Timur, az építő

Kevés birodalom van a világtörténelemben, amelynek legpompásabb, legmisztikusabb építményeit olyan vademberek emelték, akik előszeretettel raktak piramisokat is ellenségeik levágott koponyájából. Csakhogy Perzsia nem csupán a sztyeppekről betörő, városait porig romboló türk–mongol hordákat ejtette rabul, olvasztotta magába ősi kultúrájával, de ravaszul kijátszotta a harciasan arabosító iszlámot is. Az ország muzulmán lett ugyan, elhajítva ókori eredetű istenségeit, ám szellemében, gyönyörszeretetében, nyelvében, művészeti stílusaiban megmaradt eltökélten és lázadón perzsának. „Ott látsz majd egyszer részegen az út közepén / Csókolni a szép lábadat, ó, mennyei lény! / Elvesztem a turbánom, a bort elhajítom, / S dús fürtjeid hálójában fennakadok én.” Perzsia igen közkedvelt középkori filozófuszsenijének, Omar Khajjámnak négysorosa szemléletesen jelzi: az iráni gyökerű iszlám kultúra alapvetően más fűszereket használt, mint az Arab-félsziget beduin sivataglakói. Akiknek nyelvét csodálták ugyan, ám képviselőit a világ legbarbárabb népének tartották.
Henri Stierlin művészettörténész csodálatos küllemű könyve nem kevesebbet tűz ki célul, mint hogy Iszfahántól Delhiig, Turkesztántól a nemrégiben földdel egyenlővé vált Bámig bemutassa az úgynevezett perzsa építészeti-művészeti stílus kisugárzását. Mecsetek, mauzóleumok, medreszék, csillagvizsgálók, impozáns hidak, paloták, karavánszerájok, klasszikus miniatúrák és kerámiák, szőnyegkészítés és kertépítészet – megannyi világhírű, ám a turistahordáktól még kevésbé megzavart helyszínek, tárgyak, zarándokhelyek elemzései, történelmi áttekintései mutatják meg az iszlám legmágikusabb és legizgalmasabb szellemiségű alkotásait. Valamint azt, hogy egy építészeti stílus miképpen vált sikeres és hódító kulturális propagandává Közép-Ázsia és a Közel-Kelet meghatározó részén.
Stierlin művészettörténész könyve mindazonáltal leginkább csak színes, szélesvásznú albumként elfogadható. Nem csupán a képek illusztrációjává szegényített, gyakran szeszélyesen kapkodó, magánjellegű logikával megírt, szikáran tudományoskodó (de nem igazán tudományos, sem nem igazán ismeretterjesztő) minitanulmányok bőszítik fel olykor az olvasót, de már a nehézkes és önismétlő bevezetőn fennakadunk, amelyet a magyar szakértő jónak látott számtalan ponton kijavítani, meghökkentő tárgyi baklövéseket helyesbíteni. Minderre rátesz egy lapáttal a fordító: az Alexandra Kiadó más látványos kötetei is hasonlóképp kiáltanak, mi több, üvöltenek egy olvasószerkesztőért, aki ismeri az alapvető központozási szabályokat, a következetes névátírási rendet, és tudatában van annak, hogy a muszlim hit nem azonos a hosszú oldalakon át fejtegetett „muszlin”-vallással, mely utóbbi inkább az áttetsző kelmék iránti odaadó tiszteletet jelentheti. A fésületlen és kapkodó szöveg keltette feszültséget csupán a fenséges fotók oldják: ha másért nem is, ezért talán érdemes kisebb vagyont kiadni a kötetért.
(Henri Stierlin: Iszlám építészet és művészet. A perzsa építészet Iszfahántól a Tádzs Mahalig. Alexandra Kiadó, Pécs, 2003. Ára: 12 990 forint)