Jó bal

J O B B S Z E M L E

E lap sajtószemléjében kitüntetett helyet kap a baloldali brit Guardian. Nem kis tett egy jobboldali laptól, amelyet szélsőoldali elmebetegek – mellékesen és nyilván merő véletlenségből az egykori állampárt lelkes támogatói – szélsőjobboldalinak is neveznek. De nem is véletlenről van szó. A Magyar Nemzet szellemiségével nem a jobboldali Daily Telegraphé, a jobboldali londoni Timesé és végképp nem a neoliberális Financial Timesé rokon. Érdekes és sajátos módon a Guardiannek mai világunkról kialakított domináns véleménye kísértetiesen egybevág e lap uralkodó véleményével. Legyen szó globalizmusról, az iraki háborúról, az amerikai kormányról, a Közel-Kelet meghatározó konfliktusáról vagy az Európai Unióról. Sőt: magáról a brit baloldali, munkáspárti Blair-kormányról. Megfordítva: az Egyesült Királyság jobboldali sajtójában megfogalmazott vélemények sokszor fényévnyi távolságban állnak nemcsak e lap, de olvasói zömének kialakított véleményétől is.
Továbblépve: vajon olyan baloldaliaknak, mint az író-filmes Tariq Alinak, a Guardian és testvérszellemiségű hetilapja, a New Statesman George Monbiot-jának, a francia Emmanuel Toddnak (aki egyébként már 1976-ban megjósolta a szovjet birodalom összeomlását), a baloldali-zöld osztrák Peter Pilznek vagy a svájci Jean Zieglernek, az ENSZ radikálisan baloldali emberjogi jelentéskészítőjének, megszámlálhatatlanul sok könyv szerzőjének, a hevesen Washington-kritikus, indiai Arundhati Roynak a nézetei kit háborítanának fel vagy kényszerítenének ellenérzései kifejtésére e lap olvasói közül?
Ami körükben vélhetően ellenérzéseket keltene, az sokkal inkább a jobboldali Francis Fukuyama, a neokonzervatív teoretikus, Robert Kagan, a Carnegie Endowment egyik igazgatója vagy a liberális New York Times globalista száguldó riportere, Thomas Friedman nézetei és világnézete lenne. Ez az a vonal, amelyet a Népszabadság visz, és ez az a vonal, amely az Egyesült Államokat ma éppen olyan szégyentelenül kiszolgáló Aczél Endre-féle vezércikkekben rajzolódik ki, mint ahogyan az ilyen vezércikkekben korábban a brezsnyevi politika tűnt fel az egyedül követendő példaként. Vagy – ha már a neokonzervatívokról szó esett – ez az a vonal, amelynek mentén Seres László, az önkéntes magyar neokonzervatív gyalogol, lelkesedésében már-már a Pentagon neokonzervatívjain is túltéve.
Nehéz ezeket a gondolatokat elhessegetni akkor, amikor Szűrös Mátyást, a volt diplomata és mai politikus MSZP-bírálatát hallgatjuk vagy olvassuk, akár a Magyar Nemzetben, akár a Demokratában, amelynek május 27-i számában (érdemes hosszabban idézni) ezt nyilatkozta: „Ma az MSZP hivatalos politikáját tekintve a nemzetközi pénzoligarchia pártja, illetve annak magyarországi fiókja, hogy stílszerűek legyünk. Bankárok irányítják…” Aztán: „Az MSZP mindig igyekszik megcsapolni a gazdasági teljesítményt, ha képesek teljesítményekre ösztökélni egyáltalán, s különféle utakon kivonja belőle a pénzt. Mi viszont azt mondjuk, hogy a keletkező értékekből, a fejlődés eredményeiből részesülniük kell az embereknek közvetett és közvetlen módon egyaránt.”
Milyen kifogása lehet egy jobboldalinak e helyzetelemzéssel és a Szűrös által kívánatosnak feltüntetett modellel? Nem valószínű, hogy ma Magyarországon a jobboldalon akadna bárki, aki akár az országot, akár saját családját vagy magát féltené és veszélyben látná, ha egy Szűrös-féle szociáldemokrata párt nyerné a választásokat. Mint ahogyan senki nem érezne eleve undort kézbe véve egy olyan újságot, amely ezeket a baloldali értékeket tekintené sajátjának. Veszélyes mondatok. Ugyanis a másik oldal itt immár másfél évtizede azt kívánja elhitetni a konzervatív oldalról, a jobboldalról, a nemzeti oldalról, a polgári oldalról, vagy nevezzük bárminek, hogy az szélsőségesen nacionalista, idegengyűlölő és rasszista. A baloldalt pedig – amihez valójában semmi köze – ezzel épp ellenkező megvilágításban szeretné láttatni. Vagyis a mi oldalunk és a valódi baloldal közötti érdekazonosság felismerésétől két okból is retteg. Egyrészt azért, mert kiderül, az MSZP és az SZDSZ igazi természete miatt a helye nem a baloldalon van. Másrészt pedig azért, mert egy ilyen, érték- és érdekalapú közeledés, sőt, együttműködés kihúzná a koalíció arzenáljából a jobboldalt támadó leghatékonyabb fegyvereit.
A magyar jobboldal tizenöt éve úgy érzi, elszigetelt és társtalan. Úgy érzi, nincs barátja, nem támogatja még a nyugat-európai vagy észak-amerikai konzervatív sajtó sem. Holott – ideje lenne végre ráébrednie – a magyar jobboldal tele van potenciális szövetségesekkel. Akikkel akár taktikai, akár stratégiai szövetséget kellene kötnie. A magyar jobboldalnak nem feltétlenül a nyugati jobboldal a szövetségese. Sőt. Az nemegyszer legádázabb ellenfele vagy akár ellensége. A szélsőjobboldali Bush-kormány a neoliberális Medgyessy-kormány barátja és támogatója. De az iraki háború elsősorban az, amelyik szinte kézzelfoghatóvá tette, hogy mára nem a jobb–bal törésvonal mellett rajzolódnak ki a közös csoportérdekek. Az iraki háborút beindító Bush-kormány leghűbb szövetségese a munkáspárti Blair, a balliberális sajtóban hosszú időn át szélsőjobboldalinak beállított, sőt annál csúnyább jelzőkkel felpántlikázott Berlusconi és éppen az iraki kaland miatt menesztett jobboldali Aznar-kormány volt, míg annak ellenzője a jobboldali Chirac elnök és Raffarin miniszterelnök vagy a szociáldemokrata Schröder kancellár.
Visszatérve Magyarországra és kizárólag magyar témákra: ha feltesszük azt az arcátlan kérdést, hogy a mai politikai életben ki áll közelebb a Fideszhez, Szűrös Mátyás, sőt Thürmer Gyula, avagy a balliberális média kalapos királynője, Dávid Ibolya, aki a neki juttatott air-time-ban több mint 70–30 százalékos arányban támadja azt a pártot, amely nem is olyan régen neki juttatta a bársonyszéket, akkor a válasz több mint kínos azoknak, akik mereven ragaszkodnak a jobb–bal dichotómiához.
A magát baloldalnak nevező neoliberális oldalnak annál nagyobb kárt nem tudnánk okozni, magunknak pedig nagyobb hasznot, mint hogy szövetségi rendszerünket kezdenénk kiépíteni. Aki az amerikai hegemónia fenntartása és a birodalomépítés, a globális cégek feltétlen kiszolgálása, a Közel-Kelet konfliktusában mutatott bűnös egyoldalúság vagy a környezeti barbarizmus ellen van, az természetes szövetségesünk. A jó baloldal.