Két SZDSZ

J O B B S Z E M L E

Már a választások előtt is sokan bírálták a polgári oldal fórumain és magánbeszélgetéseken a jobboldali politikusokat és a jobboldali sajtót, amiért az MSZP támadása mellett kevés figyelmet fordít az SZDSZ bírálatára. Igaza van a bírálóknak? Feltétlenül. Csakhogy a kritikusok is oly erősen összpontosították figyelmüket a bajok gyökerének tartott szabad demokratákra, hogy az ő tekintetük ugyancsak elsiklott egy alapvető jelenség fölött. Nem vették észre azt, hogy Magyarországon egy jó ideje már nem egy, hanem két SZDSZ működik. A „másik” SZDSZ neve: MSZP.
Mert ez az MSZP már nem az az MSZP. A „régi” MSZP. Amelyben még komolyan lehetett venni a „nemzeti” szárnyat. Hol van már Nagy, Kósa és társaik? A nemzeti vonalat az MSZMP utódja szőröstül-bőröstül úgy felfalta, akár elődje tette azt vele a Kádár-korban. Volt, nincs. Elmúlt, mint a kamaszkori pattanás, a Horn-féle MSZP nagyon is markáns SZDSZ-ellenességével egyetemben. Az új MSZP a neoliberalizmus neofitája. A karibi koktélt kedvelő Medgyessy inkább nyelne élve varangyosbékát, mintsem SZDSZ-ellenességet mutatna. Vele született gyávasága és automatizmussá vált simulékonysága sem engedné, hogy ne legyen „trendi”: az ő olvasatában a legbiztonságosabb az az áramlat, amely a washingtoni kormányokból és intézményekből indulva annak emeli fel igazán hajóját, amelyiknek tatján ott lobog a dogmatikus laissez faire, a piaci fundamentalizmus zászlaja. Medgyessy nem a virtigli, földhözragadt Horn, aki nemzetközi ugrabugrálásai ellenére is azért inkább érzi magát otthon a lakossági fórumok szüneteinek cigarettabűzös büféjeiben, mint a francia és egyéb nemzetközi bankok budapesti lerakatainak íróasztalai mögött. Medgyessy „szocialista” elődjénél lényegesen jobban tudja, hogy mitől (és hol) döglik a nemzetközi légy. Ez már miniszterválasztásánál kiderült. Azon MSZP-s minisztereknél, akik vonalvezetése vegytisztán SZDSZ-es: gondoljunk csak a gyűlölettörvény által vezérelt Bárándy Péter igazságügy-miniszterre, akinek szíve ezenkívül még a bűnözők jogaiért dobog. Vagy Lévai Katalinra, aki szinte szoknyába bújt Halmai Gáborként látta el esélyegyenlőségi miniszteri feladatait: mintha a Soros-filiálé tevékenységét akarta volna állami pénzen megkettőzni, az anyavállalattól tapasztalt misszionáriusi buzgalommal. Kökény Mihály egészségügyi miniszternél pedig még az SZDSZ se találna jobb partnert a kórházak privatizálására – kivéve, ha Szolnoki Andreát felmentené főpolgármester-helyettesi posztjáról. De ugyanígy van ez számos egyéb vezető posztnál is, legyen az a Magyar Távirati Iroda vagy a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének vezetése. A fő kritérium a neoliberalizmus. Még ha odavesznek az intézmények is, és afunkcionális működésük révén súlyosan csorbul a demokrácia.
A „szocialista” internacionalizmusban gyökerező MSZP-től az új neoliberális dogma amúgy sem idegen, hiszen míg korábban a „nemzetközi munkásosztály” érdekei írták fölül a nemzeti érdekeket és a hagyományt, addig ma a piaci ideológia és a gazdasági erők, valamint a multinacionális cégek érdekei. A marxizmusnak a „szükségszerűség felismeréséről” szóló tantételét sem kellett sutba dobni: míg korábban a Kádár-féle MSZMP-nek sem volt „alternatíva”, ha a szovjet érdekekről volt szó, addig a Medgyessy-féle MSZP-nek sincs alternatíva, ha azon gazdasági lépéseket kell megtenni, amelyeket a Nemzetközi Valutaalap sugall, javasol, netán nyomatékosít.
Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy kimondjuk: a neoliberalizmust Magyarországon immár két párt képviseli egyenlő erővel, noha más indíttatásból. Míg az egyik azt belső indíttatásból teszi, valóban befolyásos tagjainak szocializációja eredményeként, a másik párt mimikriből a siker érdekében. Az előbbi mély hitből, az utóbbi bőrfelszíni, de mind jobban átélt pragmatizmusból. Sőt, mára ott tartunk, hogy míg az SZDSZ dogmatikai okokból hajlandó a Magyarországon gyümölcsözőnek ítélt liberális praktikumnak még néhány pofont is lekeverni, mint tette ezt a gyűlölettörvény esetében, amikor a párt nem annyira csak a pénzre és utilitarianizmusra utazó szárnya ellenezte azt, a taktikai megfontolásokból neoliberális MSZP nem ismer „tréfát”, ha valós vagy általa elképzelt nemzetközi elvárásokhoz való igazodásról van szó.
A két párt egymáshoz képest mérhető erőviszonyát is tükrözi a fizikailag jóval erősebb neofita szolgai meghajlása a neoliberális tanok főpapjainak kasztját képviselő SZDSZ előtt: nincs olyan arcátlan sértés, amelyet az MSZP és a miniszterelnök ne tenne zsebre az SZDSZ-től: gondoljunk azokra a megalázó szavakra, amikor a megverten hallgató Medgyessynek elmagyarázták koalíciós társai, hogy nyilván jobban értené az alkotmányt, ha azt képek illusztrálnák. A behemót MSZP szervilizmusát saját tagsága előtt azzal igyekszik mentegetni, hogy az SZDSZ nélkül bukna a koalíció, amely érv vékony jégen táncol, hiszen az fordítva legalább annyira igaz: a szabad demokraták éppúgy ragaszkodnak a gigantikus zsákmányhoz és a hatalomhoz, mint Kovács László pártja.
Megjegyzendő ugyanakkor: az MSZP neoliberalista szerepét már annyira jól játssza, hogy Washington teljes jóindulatát bírja. Vagyis már szüksége sincs az SZDSZ-re – mint még Hornnak volt –, hogy legitimálja magát az Atlanti-óceán túlpartján. Sőt: tagjait és önmagát csapja be, ha elhiszi, hogy akár belső használatra is szüksége lenne a „médiát hozó” SZDSZ-re: ahogyan a mai balliberális sajtó emberei hűségesen szolgálták az irányvonalat a Kádár-korszakban pénzért, megalkuvásból, karriervágyból és félszből, ma ugyanezt megtennék pusztán anyagi előnyökért.
Az MSZP sajtója már amúgy sem párthű, hanem koalícióhű – csak Dávid Ibolya tudná százalékosan megjelölni a koalíciópárti médiumok tagjainak SZDSZ-, illetőleg MSZP-kötődését. Hány százalékig MSZP-s, hány százalékig SZDSZ-es Németh Péter, Bánó András, Bolgár György? A kereskedelmi tévék? A hites ATV? Mely kérdések épp annyira jelentéktelenek, mint érdektelenek. Miközben a lényeg sikkad el: az MSZP pusztán azért veszélyesebb az SZDSZ-nél, mert erősebb. Az SZDSZ megkettőzése most érhet véget. Lévai Katalin volt esélyegyenlőségi miniszter nemrégiben a Nap-keltében minisztertársának, az önmaga dagályos gumiszobrává pumpált Hiller Istvánnak a holokausztmegemlékezésben nyújtott teljesítményét méltatva jósolta: a miniszterből „bármi lehet”. Kivételesen Lévaival is egyet lehet érteni.