Gyűlölet-tett

Lapunk május 25-én, kedden címoldalán közölte azt, hogy az Alkotmánybíróság visszaverte a sajtó- és véleményszabadság korlátozására irányuló újabb szocialista kísérletet. Ugyanezen a napon a Magyar Nemzet kilencedik oldalán arról tudósított, hogy a Vajdaságban megint magyar fiatalokat vertek meg. Szabadkán hármat, Temerínben kettőt. A magyarverés a Vajdaságban hovatovább rituálévá válik, és az ottani magyar szervezetek tiltakozásának semmilyen foganatja sincs.
Mivel a szocialisták magukat pragmatikusaknak vallják, tegyünk fel egy képzeletbeli kérdést gyermekes szülőknek: vajon mit szeretnének kevésbé, ha „rohadt magyarnak” neveznék gyermekét, vagy ha félholtra vernék? Nem valószínű, hogy egészséges ösztönű és hajlamú szülőkön kívül bárki is az utóbbit részesítené előnyben. A kérdés az, hogy „méltányos”-e a divatos súlyozás? Vajon a politikai élet és a sajtó nem fordít-e túlzottan nagy figyelmet a verbális agresszióra és túlságosan keveset olyan tettekre, amelyek nyomán embereket tesznek nyomorékká vagy bántalmaznak olyan súlyosan, hogy abba belehalnak.
Hány magyar szerkesztőt és újságírót gyötör álmatlanság amiatt, hogy Tibetben, Csecsenföldön és Szudánban embereket kínoznak halálra vagy – szerencsés esetben – ölhetnek meg csak azért, mert annak születtek, amik? Azokat, akik cikkek ezreiben támadják a gyűlöletbeszédet? Vajon miért tulajdonít a sajtó nagyobb fontosságot gyakran fiktív rasszista és antiszemita vádaknak, mint olyan tetteknek, amelyek sebesüléseket, maradandó nyomokat, sőt halált okoznak? Vajon miért ad teret a nemzetközi sajtó is olyan légből kapott híreszteléseknek, mint Egri Oszkáré, a Mazsihisz ügyvédjéé, aki máig nem helyesbítette azt a kijelentését, amelyet az osztrák közszolgálat idézett tőle a 2002-es kampány idején, amely szerint Budapest utcáin verik a zsidókat? És vajon ki fogja helyesbíteni azt a holland hetilapot, amelyben Herzog Edit szocialista képviselő azt hazudta, hogy Kövér László kijelentette volna: „Jó magyar vagyok, se nem zsidó, se nem kommunista”?
Vajon mennyi esélye lenne ugyanezen holland lapban azon magyar képviselő panasza megjelenésének, aki magyar gyerekek vajdasági megverése miatt kesereg?
Vannak még, akik emlékeznek arra, hogy mit mondott a Magyar Televízióban 2000 szilveszterén nyilatkozó Konrád György, akit a zseniális Zsille Zoltán a Szabad Európáról írt humoros könyvében „Békegalamb Oszkárnak” nevezett. Konrád úgy nyilatkozott, hogy biztos benne, a XXI. században az emberi jogok helyzete javulni fog. Konrád, mint oly sok mindenben, ebben is tévedett.
A világ legnagyobb és legbefolyásosabb szervezete, az Amnesty International most megjelent 2004-es jelentésének bevezető mondatai így hangzanak: „2003-ban a nemzetközi emberjogi mozgalomnak hatalmas kihívásokkal kellett szembenéznie. Az ENSZ legitimációs és hitelességi válsággal küszködött az Egyesült Államok által Irakban folytatott háború miatt, és amiért a szervezet képtelen az államokat felelősségre vonni az emberi jogok durva megsértéséért. A nemzetközi emberjogi normákat a »terror elleni háború« nevében továbbra is megsértik, aminek következtében nők és férfiak ezreit tartják fogva törvénytelenül, állítják őket elfogult bírák elé és kínozzák őket – gyakran csak etnikai és vallási hátterük miatt. A szélsőséges szegénység és szociális igazságtalanság világszerte több mint egymilliárd ember életét teszi tönkre, míg a kormányok továbbra is korlátlan pénzeket költenek fegyverekre.”
Kell ehhez kommentár? Valószínűleg nem, de a kommentár helyett ugyanezen jelentésnek az Izrael és az elfoglalt területek című fejezetéből érdemes idézni a legelső két mondatot: „Az izraeli hadsereg mintegy 600 palesztint gyilkolt meg, beleértve több mint 100 gyereket. Legtöbbjüket törvénytelenül ölték meg, összevissza lövöldözésekben, polgári lakónegyedek ágyúzásában és bombázásában, jogon kívüli kivégzésekben és az erő túlzott alkalmazásával.”
Visszatérve Magyarországra, vegyünk két hipotetikus példát. Egy magyar emberjogi szervezet tüntetést rendez a szerb nagykövetség előtt, tiltakozásként a vajdasági magyarok fizikai bántalmazása ellen (amely önmagában a jelek szerint mind a magyar kormányt, mind a kormánypárti sajtót hidegen hagyja), majd jóval a tiltakozás után elégetnek egy szerb zászlót. Vajon a sajtót mi foglalkoztatná inkább: a vajdasági magyarok bántalmazása, avagy a zászló égetése?
Liberálisok és konzervatívok abban megegyeznek, hogy globalizált világunk összekapcsolt („interconnected”). Ma már a föld lakosai egyre inkább tisztában vannak azzal, hogy saját életükre milyen hatással vannak a világ legtávolabbi sarkán történtek is. Ha Bászra mellett robbantanak fel olajvezetékeket, akkor Battonyán is drágább lesz a benzin. Márpedig a globális szemléletmód az összehasonlítást elkerülhetetlenné teszi. Egyfajta globális igazság/igazságtalanság érzés kialakulását is. Így már nagyobb súllyal tehető fel az a kérdés: vajon a puszta gyűlöletbeszéd veszélyét túlhangsúlyozó és azt folytonosan napirenden tartó politikusok és a sajtó bizonyos mértékig nem felelős-e – bűnsegédi bűnrészes – a beszédnél lényegesen súlyosabb tettekért? Vajon egy Németországban élő muzulmán nem érezheti-e úgy, hogy míg a sajtó folyamatosan egyfajta rasszizmusról és antiszemitizmusról cikkezik, addig őt és családját nemcsak a mindennapi életében tapasztalható és életlehetőségeit szűkítő, durva megkülönböztetés sújtja, de ugyanaz a német sajtó messze nem foglalkozik olyan, a verbális atrocitásoknál sokkal súlyosabb tettekkel, amelyek miatt nemzete fiai és lányai vesztik el életüket Nedzsefben, Fallúdzsában vagy a Gázai övezetben lévő rafahi menekülttáborban, amely tetteket az ENSZ, az Amnesty International és több ezer nem kormányzati szervezet emberiség elleni és háborús bűncselekményeknek nevez? És vajon ez a keserű érzés egy idő után nem csaphat-e át olyan tettekbe, amelyeknek eredményeként éppen úgy ártatlan emberi testek maradnak a kövezeten, mint ahogyan az övéi is ott maradnak?
Tűzzel játszik az, aki engedi, hogy megfosztassék az arányérzéktől. A két rossz: a stadionok rasszista skandálásai és egy csecsemő fejbe lövése között a különbség egy egész világ. Az utóbbi se cikket írni nem tud önmaga védelmében, sem felháborodni saját megöletése miatt. E cikk az arány helyreállításának hiú reményében íródott.