Amerika legjobb egyetemeinek politológia tanszékét hagyták el generációk anélkül, hogy megtanulták volna: a szovjet kommunizmusban a tömeggyilkosság éppen úgy a rendszer lényegéhez tartozott, mint ahogyan az a nemzetiszocialista rendszer része volt. Üssük fel találomra a Harvardon, a Yale-en, Princetonban vagy a kanadai McGill Egyetemen ajánlott szovjetológiai kötetek egyikét, Robert J. Osborn professzornak az először 1974-ben kiadott, A szovjet politika fejlődése című, jó tíz éven át használt kézikönyvét, amelyben a gulág szó egyszerűen nem is szerepel. Vagy idézzük fel azt a botrányt, amikor a „détente”, az enyhüléspolitika aktuális kívánalmainak megfelelően írták át Merle Fainsodnak a Harvard Egyetem kiadójánál 1953-ban megjelent, majd tíz évvel később kiadott, a közben történt eseményeket feldolgozó klasszikusát, a Hogyan uralják Oroszországot? című munkát. Fainsod halála után Jerry F. Hough, Fainsod társszerzőségét megtartva, de a kommunizmus borzalmát a végtelenségig finomítva, olyan könyvet faragott az eredeti „Fainsod”-ból, amelynek tartalmára már a címe is utal: Hogyan kormányozzák a Szovjetuniót? Hogy uralnák? A világért sem! Kormányozzák, mint bármely polgári demokráciát.
1968 után amerikai és nyugat-európai szovjetológusok sora igyekezett a szovjet rendszert a nyugati demokráciák leírásánál alkalmazott modellekkel, koncepciókkal és fogalmakkal leírni. Az eredmény: máig tartó, tragikus félreértés és a bűnösök büntetlenül hagyása.
E téma is foglalkoztatja a gulágrendszerről szóló újabb három könyv szerzőjét. Az a téma, hogy míg a nemzeti szocialista rendszer bűnei beivódtak a köztudatba, a kommunizmusnak a náci rendszer által produkáltnál is nagyobb hullahegyei elmismásolást, zavarodottságot, netán relativizálást és tagadást váltanak ki.
Az erről a kérdésről szóló újabb könyvek egyikének szerzője az arisztokratikus Martin Amis, ami önmagában is figyelemre méltó, mert Martin annak a Kingsley Amis írónak a fia, aki egy ideig a brit kommunista pártnak volt tagja. Martin Amisnak Sztálin áldozatairól és a kommunista terrorral való mai szembenézésről szóló, Koba, a rettenetes: nevetés és a húszmillió címen megjelent kötete sok mindenkit tölt el elégedettséggel, és sokaknak váltja ki dühét. Hogy ez utóbbiak közé tartozhat – ha olvasta – a szovjet kommunizmus húszmillió áldozatának egyik magyar relativizálója, az MSZP-s Krausz Tamás, az valószínű. A könyv anyagának jelentős részét – akárcsak a gulágkérdésről megjelent másik két kötetnek – a gulág „klasszikusai”, Szolzsenyicin, Conquest és társai mellett a szovjet rendszer összeomlása után hozzáférhetővé vált levéltári anyagok alkotják.
Amis attól fél, hogy az oroszországi halottak továbbra is alszanak – vagyis senki sem emlékezik rájuk – az őket meggyilkoló rendszer összeomlása után. Dühvel írt kötete éppen ezért született: tollát az a tudatos erőfeszítés vezeti, hogy aggodalmat ébresszen irántuk.
A bolsevik törekvés – a hatalom megragadásának, megtartásának és a vele való élésnek – fő akadályai az emberek voltak, írja Amis. Mindenfajta rendű és rangú ember. Ezért fordult a bolsevik erőszak a nép minden csoportja ellen, ellentétben a náci rendszerrel, amelyben a lakosság nagy része tudhatta, hogy biztonságban él. A szovjet rendszerben bárki lehetett áldozat: kulák, egyetemi tanár, ukrán paraszt, kirgiz birkapásztor. Koba – Sztálin gyerekkori beceneve – célja hármas volt: el akarta pusztítani a pártállamtól való függetlenség Lenin után még fennmaradó forrásait, az iparosítással ki akarta terjeszteni az állam hatalmát, és meg akarta teremteni személyes hatalmát az államon belül. Ennek érdekében millióktól tagadták meg az alapvető forrásokat, milliókat börtönöztek be, milliókat száműztek és milliókat gyilkoltak meg. A táborokban végeztetett kényszermunka pedig a szovjet ipar egyik alappillérévé vált.
Anne Applebaumnak, a The Washington Post és a Wall Street Journal lapjain rendszeresen jelentkező, briliáns íráskészségű tudósának és publicistájának 586 oldalas könyve, A gulág története első és utolsó fejezete foglalkozik a táborok történelemben elfoglalt helyével és jelentőségével. A korábbi cikkeiben a lengyel és magyar posztkommunista vezetőkkel szemben is igen kritikus Applebaum felhívja a figyelmet arra, hogy a szovjet büntetőrendszer és maga a szovjet élet lényegét tekintve nem különbözött egymástól, csupán az előbbi szigorúbb volt. Amilyen fenyegetést például a táborlakóknak a büntetőzárkák jelentettek, ugyanazt a fenyegetést jelentette a szovjet polgároknak a büntetőtáborok léte. Applebaum a szovjet és a náci bűnök összehasonlításakor kiemeli, hogy a sztálinizmus tagadhatatlanul több embert ölt meg, mint ahányan a holokausztban veszítették életüket. A két halálgyárrendszer közötti különbséget Applebaum abban látja, hogy a Szovjetunió ellenségeit főként osztály- és politikai ismérvek szerint különböztette meg, ami sokkal rugalmasabb volt, mint a nácik faji kritériumok alapján történt megkülönböztetése. Applebaumot az háborítja fel különösen, hogy baloldali „haladó” értelmiségiek, akik Pinochet háromezer áldozatát nem győzik felemlegetni, Sztálin népirtásáról hallgatnak. Nem mintha a háromezer nem lenne nagy szám, de például Sztálin 1942-ben ennyi embert ölt meg átlagosan három nap alatt. A sztálini gyilkosságok kiszámításánál a háromezer csupán kerekítési hibának számít.
A sztálini áldozatokkal, a kommunista és náci bűnök összehasonlításával foglalkozik Eric D. Weitznek, az Egyesült Államokban élő német történésznek A népirtás évszázada: a faj és nemzet utópiái című tanulmánya is. Weitz már a bevezetőjében leszögezi: „Ha ragaszkodunk a holokauszt összehasonlíthatatlanságához, akkor azt a történelmen kívül helyezzük el.” A szerző könyvének egyik igen fontos meglátása, hogy észreveszi: a bűnökben nemcsak a rezsim a felelős, de a lakosság is, ugyanis „a könyvemben leírt méretű népirtásokra csak úgy kerülhetett sor, ha abban több ezren részt vettek, akik közül többen aktívan segítettek a tömeggyilkosságban, mások pedig azoknak az anyagi és egyéb előnyeiből részesedtek. A két gyilkos rendszer összehasonlításakor Weitz hangsúlyozza, hogy míg a nácizmus erős civil társadalmakban gyökerezett meg, addig a kommunizmus csak olyan társadalmakban tudott győzedelmeskedni, ahol a civil társadalom gyenge volt. Figyelemre méltó meglátás.
origo.hu
Menczer Tamás: Elfogtam egy levelet!
