Szocialisták: Go West!

Véletlenekkel van tele a világ – ha a szegedi nagy árvíz nem 125 évvel ezelőtt, pontosan március 12-én tört volna a városra, a hálátlan utókor minden bizonnyal az MSZP kongresszusához kötné az M5-ös autópálya matricásításának napját. De így minden világos, rossz az, aki rosszra gondol.
Az M5-ös az új rendszer első napján végre autópályaszerű képet mutat, nem fantomok járta sztrádát oda-vissza, majd’ ötezer forintért. Szigorúan csak 130-at bír a szerkesztőségi jármű, melyet mélykék államtitkári Passatok és miniszteri, felmatricázott Mercedesek kerülgetnek pajkosan, a monotóniát a kétszázzal söprő, sötétített üvegű Audik törik meg néha. Ahogy közeledik a kezdési idő, egyre gyorsabbak az állami autók, némelyiken még kék lámpa is villan, az időközben kétirányúra szelídülő szakaszon.
Szeged határában rendőrök várják az illusztris vendégeket, mi zavartalanul nyomulhatunk a sportcsarnok felé. A bejáratnál hatalmas sor, a napokban (ez szintén véletlen) kétmillió forint plusz áfáért újrabetonozott lépcső jól bírja a politikusokat. A bulvárújságírók egyhavi penzumukat szedhetik össze itt – mögöttünk épp arról beszélgetnek, hogy „pénzeket tologattunk ide-oda”, előttünk pedig kiderül, hogy Lamperth miniszter asszony megfázott, ezért nem áll sorba a hidegben. Regisztrációk és fémdetektoros vizsgálat után (a nemzetbiztonság emberei csipoghatnak – mondja a gomb mikrofonjába egy erős ember) még megtekintjük a küldöttek asztalait (mindenki előtt a pártsemleges Népszava, előfizetési szelvénnyel, nyilván véletlenül), aztán a városházára indulunk miniszterelnököt várni.
A Széchenyi téren sok ifjú szocialista várja a főnököt. Vidám a hangulat, egy felbukkanó diákcsoportot ellentüntetőknek véli egyikük, de társa megnyugtatja, hogy „ezek spontánok”. Megérkezik Medgyessy, a kameraérzékeny Újhelyi István hozzásodródik, és ott is ragad egészen a csarnokba érkezésig. A fotósoktól és operatőröktől kísért slepp elindul a húszperces sétára, a parkban gyerekét bicikliztető anyuka csodálkozik rá a közelgő embertömegre. A miniszterelnök megszólítja a kis szegedi polgárt, aki megszeppen, és méltóságteljesen tovagördül háromkerekűjén. A régi hídon már komoly közlekedési káoszt okoz a csapat, a biztonságiak láthatóan nem örülnek a nehezen kontrollálható helyzetnek. – A baseballsapkásnak zsebben a keze – mondja a nyakkendőjébe az egyik testőr, mire két kétajtós szekrény méretű kollégája szegődik a polgár mellé, aki meglepetésében észre sem veszi, hogy a miniszterelnök jön szembe vele az úton. 631-es, kézfogás balról! – jön a következő figyelmeztetés, mire megilletődött állampolgárt terelnek a kormányfő elé, hogy megköszönje az autópályát, és megígérje, szombaton ezen utazik fel rokonlátogatásra Pestre. – Ne felejtsen matricát venni – mondja a kormányfő, a szegedi polgármester pedig rákontráz: bizony a hét végén ki fog ürülni a város.
A Székelysoron két idős nő ül egy padon, a fotósok beállnak a képre, a csapat nem áll meg – biztosan nem volt benne a forgatókönyvben a találkozó. Aha, a nyugdíjakról ma nem beszélgetünk – mondja kajánul az egyik riporter, aztán sietünk a távolodó politikusok után. – Rozmár, szállj ki a vonalból, szakadj le a rádióról! – mondja az egyik erős ember csak úgy magának, úgy látszik, a nagy napra készültek a környékbeli rádióamatőrök is.
A miniszterelnök nagy taps kíséretében a Pet Shop Boys nagy slágerére, a Go West!-re vonul be a csarnokba, a kivetítőkkel és plazmatévékkel feldobott show-műsort a „független” producer, Böjthe vezeti. A magyar és uniós himnuszok után a terror tegnapi, madridi áldozataira emlékeznek a küldöttek egyperces, néma felállással, a szép gesztust csak a mobilok gyakori ciripelése zavarja. Elkezdődik a kongresszus, mellettem a Hír TV-s kolléga azon dühöng, hogy hiába fizettek ki több százezer forintot a kapcsolat kiépítésére, az élő közvetítést a szervezők nem engedélyezték, szép szimbólum a sajtószabadság ünnepe előtt.
A pulpituson megy a Lacizás és Péterezés, a beszédek leggyakrabban ismétlődő szavai: az optimizmus, az önbizalom, no meg az, hogy innen is lehet győzni. A harmadikként szót kapó miniszterelnök megemlíti, hogy a pártban megszaporodtak az autós hasonlatok, aztán arra emlékezik, hogy idefelé az autópályán mindenki egy irányba ment. A dodzsemből szálljunk át egy Forma–1-es autóba – javasolja –, lehetőleg Ferrariba, mert az is piros, és mindig győz. Az ötlet nem rossz, gondolom, csak nehogy Minardi legyen belőle, mert akkor nehezen tudják befejezni a négyéves futamot.
A büfések tanultak a söjtöri ebédből, az étellista Kovács pártelnök útmutatásai szerint a 150 forintért mért virslivel indul. Sajnos, a kongresszus 22. percében már nincs belőle (később azért még hoznak a szavazásra), ezért a húsevők kénytelenek beérni a főtt debrecenivel, kétszer annyiért. Horn Gyuláról szavazás indul a sajtópáholyban, hogy ittas-e vagy csak fáradt, mindenesetre azt mondja: „Köszönjük meg a nyugdíjasoknak, hogy elviselnek bennünket.”
Bemutatják a jelölteket, aztán megkezdődik a szavazás – csak listára lehet, egyénre nem, így nem csoda, hogy azok indulhatnak az európai parlamenti helyekért, akiket a pártközpontban kitaláltak a feladatra. A kongresszus korán zárul, lehet hazaindulni, nyolckor jelölés van a Való Világban.