Rend a temetőben

Bánom már, kedves P., hogy kérdésedre a vendéglőben nem feleltem. Elütöttem azzal, hogy kevés az idő, a pincér már kihozta a számlát, de Te is tudod, nem ez volt az ok. Az országról beszélgettünk, a válságról, amely egyre nő, és nincs, aki útját állja a szegfűs tehetségtelenségnek, ahogy Toldi elébe állt az elszabadult bikának. Ettől rosszkedvünk lett, márpedig ilyen kérdésre csak derűs lélekkel szabad felelni.
Ezért nem mondtam semmit.
De talán jobb is, hogy nem mondtam.
Arról faggattál, mi a teendő, s hogyan vészeljük át a mostani korszakot, hiszen a szél megfordult, visszafelé fúj, szakasztott úgy, mint a Kádár-években. És nem csak a szélirány olyan. Az arcok is ugyanazok, nem beszélve a szóhasználatról, és arról, ami eldönt mindent: hogy a régi-új figurák nem jó emberek.
Jógamesterem, Weninger doktor mondta mindig: kerüld azokat, akiknek rossz kisugárzásuk van. Nem számít a méltóság, amelyet viselnek. Ha érzed, hogy lényük ront rajtad, hagyd őket ott, távozz tőlük messzire!
Légy hát óvatos, s ezt kiegészítem azzal, amit a lányaimnak mondtam apró korukban, mikor a tévé verekedést mutatott: ne nézzetek oda! Becsukták a szemüket, és nem fogott rajtuk a látvány.
Ha régi-új méltóságok kerülnek utadba, Te is fordítsd el a fejed, mert ha nem, ők fordítanak rajta, úgy is mondhatnám, hogy elcsavarják, amiből sok baj származhat. A nyakcsigolyák könnyen meszesednek, az elcsavart fej merevvé válik, urambocsá! úgy marad – országszerte sok ilyen fejet látok: a hetvenes–nyolcvanas években csavarodtak el, azóta is egy irányba néznek, történhet bármi: mindig csak balra. Ráadásul ez olyan betegség, amelynek szövődményei vannak: megtámadja a jellemet.

Erre visszatérünk, de hadd mondjak még a tévéről valamit. Egyre több „verekedést” mutat, de műsorkészítőit nem ezért kell tetemre hívni. Pár hónapja láttam egy interjút Szabó Istvánnal, a filmrendezővel. Arról is szólt, miért nem lehet hinni a tévéhíradóknak. Nem a dokumentumokkal van baj, mondta. A képsor, amellyel a szerkesztők dolgoznak, hiteles, de nem ez dönti el, mit kapunk, hanem a tálalás. Ahogy a hozzá való szöveget „mixelik”. Ezért szólnak az egyik csatornán szépen, a másikon meg tüzet okádva ugyanarról, miközben a képek kockáról kockára azonosak.
A valósághamisítás technikáját ma minden „demokráciában” tanítják. A holnapi szerkesztőket pénzt és időt nem kímélve készítik fel arra, miként kell sikeresen becsapni milliókat. Nem igaz hát a sokat ismételt közhely, hogy információözönben élünk.
Hazugságözönről van szó, ne beszéljünk mellé!
Persze Te is tudod, az igazság látszatának technikáját, a hamisítást nem most találták ki. Évszázados múltja van, ezért jön zavarba az ember, ha a kezébe vesz egy új könyvet, mint én nemrég azt, amelyet két német írt, s a magyarokról szól, alcíme: A kitalált történelem. Nem tudom, mit higgyek belőle, és mit nem, hiszen másfél százada szintén két német toppant elénk, és kiforgatta sarkából a magyar történelmet. Joseph Budenz és Hunsdorfer-Hunfalvy Pál volt a két elkövető, szóltam róluk már: nyelvi alapon szabták át a múltat, s ítéltek meg eleveneket és holtakat.
Azt kérded, mivel biztat minket a két mai német?
Ők nem vacakoltak a török és a magyar szóképzéssel vagy ragozással. Kész portékát hoztak.

Heribert Illig tízéves kutatás után írta meg könyvét a történelem nagy időhamisításáról, amely nálunk Kitalált középkor címmel jelent meg. A könyv szerint az európai történelem VII., VIII. és IX. százada művileg beiktatott időszak, ami ez alatt történt, mind hamisítás. A kitalált időszak a szerző szerint 614. augusztus végétől 911. szeptember elejéig tart. Épp csak kihevertem a szellemi megrázkódtatást, máris következett a második opus. Magyarul tudó társával, Klaus Weissgerberrel Illig újabb könyvet publikált, ezúttal a magyarokról – az alcímét már idéztem.
A szerzők állítják, bevonulásunk a Kárpát-medencébe Árpád vezetésével nem 895–896-ban, hanem 600 körül történt. A könnyű megtelepedést s a térség gyors magyarosítását az avarok tették lehetővé, akik előttünk érkeztek, és magyarul beszéltek. A mai tanítás azért hibás, írja a két német, mert a régészeti leletanyagot, amellyel az 550 és 900 közötti időszakot igazolni lehet, a történészek önkényesen „osztották szét”. Azért tettek így, hogy hihető legyen: ez idő alatt gepidák, kora avarok és késő avarok jártak-keltek a Kárpát-medencében, holott „a kora avar leletek valójában Attila hunjai és a bolgár-törökök emlékei, a késő avar leletek pedig az Árpád vezette magyarok és utódaik hagyatéka” – az idézőjeles rész Illigtől és Weissgerbertől való.
Higgyünk nekik?
Nyilván Te is így vagy ilyenkor: elbizonytalanodsz, kotorászol a könyveid között, s a végén hivatalos történészeket veszel le a polcról, feledve, hányszor jégre vittek már.
De Hóman Bálintnak hinni lehet. Ha felütjük egyik könyvét (A történelem útja. Osiris Kiadó, 2002), ezt olvassuk a 106. oldalon: „a magyar nép politikai megszervezése a népnek nyelvet adó magyar-ugor elemet uralma alá hajtó törökök (hunok) műve volt”. A török-hunokkal összevegyült magyar-ugorok „elsajátították az uralkodó törökök magasabb műveltségét, felvették etnikus tulajdonságait”.
Ez a két mondat nem igazolja, de nem is mond ellent a német szerzőpár feltételezéseinek. Ha tudják bizonyítani, jó, ha nem, az se baj. Miért? Mert a honfoglalás idején a magyarság – Illigék naptárától függetlenül – már egységes nép: nyelve, életmódja és kultúrája cáfolhatatlanul magyar.
És most jól figyelj, mert ki kell mondani valamit, amiről kevés szó esik.

Hogy őseinknek mondhatjuk-e a hunokat vagy sem, milyen a nyelvünk, finnugor-e vagy más, néplélektani szempontból lényegtelen. Ha valaki azt vallja magáról, hogy szerb, mondhatjuk neki, hogy, pajtás, neked az ükapádat is Molnárnak hívták, és nincs az őseid között senki, aki tudott volna egy hangot szerbül, nem érdekli. Ha tehát azt állítja valaki, hogy ősei hunok, akkor ebből a hitéből tudományos érvekkel nehéz lesz kirángatni, tán nem is lehet. Ha kétmillió családban vallják ugyanezt, hiába mondja az ellenkezőjét az Akadémia, fütyülnek rá. És nem azért, mert nehéz elültetni a fejekbe a tudomány eredményeit.
Hogy akkor miért?
Mert a több mint ezeréves ittlét kialakított bennünk valamit, ami egyformán ázsiai és európai. Ha úgy tetszik: a magyarság megfogalmazásaiban inkább európai, érzéseiben ázsiai. Bármelyiket gyöngítik, a másik túlteng benne, és az egyensúly felborul.
Most épp borulóban van. Ezért kurjantottam el magam: keletre, magyar!
Pedig Te tudod, hogy nem kedvelem a messzibe révedőket, akik csak az ázsiai múltban találnak kapaszkodót. A dicső hun rokonságban, Attila hódításaiban. Azért nem kedvelem őket, mert kishitűek. Képtelenek tudomásul venni, hogy a magyarság többre jutott, mint a hunok.
A német érvelés persze gőgös, miszerint a hunok és az avarok azért szóródtak szét, mert primitív kultúrájú népek voltak. Szívesen rákérdeznék: meine Herren, melyik nép az etalon, amelyikhez a hunok kultúráját mérik? Csak nem a germánokra gondoltak? A római kultúra hatása nélkül rabló hordaként pusztították volna végig a mediterrán Európát még századokig. Vagy az oroszokra? Első államuk, a Kijevi Rusz a IX. század óta létezik, és jószerivel kézműveseik se voltak.
Másról van szó, barátom. A hunok azért nem maradtak meg, mert török kultúrájuk szűrőjén kevés volt a lyuk, és nem engedett át európai hatást.
A miénk engedett, ezért mondom, ismerjük fel végre: óriási kaland magyarnak lenni! Brüsszelben még nem fogták fel, milyen különleges érték gazdagítja májustól uniójukat: az egyetlen eurázsiai nép vagyunk! Ne mi legyünk hálásak tehát, hogy „bevesznek”, ők legyenek azok, amiért segíthetünk rajtuk, hiszen képtelenek megérteni Ázsiát.
Mit tegyünk, hogy felismerjék értékeinket?

Először a múltat kell tisztázni, hogy ne lehessünk könnyű passziói a messziről jötteknek. Elegünk van az olyanokból, mint az erdélyi szász Eder, akit aztán követett a német Schlözer, Rössler, Gustermann, az osztrák Kaindl, a tót Szklenár, az orosz Karmazin – mind sanda lelkűek, akik századokon át csak megvetéssel és gyűlölettel szóltak rólunk. Barbárnak és kulturálatlannak mondták a magyart, honfoglalásunkat pedig közönséges rabló hadjáratként emlegették.
Vannak utódaik, úgyhogy ne olvadjunk el azért, mert a Lajtán túl ír rólunk valaki. Nem. Örüljenek ők, hogy könyveikhez témát szolgáltatunk. Izgalmas téma, elég sokba van nekünk.
Mint fogjunk a múlt rendbetételéhez?
Egyszerűen. Tisztítsuk ki a temetőket. A múltat saját halottaink jelentik, s ahogy törődünk velük, azzal nem dicsekedhetünk. Falu, város egyre megy: a temetők többsége gazos, elhanyagolt. Gyönge bizonyítvány ez, hiszen apáinkról, az ősökről van szó. Mindegy, hogy vérségileg vagy vallás dolgában azok. Akik itt haltak, alakították, amit magunk körül látunk. Mindegy hát, kinek a sírja: keresztényé, zsidóé vagy egy hitét odahagyóé – mind a miénk.
Az iskola teheti a legtöbbet: nem tudok jobb osztályfőnöki órát, mint gyomlálni a temetőben, és beszélgetni a régiekről. Mindenki hálás lesz érte: balról, jobbról, fentről, lentről, mert az ilyen munkán áldás van, pedagógiai hozadéka pedig határtalan.
Ha az iskolánál tartunk, van még más is: kirándulni kell. Nem úgy, ahogy évek óta szokás: beülni a bérelt buszba, elő a dugdosott italt, s ahogy ürül az üveg, úgy nő az izgalom: fiúk-lányok tapogatják egymást – ez nem kirándulás.
Amire én gondolok: honismeret.
Végig kell járni az erőt adó tájakat.
A pannonhalmi apátságot a Szent Márton-hegyen, a visegrádi várat és Esztergomot a Dunánál. Megnézni a Szent László-hermát Győrben, Árpád-házi királyaink sírját Tihanyban és fenn a Várban, Budán, elképzelni Ázsia végtelenjét a Hortobágyon és honfoglaló őseinket az ópusztaszeri körkép előtt. Ha ezeket látták, lehet indulni Erdély és a többi régi táj felé.
Karácsony Sándor szerint nem kéne érettségi bizonyítványt adni annak, aki nem járta be az országot tizennyolc éves koráig. Igaza lehet. Érettségizett embertől hallottam Biharban, elmúlt hatvan, s azt mondta, egy kívánsága van még. Nem hittem a fülemnek, mikor kibökte: szeretne látni egy hegyet. Sose járt távolabb a szomszéd falunál, ott pedig nincs.
Ezenkívül tanulni kell. Megtanulni magunkat, a falut, a várost, az országot, hiszen mindet képviselnünk kell, bármerre legyünk. Többet kell dolgozni, mint eddig, mert meg kell munkálni az arcunkat is, hogy felismerhető legyen. Hogy mondhassák ránk, és mi is azt tartsuk magunkról: a magyarok remek emberek!

Forgattam egy Brian Tracy nevű szerző könyvét, Maximális teljesítmény a címe. Puritán szellemben íródott, abban, ami naggyá tette a tegnapi Amerikát. Mit tanácsol a könyv, ha jobb jövőt akarunk? Hogy szeressük magunkat, mert enélkül nem szerethetjük igazán a másikat.
Nagyon fontos tanács, barátom! Talán a legfontosabb, ha vissza akarjuk szerezni az elveszett illúziókat. Ami csak úgy megy, ha magyarként is szeretjük magunkat. S ez nem patriotizmus, ez most már belépő. Ahhoz, hogy az új közösségben méltón fogadjanak minket. Nem vállveregetve, mert akkor kitör belőlünk az ázsiai, aki azt tartja: ha megdobnak kővel, szúrd vissza vasvillával…
Csak semmi szurkálás: szeressük magunkat okosan!
Ha így teszünk, nem fog eszünkbe jutni, hogy hálával tartozunk azért, amiért visszakerülünk oda, ahonnan kiszakítottak minket hatvan éve – az ő hozzájárulásukkal. Ezért nem szabad eltűrnünk kegyes toleranciájukat. A tolerancia azt jelenti: az egyik fél elnézi a másiknak, hogy gyarló, hogy rosszul öltözött, hogy az asztalnál összekeveri az evőeszközöket. Sose feledjük, jól szabott ruháiknak és zavartalan „klubéletüknek” mi fizettük meg az árát: a vasfüggönnyel, a paprikás krumplival, a belénk táplált mindennapi félelmekkel. Elég volt! Kölcsönösséget akarunk: egyenlőséget, de ebből csak akkor lehet valami, ha lesz bennünk önbecsülés. Itt az idő, hogy kiegyenesítsük a gerincünket, és magasba emeljük a fejünket.
„Az erős önbecsülés kiváló teljesítményekre és sikerekre vezet az élet minden területén” – mondja Tracy, és jól mondja, mert ez erőt is ad, de az erővel legyünk óvatosak, nem arra van, hogy fitogtassuk! Erről Madaras József, a színész példája tanúskodik. Születésnapján, az ötvenediken, rendőrök irányították a forgalmat a Zöldmáli úton: ők csináltak helyet a politikusok Mercedeseinek. Kétszázötven ember ünnepelte Jostit – s a folytatás? Öt évvel később vérbe fagyva találtak rá, kis híján agyonverték. Kik, miért? – máig se tudni. Hónapokig volt kómában, a szennylapok öngyilkosságról cikkeztek. A politikusok gyorsan, a cimborák lassan tűntek el az életéből. Ma teljes magányban él Budajenőn. Komondorával járja az erdőt, s mikor hazaér, József Attilát olvas. Csak őt. Mindig őt.
Hallottad már, ahogy a Kései siratót mondja? Megrendülsz tőle.

Megrendülni persze van mód máshol is: Magyarország pompás terep erre.
Elmentem Ópusztaszerre, látni akartam a Feszty-körképet. Nagy tömeg volt, csak a déli csoportban kaptam helyet. Volt köztünk egy vak ember is, a testvéreivel érkezett. A többiek dünnyögtek, minek elhozni az ilyet, de mikor benn voltunk, már csak a látvánnyal törődtek. Figyelték a hatalmas képet, hallgatták a térhatású zajokat: a lódobogást, a táltost, a honfoglalók seregének hangját. Egyszer csak csend lett, lehet, hogy képzelt csend volt, és csupán arra szolgált, hogy odafigyeljünk valamire. Mert megszólalt a vak ember, de jobb, ha azt mondom, hogy felkiáltott: „Istenem, de gyönyörű…” Láttam az arcát, sugárzott róla az elragadtatás, s nem szégyellem bevallani, hogy elsírtam magam.
A vak ember hite rendített meg. Az, hogy nem lát, és mégis hisz, míg mi, többiek, sok millió látó magyar, pislákoló hittel tekintünk mindenre: magunkra éppúgy, mint a hazára, Istenre, a magyarok Istenére. Azt éreztem akkor, a vak ember a látó, és mi vagyunk a vakok.
Igen, barátom, nem vesszük észre, hogy a paradicsom itt van: ez az ország, amelynél számunkra nincs szebb sehol. Belénk ivódott sok-sok tája, dala, illata, hozzá kötnek emlékeink, s persze a nyelv, amely maga is lehet a haza, amint Márai mondta.
A Duna Televízió cigánynapot rendezett egyszer. Zenészeket mutatott a kép. Az egyik Spanyolországban, a másik Afrikában muzsikált, mígnem egy akácost láttam, mögötte poros utat, semmi mást, csak az akácost meg az utat, és még nem volt zene, egyetlen taktus se, de már tudtam, ez a táj a miénk, én itt lakom, s aki zenélni fog, az az én cigányom.
Aki nem érzi, hogy egy akácfasor is kötheti ide, örüljön az uniónak másként. Örüljön azért, hogy május elsején elmehet. Minek maradna, ha nem szereti Magyarországot? Ha pedig ő nem szereti, azok sem fogják, ott túl a Lajtán.
Ez nem játék. Ez mostantól komoly dolog. Tétje van, s tétje a sok ellopott illúzió, amelyet vissza fogunk venni.

Vége

A cikksorozatra számos hozzászólás érkezett. Jövő szombaton, március 27-én Szende Tamás egyetemi tanár írását közöljük.