenesbe jött, kijutott Párizsba, a Sorbonne-on tanított sokáig.
– Ön is bejárta a világot. Peruban szövetségi kapitány volt, edzősködött Ausztriában, Portugáliában.
– Ezek epizódok, igaz, fontos epizódok az életemben, de ha visszagondolok a pályámra, többnyire csak az itthoni évek jutnak eszembe. Persze valamennyi kalandból tanultam, azt például, hogy az edző csak akkor állhatja meg a helyét idegenben, ha ismeri a helyi szokásokat, az emberek mentalitását. Mondják, hogy a futball mindenhol egyforma, még a nyelvi nehézségek sem számítanak, ám ez csak akkor igaz, ha siker van. Kudarcnál ezer és ezer olyan apróság dönthet az edző sorsáról, amellyel nem számolhat előre. Peruból azért jöttem haza, mert európai túrára hoztam a csapatot. Nem volt sikeres kirándulás, mert a legjobbak nem jöttek, nem kértek az itteni, nekik hideg áprilisi időjárásból. Portugáliában, a Benficánál az első évben mindent megnyertünk, a következő szezonban aztán visszatértek a kölcsönadott játékosok – az ilyesmi akkor nálunk még ismeretlen volt –, harminc futballistából kellett válogatnom, aki nem játszott, annál voltam minden, rasszista, betolakodó meg amit csak akar, az ilyesmi sohasem erősíti a külföldi edző pozícióját. Biztosan én is hibáztam, a felelősség mindig közös, de a légkör sokat számít.
– Éppen ezért meglepő, hogy a hetvennyolcas világbajnokság előtt, hatvanegy évesen újra szövetségi kapitány lett. Egészen más volt akkor már a futballközeg nálunk, mint korábban.
– Éppen a közhangulattal győztek meg. Azt mondták, vállaljam el, mert nincs vesztenivalóm. Egy fiatalabb edzőt örökre leírhatnak, ha nem sikerül kijutnunk Argentínába, engem viszont megvéd a múltam. Volt benne valami, leszámítva persze azt, hogy a kudarc akkor is az, ha tapasztalatokkal fölvértezve éli át az ember.
– Megbánta?
– Miért tenném? A nyáron kilencvenéves leszek, ez nem az a kor, amikor azt mérlegeli az ember, mit kellett volna másképpen csinálnia. Csak az boszszant, hogy mindig – Chilében és Angliában különösen – nüánszokon múlott a nagy siker. Mert az edző akkor is rosszul tűri a vereségeket, ha már szinte csak ő emlékszik rájuk.
Baróti Lajos 1914
augusztus 19-én született Baróton. Tanulmányai: jogi abszolutórium (1940), edző (1947), szakedző (1956). Klubjai játékosként: Szegedi AK (1928–36), Szeged FC (1936–46), Győri ETO (1946–48). Kétszeres magyar válogatott. Klubjai edzőként: Győri ETO (1948–52), Budapesti Postás (1952–53), Vasas (1953–1957, 1972–74), Újpesti Dózsa (1967–71), Wacker Innsbruck (1979), Benfica (1980–82). Szövetségi kapitány: Magyarország (1957–66, 1975–78), Peru (1971–72), mesteredző: 1957.
