Hátul bódé bódé hátán, az előkerteket beépítések nyomorítják. Kutyaólforma tetőablakok, a mészhomok téglát szétnyomó betonlábazatok, fröcskölt vakolat, a stukkódíszek csak imitt-amott maradtak meg. Ormótlan kerítések, egyazon ház két felén eltérő színűre pingált ablakok. Még jó, ha csak a színük más, és nem a formájuk meg a párkánymagasságuk. Műanyag redőnyök és cifra rácsok zsalugáterek helyett… Ma ezt látja, aki a szociális és városfejlesztési indíttatású építészet egyik legjobb példájának tartott Wekerle-telepen sétál. És a foghíjas fasorokat, amelyeket nem csak az idő pusztít. Némelyik tulajdonos gázolajjal vagy tömény sóoldattal locsolgatja az évszázados fák tövét, hogy garázsbejárót ügyeskedjen ki magának. Pedig a Wekerle valaha a szó legszorosabb értelmében környezetbarát városrész volt.
A telep négyezer-ötszáz lakását 1992-ben eladta a kerületi önkormányzat – még mielőtt lett volna elfogadott rendezési (szabályozási) terve, amely korlátozhatná a stílus-, táj- és térromboló magánakciókat. Többször volt szó arról, hogy műemléki jelentőségű területté nyilvánítják a városrészt, de nem tették. Ma fővárosi védelem alatt áll mint helyi építészeti érték. Nagy Gergelyt és munkatársait (korábban a Buváti, ma a Pannonterv építésze) annak idején megbízták, hogy készítse el a műemléki szabályozási tervet. Ez el is készült még 1991-ben. Hetvenöt oldalas dokumentációjukról akkor többen úgy vélték, hogy ez lehet a telep részletes rendezési terve, ha elkészülnek a szükséges kiegészítő tervmunkarészek. Erre azonban az önkormányzat nem adott megbízást. A helyzetet tovább rontja, hogy az M5-ös autópálya egy szakaszát közvetlenül a telep szélső házsora mellett vezették.
Az országban egyedülálló, Kispesthez tartozó Wekerle-telepnek nem volt igazi gazdája. Gyulai István, aki 1993-tól Kispest főépítésze, sokáig elég magára hagyottan küzdött érte.
A kerület önkormányzata 2003 nyarán írt ki pályázatot a terület speciális szabályozási tervére, és saját költségvetésből huszonkétmillió forintot fordított a finanszírozásra. Egyelőre egy tömbre kért megoldást, hogy annak alapján döntse el, alkalmas-e a jelentkező az egész Wekerle szabályozási tervének elkészítésére. A tizenhárom jelentkező közül végül kilencen nyújtottak be pályamunkát. Legjobbnak a szegedi Szemerey Márta (Tér-Idő Műterem Bt.) és Papp Ádám (Papp Ádám Bt.) terve bizonyult. A zsűri, amelynek Nagy Gergely is tagja volt, csak a tulajdoni állapotokat nem változtató, visszafogott megoldásokat értékelte elfogadhatónak. Azokat, amelyek segítik a terület általános rehabilitációját, építészeti hagyományainak, szellemiségének megőrzését, és figyelembe veszik, hogy a Wekerle-telep különböző részein differenciált megoldásokra van szükség. A nyertes pályamű az erős konzervatív műemléki felfogást tiszteletben tartva viszonylag nagy beépítési lehetőséget ad, de csak oldalirányban, illetve a hátsó kert felé (például garázsok). A tetőterekben kizárólag a mérsékelt beépítéseket támogatja, esetleg az oromfalak megnyitásával, de nem engedi a párkánymagasság és a tető hajlásszögének emelését. Javasolja a tornácok kibontását, és kitér arra is, hogy a kertekbe ott őshonos növényeket kellene telepíteni. A nyertessel az önkormányzat szerződést kötött a teljes szabályozási terv elkészítésére, ugyanakkor mintaterveket is kidolgoztat. Az ezeket közlő füzetekben a tulajdonosok javaslatokat kapnak a belső elrendezésre – tudtuk meg Schömer Andrástól, aki a Magyar Építészkamara megbízásából ismertette a tervet.
A Wekerle-telepet a XX. század elejének híres budapesti polgármestere, majd főpolgármestere, Bárczy István, valamint Wekerle Sándor pénzügyminiszter, miniszterelnök építtette az akkori főváros déli határán, a brit kertvárosok példáját szem előtt tartva. A jobb munkalehetőség reményében vidékről Budapestre igyekvő embereknek akartak olcsó bérű lakásokat építeni, hogy enyhítsék a szociális gondokat, és letörjék a fővárosi lakások uzsorabérét. Két pályázatot hirdettek meg 1908-ban: egy városépítészetit, egyet pedig a lakóházak típusterveire. A beérkezett munkák azonban nagyon drágának bizonyultak, ezért Wekerle Sándor Győri Ottmár vezetésével tervezőcsoportot szervezett a Pénzügyminisztériumban. Az eredmény: húszezer ember letelepítésére alkalmas négyezer-ötszáz lakás és számos szociális kiszolgáló létesítmény épült fel példás gyorsasággal. Wekerle Sándor csak a főtérrel nem volt elégedett, ezért újratervezésére meghívásos pályázatot íratott ki. Ezt nyerte meg – váratlanul – 1912 májusában Kós Károly, aki két épületet és egy „kaszinót” tervezett ide. A ma 2. és 3. számot viselő két ház felépült, a „kaszinó”, amely a könyvtárat és a klubot fogadta volna be, és amelynek tornya a telep Pannónia úti két fő tengelyének találkozási pontjában épült volna fel, nem valósult meg. (Az első világháború miatt félbeszakadt építkezést 1926-ban fejezték be, Kós Károly városépítészeti terveit tiszteletben tartva.)
A telep téglagyárában készítették a hasznosíthatatlannak tartott sívó homokból az igen időálló, csak ápolást igénylő mészhomok téglát. A XX. század harmincas éveiben 23 ezer ember élt ezen a területen, és példás rendet tartott. A Wekerle maga volt a megvalósult utópia. Ma tizenkétezren lakják a házakat, tovatűnőben a példás rend és a változatosságában is harmonikus stílus. „Érthető, ha a tulajdonosok megpróbálják tágasabbá, korszerűbbé tenni a lakásaikat, de nem mindegy, hogyan teszik. Jól és szakszerűen is lehetne változtatni” – mondja Nagy Gergely.
Vannak persze, akik szívükön viselik a Wekerle-telep sorsát. Az építészek és a telep lakóinak egy része mindig értékelte és féltette a területet. A kilencvenes évek elején létrejött a Wekerle Társaskör Katona Áron Sándor vezetésével. Gyulai István főépítész és Hoppálné Kun Teréz műemléki szakmérnök kezdeményezte, hogy a kerület iskolái vegyenek fel a tantervükbe környezetkultúrára nevelő órákat. Ötödik–hetedik osztályban diavetítéssel kísért előadásokat tartanak a Wekerléről, és sétákat szerveznek a területre. A környezetkultúrára nevelés bevezetését az egyik ide látogató vendég, Sir John Anderson angol építész is javasolta. Az ő segítségével dolgoztak ki tizenhárom pontos akcióprogramot a városrész rehabilitálására. Jól tudják, hogy semmiféle akcióprogram nem használ, amíg minden egyes lakó nem érez felelősséget a környezetéért. Önmagukban persze a szabályok sem elegendők. Az első fontos lépés valóban a jó szabályozási terv elfogadása. Rögtön utána adódik a következő kérdés: vajon be tudja-e tartatni az önkormányzat a benne foglaltakat?
Szelényi Károly remek fotóit nézve szomorúan gondolunk arra, hogy aligha fényképezhetne ma a valamikor világhírű Wekerlén olyan képeket, amilyeneket Angliában készített. Bromborough Pool Village-ben, a Titus Salt nevű textilgyárosról elnevezett Saltaire-ben, az Ebener Howard által építtetett és kertvárosmúzeumáról is híres Letchworthben vagy Hampsteadban. Hajlunk rá, hogy azt higgyük: könnyű az angoloknak, de erről szó sincs. Ők huszonöt év alatt erős civil szervezeteket hoztak létre, és kiválóan megszervezték az épített környezet értékeinek mentését.
Sokat beszélnek manapság értékválságról, pedig nem az értékek vannak válságban, hanem mi, ha pusztulni hagyjuk őket – mondta valaki a minap.
Két éve Nagy-Britannia budapesti nagykövetségén rendezték meg először Nagy Gergely és Szelényi Károly kiállítását. A Wekerle-telepre, ahova a világ minden sarkából zarándokoltak építészek, két ország lehetett büszke egyszerre. A táj városképalkotó szerepét is jól példázó Nagy-Britannia és a kertváros-építészet jelentőségét az elsők között felismerő Magyarország. Kár, hogy a Nagy-Britanniában most zajló Magyar Magic szervezői nem voltak fogadóképesek erre a kamaratárlatra. Érdekes előzményként egészítette volna ki a London után most Glasgow-ban látogatható kiállítást, amely a kortárs magyar építészetet mutatja be.
Kertvárosok Európában
Szelényi Károly és felesége kiadója, a Magyar Képek francia nyelvű könyvet jelentetett meg Közép-Európa kertvárosairól. A strasbourgi Stockfeldet (Stéphane Jonas), a drezdai Helleraut (Anne Mariotte), a wroclawi Sepolnót (Wanda Kononowicz), a budapesti Wekerlét (Nagy Gergely) ismertető és összehasonlító kötetet a Strasbourgban élő, az ottani egyetemen tanító Stéphane Jonas, azaz Jónás István szociológus-várostervező szerkesztette. Ő írta a bevezető tanulmányt is.
A nemzetközi csapat együttműködésének eredményeként létrejött könyv jól érzékelteti, milyen konkrét szociális és utópiamegvalósító szerepük volt az európai kertvárosoknak a XIX. század végén, a XX. század elején.
A szakemberek számára megkerülhetetlen, az érdeklődőknek izgalmas olvasmány – írja a kötet előszavában Fejérdy Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal általános igazgatóhelyettese. – Forgassák ezt a kötetet – ajánlja a döntéshozók figyelmébe –, és töprengjenek el azon, milyen megoldásokat lehetne javasolni ma olyan társadalmi és szociális kérdésekre, amelyekhez hasonlókra a kertvárosok tudtak választ adni egy évszázaddal korábban.
(Les Cités-jardins du Mitteleuropa. Étude de cas de Strasbourg, Dresde, Wroclaw et Budapest. Sous la direction de Stéphane Jonas. Magyar Képek – Images Hongroises, Veszprém–Budapest.)
