Kivételesen átléptük a szektariánus vonalat. Drukkoltunk, hogy simán menjen le a Nap-kelte élőben sugárzott exkluzívja a világ szuperhatalmának külügyminiszterével. Minden elő volt készítve – legalábbis így reméltük –, amikor az ugrásra kész Bánó András exsportriporter a külügyek exkommunista vezetőjével, Kovács Lászlóval a stúdióból átadta a képet a Marriottban ülő Betlen Jánosnak. A hangot is. De nem a riporterét. Aki a képernyőt fixírozta, várakozva, miközben csak a technikai személyzet egyre sürgetőbb instrukcióit hallhattuk: „Beszélj!”, „Beszélj!”, „Speak!” De Jani zavaróan hosszú ideig nem beszélt. Majd belekezdett az első kérdésbe, amelynek csupán öthatoda volt felesleges („Valóban nagyra értékelem, hogy időt szakított számunkra ilyen kora reggel, hiszen késő éjjel érkezett, úgy fél tizenkettő körül, vagy így, és hát az időeltolódás is zavarja. Feltételezem, hogy nem volt módja arra, hogy a ma reggeli magyar lapokat olvassa. Jóllehet, természetesen folyékonyan beszél magyarul, és a legnagyobb példányszámú budapesti lap mesél a látogatásról, és elmondja, hogy mi a látogatás célja” stb.). Mindezt természetesen a műsort szemléző Observer alapján írtuk le, mert mind Jani, mind Colin hangja elnyomta a szinkrontolmácsét, úgyhogy gyakorlatilag a három hang tulajdonosának mondanivalója közül egyik sem volt érthető.
Betlen 14 sorosra is sikeredett kérdéseivel azonban nem csak az volt a baj, hogy többszörösét tették ki az amerikai tévés kollégák két-három sorban leírható tömör kérdéseinek, amelyeken a külügyminiszter nőtt fel. A riporter kérdéseivel a legnagyobb baj az volt, hogy azok közül egyetlenegy sem volt, amelyik egyrészt izgalmas lett volna, másrészt tükrözte volna a közszolgálati Magyar Televíziótól elvárt függetlenséget. Mint például olyan kérdés annak a külügyminiszternek, akinek minisztériuma évente emberjogi jelentésében a magyar médiahelyzetet is elemzi, hogy „Megemlíti nemtetszését Kovács Lászlónak, hogy Magyarországon két főszerkesztőt a rendszerváltás óta először börtönre ítéltek?”. Így azután nem véletlen, hogy a kérdésfolyamokra olyan válaszokat kaptunk, mint (az Observer leiratában): „Irakba azért mentünk be, mert olyan nemzettel volt dolgunk, amely tizenkét évi ENSZ-rendeletek, -rendelkezéseknek, -döntéseknek mondott ellent, tizenkét éven át beszéltek, ez a nemzetista rezsim nem figyelt oda.”
Powell egyébként szokatlanul rossz formában volt. Amikor kijelentette: „tehát ragyogó jövő vár az iraki népre”, akkor arra gondoltunk, nála már csak a szinkrontolmács mulatságosabb, aki emígy fordította Powell egyik mondatát: „A Biztonsági Tanács minden tagja egyetértett, nem értett minden tag egyet abban, hogy katonai akciónak kell történni, de elég erős volt a döntés ahhoz, hogy Bush elnök, és a világ több más vezető vezetője, mister Blair, mister Havard, mister…” Amely mondat után szinte felmentjük mister Betlent, aki adekvátan ezt kérdezte: „Afganisztánban, azt hiszem, az egyetlen esély volt arra, Afganisztánban, hogy bevonuljanak, ez valójában semmiféle vitát nem kívánt, de látja a nehézségeket, a demokrácia, nehéz azt mondani, hogy kezd kibontakozni, annak ellenére, hogy választások voltak, ezeket, választásokat terveznek, és újra terveznek.” Mire a szinkronizált Powell: „De alakul a demokrácia, de nehéz, demokrácia nem könnyű dolog… Tehát bejegyeztetik magukat, és zavar ez minket, amint ez megtörténik, azt kéne mondanunk, hogy ne csináljuk ezt többé, mert ez veszélyes és kemény? …ó atyám, ez túl kemény.” Valóban kemény. De nem annyira, mint annak a tizenegyezer irakinak is, akiket a koalíciós erők öltek meg a háború megindítása óta.
origo.hu
Városháza-ügy: ez bizony nem kamu
