Magyar állapotok az angolszász médiában?

Magyar állapotok az angolszász médiában? Csak a perspektíva megőrzésének kedvéért: még mielőtt valaki e cikk elolvasása után arra a következtetésre jutna, hogy a kettő egykutya, szögezzük le már most, az ilyen tanulság levonása e cikk írójának a hibája lenne. A New York Times azért nem a Népszabadság. A vezető amerikai lap képtelen lenne egy olyan mutatványra, mint amire a posztkommunista/balliberális establishment házi lapja, amikor az, mint a közelmúltban történt, terjedelmes cikkben támadja Orbán Viktor vatikáni kitüntetését anélkül, hogy magáról az alaphírről, vagyis a kitüntetés átadásáról egyetlen sort megjelentetett volna. De a propagandisztikus Fox tévé talán legemblematikusabb alakja, Bill O’Reilly is galaktikus távolságra áll Aczél Endrétől: noha O’Reilly a szuperhatalom ölében ülők gyomorforgató érzéketlenségével veti oda a nézőknek a Líbiát fenyegető szankciók eredményét taglalva, hogy annak népe akkor „legfeljebb homokot eszik”, a következetlenség azon szellemi igénytelenségére azonban képtelen lenne, mint Aczél Endre, aki a Népszabadságban rövid időn belül ugyanazon témáról írt két vezércikkében egymásnak homlokegyenest ellentmondó fejlemény fölött örvendezett Irak ügyében, csak azért, mert a washingtoni naptár Bagdadban Aczélnak váratlan fordulóponthoz érkezett.
De, hogy minden korábbinál nagyobb baj van az amerikai és a brit újságírásban, az tagadhatatlan. Itt erről lesz szó. Inkább leíró, mint elemző módon, ugyanis a magyar sajtóból az erre vonatkozó hírek jószerével – és most beszéljünk haza – e lap nemzetközi lapszemléje kivételével gyakorlatilag hiányoznak.
Az amerikai sajtó „elmagyarosodásának” első jele talán az, hogy ott már rendre a kisebb jelentőségű és alternatív média az, ahol a valódi hírek elérhetők és a jogos kételyek olvashatók, amelyek a fősodratú sajtóban rendre megjelennek, igencsak hoszszú késéssel.
Ma ezt a nagy médiumok erősen önkritikus éllel el is ismerik. Május 26-án a New York Times szerkesztői bocsánatot kértek, amiért lapjuk a tömegpusztító fegyverek és az iraki háború kapcsán egyoldalúan tudósított, és sajnálkozásukat fejezték ki, amiért „nem vizsgálták felül agresszívebben
George W. Bush amerikai elnök kormányának állításait”.
A médiát figyelő amerikai folyóiratok közül a legelsőnek tartott Columbia Journalism Review legfrissebb, július–augusztusi száma e felülvizsgálat ügyében tanulságos olvasmány. Elismeri azt, amit főként alternatív portálok – és az Independent tényleg csodálatra méltó bagdadi tudósítója, Robert Fisk – már több mint egy éve megírtak, nevezetesen azt, hogy a New York Times és különösen annak egyik újságírója, Judith Miller gyanúsan nagymértékű naivitással közölte mindazt, amit elsősorban Ahmad Csalabi és társai meséltek az iraki „baktériumlaboratóriumokról” és egyéb, nem létező nukleáris berendezésekről.
Ahová csak nézünk, ma Amerikában és az Egyesült Királyságban újságírók önmarcangolása és élveboncolása folyik. Az egészséges „önkritika” amerikai és brit élharcosai olykor egymásnak is fordulnak, mint ugyanebben a lapban Britek kontra jenkik címmel olvashattuk. A vitában az egyik sarokban Leonard Doyle, az Independent külpolitikai rovatvezetője, a másikban Michael Getler, a liberális Washington Post ombudsmanja.
A viszály almája természetesen az, hogy az Atlanti-óceán mely partján tudósított a média tárgyilagosabban az iraki háború előtti időkben, és hol követték kevésbé hűségesen a kormány vonalát, a szakma szinte minden óvatossági szabályát félredobva.
A kívülállóknak a kérdés nem is kérdés: csak vissza kell lapozni a vezető amerikai és brit lapokat, vagy felidézni a másfél évvel ezelőtti amerikai és brit televíziók és rádiók hangnemét, hogy nyilvánvalóvá legyen a kiütéses brit győzelem.
A kérdés megválaszolása azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek az az első pillanatban tűnik.
George Monbiot, a baloldali brit Guardian egyik fenegyereke (aki egyébként a világ számára „felfedezte” a briliáns Nagy Pongrác közgazdász nemrégiben az Akadémiai Kiadónál angolul is megjelent könyvét arról, hogy a Nemzetközi Valutaalap miként „lopta el” Magyarországot az Antall-kormány idején) július 13-án Hízelegni a hatalomnak főcímmel és Egy amerikai nevettető közelebb hoz bennünket az igazsághoz, mint a BBC – A legtöbb újságíró csődöt mondott alcímmel arról ír, hogy noha Michael Moore Fahrenheit 9/11 filmje (vajon melyik magyar filmes készít D–209 Celsius címen mozit?) nem igazán árnyalt, de az tény, hogy az legalább felteszi azokat a kérdéseket, amelyeket a brit médiának fel kellett volna tennie az iraki háború előtt, alatt és után. Azt persze Monbiot sem állítja, hogy az összehasonlításban a brit média alulmúlta volna az amerikait: a Fox és az NBC televízió még dicsekedett is azzal, hogy lojálisak a Bush-kormányhoz. A két tévé tulajdonosa – állítja Monbiot – két olyan üzletember, akiket nyugodtan tekinthetünk az amerikai katonai-ipari komplexum részeinek. Csakhogy a brit média óriása, a BBC egyáltalán nem mutogathat fölényesen nevetgélve amerikai társaira. Főleg azt követően, hogy két, egymástól független, most megjelent tanulmány is azt állítja: a brit elektronikus újságírók erősen elfogultan viselkedtek a brit kormány és szövetségesei mellett.
A Cardiff Egyetem újságíró-intézetének tanulmánya kimutatta ugyanis, hogy a rádiós és televíziós hírek 86 százaléka Irak lerohanása idején tömegpusztító fegyvereket említett, és ezeknek a híreknek pusztán 14 százaléka fejezett ki kételyt e fegyverek létezésével és esetleges bevetésével kapcsolatban. A brit hírprogramok 27 alkalommal jelentették, hogy az irakiak illegálisan birtokolt Scud rakétát lőttek ki Kuvaitra, de csak négy alkalommal kérdőjelezték meg a hír valódiságát. A négyből ezt egy alkalommal a Sky, három alkalommal a Channel 4 News tette, míg a BBC még rá is tett egy lapáttal a sztorira: Ben Brown, a londoni közszolgálati adó tudósítója azt állította, hogy a nem létező Scud rakétákat akár vegyi vagy biológiai fejjel is elláthatták.
A Glasgow Egyetem médiacsoportjának jelentése pedig fő következtetésében kerekperec kimondja és kimutatja: a BBC és az ITN Izrael iránt elfogult a palesztinokkal szemben, beleértve a két oldalon elkövetett gyilkosságoknál használt nem egyenlő szóhasználatot. Amely megállapítás már csak azért is figyelemre méltó, mert az izraeli kormány a BBC-t a nácikra emlékeztető elfogultsággal vádolta a közel-keleti konfliktusról küldött tudósításaiban.
De akit a BBC-t e két forrásból ért kritika nem elégít ki, annak rendelkezésére áll a vezető konzervatív német lap, a Frankfurter Allgemeine Zeitung tanulmánya, amelynek tárgya öt ország médiája. Ez az összehasonlító vizsgálat azt mutatja, hogy az összevetésben szereplő országok médiái közül a BBC nyújtotta a legkevesebb időt az iraki háború ellenzőinek. Méghozzá a témáról szóló adásidejének csupán két százalékát, ami még annál is kevesebb, mint amit az amerikai ABC tévéhálózat biztosított számukra (hét százalék). E vizsgálatból is egyébként a Channel 4 News kerül ki a legjobban a brit hírforrások közül.
Nem véletlen, hogy a nézők ezek után nincsenek tisztában a valódi helyzettel. A két brit tanulmány készítői a hír fogyasztóit megkérdezve kiderítették: többen hitték azt, hogy Palesztinát a palesztinok tartják „megszállva”, mint akik tudták, hogy Palesztina izraeli katonai megszállás alatt áll.
A sajtó viselkedését részben megmagyarázza az, hogy a kormányok azon újságírókat látják el a legtöbb információval, akik rájuk nézve a leginkább hízelgő tudósításokat írják, amelynek következtében az a paradox helyzet alakul ki, hogy a legsikeresebb újságírók egynémelyike egyben a leghiszékenyebb hízelgő. Nem beszélve arról, hogy a kormányok igen kellemetlenné tudják tenni a nekik nem parírozó újságírók életét, írja Monbiot: az izraeli kormány bírálóit azonnal antiszemitáknak bélyegzi. De egyben az is igaz, hogy manapság a legbátrabb újságírók hősökké válnak.
Amihez szomorúan hozzátehetjük: mintha Brezsnyev idején a Moszkvából tudósítók egykori dilemmája elevenedne fel. Azokat a nyugati újságírókat, akik bátran tudósítottak az ország valódi állapotáról és felvették a kapcsolatot a nem hivatalos ellenzékkel, nemcsak információszerző munkájukat nehezítették meg és nem kaptak interjút a Kreml embereitől, de gyakran ki is utasították őket.
Mintha Monbiot tézisét akarná illusztrálni, a New York Times és testvérlapja, a globális megjelenésű International Herald Tribune Monbiot cikke megjelenése napján arról számol be, hogy a Bush-kormány a korábbiakban elképzelhetetlen módon akadályozza a külföldi újságírók munkáját a szabad Amerika földjén. Washington brit újságíróknak most kötelezővé tette, hogy vízumot kérjenek, mielőtt dolgozni mennének az Egyesült Államokba, noha brit állampolgároknak sem kell amerikai vízum a beutazásukhoz. A Guardian újságírója azonban nem ismerte az új szabályt. Ezért a Los Angeles-i repülőtérre érkezése után letartóztatták, négy órán át kihallgatták, testét tapogatták, hátha rejteget valamit, ujjlenyomatot vettek tőle, lefényképezték, megbilincselték, majd egy helyi börtönbe vitték. 26 órával később visszazsuppolták Londonba.
Az újonnan felállított belbiztonsági minisztérium az Egyesült Államokba érkező külföldi újságírókat alaposan kikérdezi. Megkérdezi tőlük, hogy kiket interjúvolnak meg, milyen jellegű cikkeket szándékoznak írni és hogy cikkeikért milyen összegű honoráriumot kapnak. Ha a kérdésekre olyan válasz érkezik, amelyet a kérdező nem szeret, akkor, vízum ide, vízum oda, az újságírót feltehetik a visszamenő gépre.
Lehet, hogy Elena Lappin, a cikk írója némileg túloz, amikor azt írja, az Egyesült Államok e különleges vízumkiadási politikájával olyan országokhoz csatlakozott, mint Irán, Észak-Korea és Kuba, ahol a tudósítókat veszélyes felforgatóknak és kényelmetlen igazságok terjesztőinek tekintik, de amikor részletesen leírja, mi történt Ian McEwan brit íróval – Laura Bush, az elnök feleségének egyik kedvence, akit meghívott Blairékhez ebédre –, akkor fennakad a lélegzet.
McEwant Seattle-be hívták egy előadásra. A kanadai Vancouver repülőterén szállt le, ahol az ott rá váró amerikai (!) bevándorlási hivatali emberek nem engedték be azzal az indokkal, hogy ötezer dolláros seattle-i honoráriuma túl nagy ahhoz, hogy a vízummentes programmal lépjen be. McEwan 36 órán át tartó kálváriáját csak az érdekében beavatkozó diplomaták, kongresszusi képviselők, újságírók és ügyvédek oldották meg.
A Guardian hétfőn pedig arról írt, hogy mostantól kezdve minden, az Egyesült Államokból tudósító újságírónak vízuma meghosszabbítására haza kell mennie és a vízumot az illetékes amerikai követségtől kell kérnie. Vagyis ezután a Washingtonban dolgozó magyar tudósítóknak is ki tudja, hány hónapra haza kell jönniük és itt kell hosszabbítást kérniük, amit vagy megkapnak, vagy nem. Talán nem, ha hangsúlyozzák a neokonzervatívok felelősségét az iraki háborúban, mint ahogyan a Washingtonban messze nem oroszlánként dolgozó magyar tudósítók a témát forró kásaként kerülik is.
De térjünk vissza a britek és a jenkik között kitört vitához, amely a Columbia Journalism Review hasábjain bontakozott ki, és ahol az említett Doyle elmondja azt a döbbenetes jelenetet, amikor 2001 decemberében az amerikai B–52-es bombázók az afganisztáni–pakisztáni határvidéken húzódó Tora Bora hegységre több tucat bombát dobtak, amely miatt 115 afgán férfi, nő és gyerek vesztette életét Kama Ado afgán faluban. A Pentagon szóvivője tagadta, hogy Oszama bin Laden feltételezett rejtekhelyének bombázásában polgári áldozatok is lettek volna. Mire a szétbombázott faluból a CNN-nek szó szerint a romokon álló tudósítója úgy számolt be a támadásról, hogy egyetlen szóval nem említette a polgári áldozatokat. Miután, tegyük hozzá, Walter Isaacson, a CNN elnöke azt az utasítást adta a tudósítóknak, hogy ne összpontosítsák figyelmüket a terror elleni háború afgán áldozataira.
Ugyanilyen, hátborzongatóan hasonló esetről számolt be egy kanadai háborús tudósító, Scott Taylor, aki a kanadai Dalhousie Egyetemen népes hallgatóságának elmondta: egy alkalommal CNN-es kollégájával együtt utazott egy amerikai katonai konvojban, amikor azt támadás érte. Az egyik Hummer felrobbant. Benne égett négy amerikai katona, akiknek elszenesedett holttestét amerikai kollégájával együtt Taylor saját szemével látta. De miután a támadás nyomán összehívott sajtókonferencián az amerikai tiszt nem erősítette meg a haláleseteket, a CNN tudósítója minden kritikai él nélkül arról számolt be, hogy „a haláleseteket nem erősítették meg”.
Doyle szerint egy külföldi tudósítónak lapja morális iránytűjeként kell szolgálnia. Olyan embernek, aki kimondja egy háborús bűnről, hogy az háborús bűn. Doyle az újságíró feladatát úgy határozza meg, mint aki „a hatalom nélkülieket mindig tájékoztatja arról, amit a hatalmon lévők inkább titokban szeretnének tartani”. A magyar viszonyokat tekintve azt látjuk, hogy nálunk egy újságíró ennek épp az ellenkezőjét tekinti feladatának. Vagyis azt, hogy a hatalom nélküliek elől elhallgassa, amit a hatalmasok el akarnak hallgatni – lásd legutóbb a Medgyessy-féle soproni obszcenitást.
Getler azzal igyekezett védeni a Washington Postot, hogy azért abban a háború előtt mindig lehetett találni – ha nem is a címoldalon – olyan cikkeket, amelyek kételyüket fejezték ki az iraki tömegpusztító fegyverekkel és azzal kapcsolatban, hogy az iraki diktátor együttműködött volna az al-Kaida terrorszervezettel. Mire a brit Doyle gúnyosan megjegyezte, hogy a Washington Postnál sohasem lehet tudni, melyik oldalra teszik a címoldalra való történetet.
Talán nem állítunk nagyot akkor, ha kijelentjük, az amerikai sajtóban a viszonyok mindinkább kezdenek hasonlítani a nálunk ismert körülményekhez. A politikai makrokörnyezet is hasonló. Nemcsak a „kétpártrendszer”, hanem – és ez újabb jelenség Amerikában – az ország teljes kettéhasadása úgy, hogy a két tábort mind mélyülőbb árok választja el egymástól.
A sajtóban (is) azonban van néhány alapvető különbség az Egyesült Államok és hazánk között. Ezek közül a két legfontosabb talán az, hogy egyrészt az amerikai (és a kevésbé ludas brit) újságírók mélyen magukba nézve elismerik: rosszul dolgoztak, amiért igen sok hamut szórnak a fejükre, másrészt az amerikai (és a brit) újságírók hazafias hevületükben tették azt, amit tettek. Nálunk ez utóbbi épp olyan elképzelhetetlen, mint bármiféle önkritika: ha a történelem úgy hozta volna, hogy az Orbán-kormány tízezer katonát küld Irakba, e helyi média akkor is az Orbán-kormányra vetette volna magát. Ugyanis a túlsúlyban lévő oldal médiaembereiben a szakmai tisztesség mellett a hazaszeretet is olyan tulajdonság, amelyről csak olvasnak. Idegen lapokban.