Visszalendült az Eötvös-inga

Azon a napon, amikor Bayer Zsoltot, a Magyar Nemzet főmunkatársát – nyilván a magyar külügyi kormányzat tudta nélkül – kitiltották Romániából (s ezzel együtt Erdélyből), Eötvös Pált, a Népszabadság leköszönt főszerkesztőjét megválasztották a MÚOSZ elnökének. Feloldhatatlan lelkiismereti válságba kerültem ezzel, hiszen egy olyan szervezetnek a tagja vagyok, amely előbb szigorú etikai megrovásban részesít valakit (a sajtótörténetben példa nélkül álló ál-Teller-levél kapcsán), majd kisvártatva pajzsra emeli. Jó lenne feltárcsázni Pethő Sándort: mit tegyen ily képtelen helyzetben a Magyar Nemzet főmunkatársa?

Ezekben a napokban kereken tíz éve, hogy Magyar Nemzet-es lettem, de legalább száznak tűnik. A sajtóklíma elmérgesedése folytán atomjaira szakadt e hivatás, megszűnőben a szakmai szolidaritás. Lapon belül még megköthetők a nyugodt munkához szükséges szövetségek, ám a különféle orgánumok között legfeljebb hálózatok szőhetők. Nagy megtiszteltetés volt a Pethő alapította laphoz kerülni, s mára az is kiderült, hogy a rendszerváltozás viharait egyedül ez az ethosz tudta úgy-ahogy átvészelni. Persze nem mindenki látja így. A Régi Nemzetesek Társasága például (a bíróság eltiltotta őket az újságra utaló névhasználattól) úgy látja: a pethői örökségre „a Magyar Nemzet névvel azóta is megjelenő orgánum napról napra szégyent hoz”, s „a mostanra végképp megtépázott Magyar Nemzet-es címbetűk valaha más, nemes törekvéseket fémjeleztek”. Sőt, ama véleményüket is közreadták a közismerten elfogulatlan, abszolút középen álló Élet és Irodalomban, hogy a Magyar Nemzet „tendenciózusan jobbra téved”. Hát, nem tudom. Tíz év után talán már nevezhetem magam „régi” Magyar Nemzet-esnek (még ha nemzetes úr soha nem is leszek), de én ezt másként gondolom. Én úgy látom, hogy a mai Magyar Nemzet (bár messze nem tökéletes) még mindig közelebb áll a Pethő Sándor-i eszményhez, mint bármely más hazai orgánum. A Magyar Nemzet-es címbetűk (mint a pethői hitvallás zanzája) számomra elsősorban két dolgot jelentenek: harcolni azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon; illetve egyaránt fellépni a jobboldali szélsőségek (nácizmus, fasizmus), illetve a baloldali szélsőségek (kommunizmus, vadliberalizmus) ellen. Szerintem e kritériumokat a Magyar Nemzet alapvetően teljesíti. Sőt, a hazai napilapok között kizárólag a Magyar Nemzet teljesíti. Ezzel a jobboldalra való tévedéssel is bajaim vannak. Ha azt akarták mondani, hogy a lap a kívánatos miniszterelnököt Orbán Viktorban véli feltalálni, valóságot írtak – az azonban, hogy a mai kormány a hagyományos értelemben baloldalibb politikát folytatna, mint az elődje, egyszerűen nem igaz. Ideje leszögezni: Orbán Viktor szociáldemokratának is sikeresebb, mint Medgyessy Péter. További gond számomra, hogy a társaságba tömörült régi nemzetesek között nemcsak medgyessysta sajtóklubosok és kurzusújságírók, de hithű kommunisták is vannak. Olyanok, akikkel Pethő Sándor nem ült volna egy asztalhoz. S ha már az ex-Magyar Nemzet-esek kategóriájánál tartunk, hol kell meghúzni a határt? Dési Jánosnál, Tamás Ervinnél vagy Várkonyi Tibornál? Nem a parttalan pethőizmus volna ez?

Kuncze Gábor még idejében szólt: mivel az állam nem jó tulajdonos, gyorsan privatizálni kell mindent, lehetőleg addig, amíg még ők is kormányon vannak. (Itt van mindjárt az M5-ös autópálya.) Ha ez összejön, talán még a mind nehezebb helyzetbe kerülő Magyar Hírlapot is sikerülhetne megmenteni, mielőtt a közös külföldi tulajdonos puszta racionális gazdaságossági indokoktól vezettetve összeolvasztaná a nemkülönben nehéz helyzetben lévő Népszabadsággal. Ez nagy baj volna, ugyanis egy parlamenten kívüli párt a hilleri baloldali sajtóparadicsomon kívül rekedve, saját média nélkül bizony, csak félkarú törpe. Ám ha mégis meghiúsul a hadművelet, alakul-e vajon a fúzió után a címbetűkre hivatkozva Régi Hírlaposok Társasága?

A közismerten elfogulatlan, abszolút középen álló Élet és Irodalomban nemrégiben többek között Vásárhelyi Mária is megtisztelt azzal, hogy közírói erőfeszítéseimet méltassa, megállapítva például, hogy „Csontosnak a sajtó feladatáról és a valóság megismerhetőségéről vallott álláspontjára leginkább a hajmeresztő kifejezés tűnik adekvátnak”. Az ember gyarló módon mindig örül, ha valaki – pláne egy komoly médiaszociológus – figyelemre méltatja; noha a konkrét esetben megfejthetetlen talány maradt számomra, vajon miből olvasta ki, hogy szerintem egy napilap „igazságok és hazugságok elegyéből áll össze”. Ám most, hogy olvasom a közismerten elfogulatlan, abszolút középen álló Élet és Irodalomban három dékán levelét, hogy a Vásárhelyi által vezényelt egyetemi antiszemitizmus-felmérések valóságtartalma megkérdőjelezhető, kezd derengeni valami. Ezek szerint a szociológia eszközeivel volna megközelíthető a valóság megismerésének problémája: lehetséges, hogy egy tudományos igényű kérdőíves felmérés is „igazságok és hazugságok elegyéből áll össze”?

Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a Medgyessy-mintájú médiapolitika a csön-csön gyűrű játékot modellezi. Kényelmetlenné vált Eötvös a pártorgánum főszerkesztőjeként? Nosza, csináljunk belőle MÚOSZ-elnököt! El kell helyezni Wisingert? Sebaj, úgyis megürül az ORTT elnöki széke. Igazán kár, hogy Mádl Ferenc (mint „alkotmányos ficam”?) akadályozza a modernista káderpolitika gördülékeny megvalósítását. No, majd jól kiírunk egy népszavazást a nyakába…

A Medgyessy Péter fotójával ékesített Barcs Endre-cikk az EU Reporter című üzletpolitikai hetilap 2. oldalán alighanem kimeríti az álinterjú kritériumait. Nem csupán azért, mert mind a magyarul megfogalmazott mondatok angol nyelvre való átültetése, mind a leírtak valóságtartalma komoly kívánnivalókat hagy maga után, hanem azért is, mert a szerző azonos a 168 Órában megjelent, nemzetközi diplomáciai vihart kavaró ál-Chirac-interjú szerzőjével. Akár azt is feltételezhetnénk, hogy Medgyessy nem is adott exkluzív interjút Barcsnak, de ezt nyomós okból nem feltételezzük: amíg ugyanis a száguldó riporter nem dolgozott Chiracnak, Medgyessynek igen: az MSZP újdonsült uniós sajtófőnökéről van szó. Kérdés, tudták-e ezt a napilapot kiadó angolok, akik vakon megbíztak például abban, hogy szerzőjük meg tudja különböztetni Kövért Ádertől. De még náluk is nagyobb dilemmában lehetnek a Brüsszelben igencsak nagy súllyal jelen lévő franciák: hogy lehet azt feldolgozni, hogy a becsületrenddel megtisztelt magyar kormányfő uniós élcsapata az ál-Chirac-interjú készítőjét találta a legalkalmasabbnak e kétségkívül bizalmas állásra?

A naprakész bulvársajtó szerint a féktelen ivászat felszabadította a valóvillalakók gátlásait: Szilvi megcsalta Frenkit Csabával a mosókonyhában (mégpedig olyan módon, hogy „rámászott”), a toalettben pedig Marcsi kisdolgozását Leó és Katka előbb végignézte, majd a két hölgy leszbikus csókban forrt össze, miközben Franki néhány méterre hányt mellettük. Ezzel párhuzamosan lejárt az elektronikus médiumokat (így a Való Villát is) felügyelni hivatott Országos Rádió és Televízió Testület mandátuma, mert a miniszterelnök és az államfő nem tudott megegyezni a grémium elnökének személyében. Még szerencse, hogy eközben az ország kormányzása zavartalanul folyik.