Öt esztendő múlt el azóta

Székely vagyok félig – háromszéki – írta egyik önéletrajzi elemeket tartalmazó cikkében O. Kovács Attila a Napi Magyarországban 1998 közepén.

„Nem nagy dolog, lehettem volna félig jász, kun, sváb, tót, vagy valami más, de szerencsémre így alakult, s én roppantul büszke vagyok erre. Kézdiszék a szűkebb pátriám, Kézdikővár, kis falu tíz kilométernyire Kézdivásárhelytől, valamint az ezeréves határtól, és 850 kilométerre attól a helytől, ahol most élek, és ahol születtem. Nekem azonban – így nevelt az apám – mondanak valamit az ottani helyek és nevek. Kézdin még mindig az én nagybátyám lakik a düledező oldalú Kovács-szerben, s szerteszét a városban élnek unokatestvéreim az udvarterekben vagy a blokkokban, ahogy írják, »strada Consructoriloron«. Kőváron minden Opra – ezt jelenti az O. a nevem előtt – az én rokonom, de Szárazpatakon, Sepsiszentgyörgyön vagy Brassóban sem kell szállodában megaludnom, ha rám esteledik. Ebből is következik, soha nem éreztem magam turistának arrafelé. Sajnos az utóbbi időben csak rokonaim látogatnak, pedig minden évben megfogadom és megígérem gyermekeimnek, az idén biztos, hogy megyünk, de aztán vagy pénz nincs, vagy idő, így aztán marad a szomorúság, az apai szülőföld látása iránti kiolthatatlan hiányérzet, ami a szívembe ég, mint valami billog a ló nyakába. Igen, igen. Örökké megmarad a Bálványos alatt sütött gomba, a málnára és cukorra öntött hígított szeszből készült likőr, a köminyes pálinka, s no persze az igazi kürtőskalács íze, az igazi kürtősé, amelyet az Udvartér 16.-ban egy kis fészerben sütött nekem Jakab Laji bácsi. Ifjúságom legtöbb nyara Erdélyé, a Fortyogóé, a csíkszeredai sörgyáré, ahonnan sört szállítottunk, vagy Brassóé, ahol Kerezsi Pista bátyám volt az egyik leghíresebb kőműves, ott lakott a Fekete-templom felett, de szerettem nála lenni, az Isten nyugosztalja.
Apám mindig kényes volt székelységére, mindent elmesélt, amire őt is megtanította az apja. Megmutatta, hogyan mosdik a székely. Vizet vesz a szájába, onnan engedi vissza a tenyerébe. Tudom, mi az a sátésfű, amelyről Páskándi Géza A sárikás anyós című könyvében olvastam, amely könyvet csak apám értette meg igazán, annyi volt benne a furfangos székely kifejezés. Őszintén szólva én nem is nagyon értettem – nevetett ezen Páskándi, amikor ezt egyszer a szemére hánytam.
Még azt sem tudtam, ki az a Kun Béla, máris utáltam, mert apám megutáltatta velem, akivel viszont a nagyapám utáltatta meg, aki részese volt a történelemnek, lévén, hogy Doberdóban ellőtték a lábát. Sajnos sebesülésének híre hamarabb hazaért, mint ő, s mire hazasántikált a soproni ispotályból, az asszonynak már hűlt helye várta, kezdhette elölről az életét, de hagyjuk a családregényt.
Kényes vagyok Erdélyre, bár nincs jogom rá, s mint mondtam, büszke vagyok székelységemre, bár ehhez sincs jogom. Minden érdekel, ami Erdélyről szól, onnan jön, elég, ha meghallom a jellegzetes hanghordozást, kinyílik a szívem. Nekem is fáj, ha lerománozzák az erdélyi magyarokat, s ütni tudnék, akárcsak az apám, ha meghallom a szót: bozgor.
Apám már siheder volt ’40 szeptemberében, amikor kiküldték a szomszéd dombra, figyelje, mikor jön Werth Henrik vezérezredes katonái élén, s amikor apám meglátta az első oldalkocsis motorkerékpárt, futott megvinni a hírt, mert akkor már kint állt a főutcán a falu apraja-nagyja, s úgy várták az ősi föld visszafoglalóit, mint a megváltót. A Bódi igazgató úr olyan beszédet rittyentett, hogy tágra maradt a falu szája, újra Magyarországon éltek a kővári besenyő-székelyek.”

Szegény barátom, akadt volna dolga bőven.
Arrafelé tartott, hogy az egyik legnagyszerűbb publicistává nője ki magát, ha adatott volna neki még idő, bár folyamatos botrányok és támadások kísérték volna minden sorát, ahogy azt már megszokhattuk egyes álságosan sznob jobb- vagy az egyre trágárabb baloldali tollforgatóktól. Nem foglalkozott azzal, hogy radikális-e vagy mérsékelt az autentikus hang a polgári sajtóban. Pontosan érezte, mikor minek van épp itt az ideje. Igazságtalan vádaskodásokra és álszent, alattomos gonoszkodásokra egyaránt dühös válaszokat adott, de a legdurvább tévedést is megbocsátotta, ha meggyőződött a jóhiszeműségről.
És persze lubickolt a közélet komoly kérdéseinek meg a marhaságok elemzésében. Az új hatalom képviselői pedig mindkettőre bőségesen termeltek példákat a kormányváltás óta eltelt két évben, s a folyamat azóta sem szakadt meg.
Szegény Attila, ha van olyan helyzet, amit élveznél, akkor ez a mostani az.
*
Már öt éve, hogy néhányan, Attila közeli barátai minden március 5-én a Tücsökből, a Zöldtetősből, a Szódás Sanyitól, a szerkesztőségből és egyéb intézményekből kizarándokolunk a cinkotai temetőbe. Akik ilyenkor együtt állunk a sírnál, mindig megdöbbenünk azon, hogy a végzetes autóbaleset óta eltelt hoszszú évek ellenére Attila emléke élőbb, mint valaha.
D. Horváth Gábor