Titkos harc a terrorizmus ellen

Az elmúlt héten Brüsszelben összeültek az Unió tagországainak belügyminiszterei, hogy áttekintsék a madridi robbantás tanulságait és egyben megvitassák Ernst Strassernek, az osztrák belügyminiszternek egy európai központi hírszerző ügynökség létrehozására vonatkozó javaslatát.
A miniszterek – nyilván – megfelelő határozatokat hoztak. Lehet azonban, hogy először a külügyminisztereknek kellett volna összeülniük. Az elsődlegesen megválaszolandó kérdés ugyanis nem az, hogy kell-e vagy sem Európának egy az amerikai CIA-re hasonlító intézmény, hanem inkább az, hogy Európa hogyan viszonyuljon a harmadik világ országaihoz, különösen az iszlám országokhoz. A „terrorista” jelző ugyanis nem egyértelmű fogalom. Akiket ma Amerikában, vagy Európában terroristának neveznek, azokat saját népük körében lehet, hogy éppen hősökként, szabadságharcosokként tartanak nyilván. Gondoljunk csak arra, hogy a magyar forradalom résztvevőinek elnevezése, hogyan változott a kezdeti „fegyveres bandáktól” a népfelkelőkön keresztül az ellenforradalmárokig, majd szabadságharcosokig. De nem csak hazai példát lehet említeni. Közismert, hogy 1946-ban, a Dávid Király hotel 91 halálos áldozatot követelő felrobbantásáért az angolok terroristának nyilvánították és halálra ítélték Menachem Begint, a robbantást végrehajtó Irgun csoport vezetőjét. 50 ezer dollárt tűztek ki a fejére, elfogni azonban nem tudták és később Begin Izrael állam köztiszteletben álló miniszterelnöke lett.
Éppen ezért, mielőtt belemerülnénk egy európai titkosügynöki hálózat létrehozásának részleteibe, érdemes lenne választ keresni olyan kérdésekre, mint például az, hogy vajon ésszerű dolog-e fegyverrel kényszeríteni más, az európaitól, vagy az amerikaitól eltérő kultúrájú országokat az európai-amerikai értékrend (a „demokrácia”) átvételére? Akik most (titkos) rendőrért kiáltanak igen gyakran a multikulturális Európa legfőbb szószólói.
A terrorizmus elleni küzdelem mindaddig reménytelen, ameddig egymilliárd ember meg van győződve arról, hogy e „terroristák” harca alapjában véve igazságos és adott esetben maguk is készen állnak a részvételre. A fejlődő országok lakosságának nagy része meg van győződve arról, hogy a világban ma meglévő bajok fő felelősei fejlett ipari országok. Ez a meggyőződés nem minden alap nélküli. Nemzetközi civil mozgalmak már számos alkalommal figyelmeztettek arra, hogy az elmúlt évtizedekben megvalósult gazdasági rend, mindenek előtt a Wall Street érdekeit képviselő IMF és Világbank által a fejlődő országokra kényszerített „strukturális alkalmazkodási politika” jelentős károkat okoz ezeknek az országoknak és kiálltak egy igazságosabb világgazdasági rend létrehozásáért. Mindezek a figyelmeztetések azonban süket fülekre találtak. Ez azért nagy baj, mert amíg az egyenlőtlenségek nőnek, addig a „terrorizmus” bármely katonai, rendőri, vagy titkos ügynöki tevékenységgel megállítható lenne.