Annyit emlegetik a Nemzeti fejlesztési tervet – most már a 2007–2014 közötti uniós ciklusra vonatkoztatva is. Miközben azonban súlyos eurómilliárdok sorsa múlik e tervezésen, a társadalom jószerivel alig ismeri a részleteket. Miért nem közkincs ez?
– Azért, mert az átlagos vállalkozó és önkormányzati vezető számára nem áttekinthető. Az internetes portál látogatásának lehetősége nem pótolja a valódi tájékoztatást. Ki kell mondani: kudarcot vallott a vidékfejlesztési program, s nemcsak a központi intézmény akkreditálásának hiánya miatt, hanem azért is, mert sem a Nemzeti fejlesztési tervhez, sem az Európai Uniói prioritásaihoz nem illeszkedik. A vidékfejlesztést sokan afféle kiegészítő pénzszerzésnek fogják fel, itt elsősorban az agrárium vállalkozásaira gondolok.
– Vagyis a vidékfejlesztési program lényegében kormányzati blöff volt?
– Miközben nem történt meg a decentralizáció, a gazdákra túlzott követelményeket róttak, nem véve figyelembe, hogy a vidék amúgy is óriási változásokat él át. Félmillió ember van létbizonytalanságban.
– Ön mit tenne az illetékesek helyében?
– Először is valós decentralizációra van szükség a vidék megtartó erejének növelése és a regionális operatív programok nyilvánossága érdekében. A régióközpontok még nem működnek hatékonyan, a megyei fejlesztési tanácsok viszont már elsorvadtak. A régiók nem az országos programokat bontják le, hanem improvizálnak, nem a lényeges területeken tevékenykednek. Hadd hozzam például a tatabányai precedenst, amikor a „rossz lányok” munkába segítése megelőzte a munka nélküli pályakezdőkkel való törődést. Holott az utóbbiak száma a harminc százalékot is eléri az összes regisztrált munkanélküli között. Van közöttük több idegen nyelvet beszélő, több diplomás fiatal is. De például a börgöndi repülőtéri múzeum létrehozása is előbbre való volt Székesfehérvár környékén, mint a szennyvíztisztítási gondok megoldása.
– Azt mondja, ha volna illeszkedés a központi programhoz, ezek az anomáliák elkerülhetők volnának?
– Ezt nem én mondom, hanem az Európai Unió. Regionális programok kellenek, nem az azokat alkotó megyék arányos osztozkodása. Vegyük például az átképző központokat. Évről évre nyolcvan százalékban változik a kínálatuk, mert egyszerűen nem tudják, mi a társadalmi-gazdasági megrendelés. Ennek is az az oka, hogy a Nemzeti fejlesztési tervben a humánerőforrás-fejlesztés olyan gyenge lábakon áll.
– Ön a parlament foglalkoztatási bizottságában a statisztikai jellegű kifogásait is hangoztatni szokta…
– Van egy furcsaság a munkanélküli ráta képzésével kapcsolatban, ami a kétféle statisztikai módszerből adódik. Az egyik adat akkor képződik, amikor valaki munkanélküliként bejelentkezik a munkaügyi központba. A másik adat viszont a Központi Statisztikai Hivatal kérdezősködése nyomán születik. Ekkor a KSH úgy működik, mint egy közvélemény-kutató cég, s ha a megkérdezett az utolsó két hónapban akár egy napot is dolgozott, már kihull a rostán, azaz már nem munkanélküli. A két módszer eredménye között nyolc-tíz százalékos különbség is képződik, s mindig azt használják, amely a kormányzat számára kedvezőbb. Ez azonban nem változtat azon, hogy sok olyan embernek, aki papíron dolgozik, nincs rendszeres jövedelme. De a legfőbb gond a foglalkoztatottak, a foglalkoztatási ráta alacsony számával van.
– Vagyis kertelés nélkül bújtatott munkanélküliségről beszélhetünk?
– Igen. Sok helyen a pályakezdő, munka nélküli fiatalt is szégyelli a család, ezért bedugja valamelyik fizetős főiskolára. De nincs központi program arra sem, hogy a 40–45 éven felüliek el tudjanak helyezkedni. Számos vállalkozó abban érdekelt, hogy a lefutott, öt-hat éves technológiáját továbbvigye keletre, ám ha nem is vonul ki Magyarországról, az új technológiához már eleve fiatalokat szerződtet szerényebb javadalmazásért. De említhetném Szlovákia elszívó erejét is, amire nincs budapesti válasz: a vonzóbb és áttekinthetőbb gazdasági és adózási klíma miatt eddig 1500 vállalkozás tette át oda a székhelyét Magyarországról. További statisztikai kozmetikázás az is, ha valóságos munkahelyek helyett közmunkákat írunk ugyanabba a rubrikába…
– Ezek szerint a regionális foglalkoztatási gondok sem orvosolhatók erőteljesebb központi akarat nélkül?
– Átláthatóbb költségvetési és egyéb forrásokra van szükség, különben az agrárvállalkozók, de mások sem tudnak versenyképesek lenni. De a központi vidékfejlesztési programoknak is csak akkor van értelmük, ha a régiók és a kistérségek szervesen kapcsolódnak hozzájuk. Az autópálya-építés önmagában mit sem ér logisztika és turizmus nélkül: ha a forgalom csak átsuhan egy régión, akkor az csak átmenő forgalom, amiből az adott térség nem profitál, vagy kevesebbet, mintha a kedvező térségi hatások összeadódnának.
– Önnek szívügye az úgynevezett Duna-völgyi projekt. Hiába az egyik legnagyobb európai program, a kormányzati kommunikációban gyakorlatilag meg sem jelenik…
– Ez azért is érthetetlen, mert erre lehet a legtöbb uniós pénzt szerezni és összefogni a Duna menti országokkal. Nemcsak a bős-nagymarosi traumára kell ilyenkor gondolni, hanem a Duna és más folyók hajózhatóvá tételére, kikötők létesítésére, hidak és kerékpárutak építésére, a Duna menti régiók turisztikai fejlesztésére. Magyar részről azonban nem létezik egységes program, amelybe a fejlesztéseket be lehetne iktatni.
– Talán nem lát a kormányzat benne fantáziát?
– Ha figyeli a számokat, akkor ez érthetetlen hozzáállás. A demográfiai előrejelzések szerint az ország lélekszáma 2020-ig 9,2 millióra csökken, s a megyei jogú városokban 30-40 százalékkal nő a nyugdíjasok aránya. A Duna-völgyi kistelepüléseken viszont stagnálás várható, mert Érd és a hasonló adottságú városok és falvak továbbra is vonzók lesznek a fővárosból kiköltöző fiatalok számára. Ugyancsak ilyen vonzó körzet számukra a nagy tavak és környéke. A fejlesztési elképzeléseknek tekintetbe kell venniük ezeket az elmozdulásokat.
– Nagy tavakról beszélt – azaz nem csak a Balatonról…
– Igen, bár az ősszel a parlament elé kerülő törvényi szintű rendezési terv, amelyet a Medgyessy-kormányzat készít elő, kizárólag az agglomerációra és a Balatonra koncentrál. Kimarad belőle a Velencei-tó – Vértes vidéke, a Fertő tó és a Tisza-tó is. Központi szabályozás híján megismétlődhet tehát az a mohóság ez utóbbiak esetében is, mint a Balatonnál és Budapest környékén történt: ingatlanparcellázások megfelelő infrastruktúra, például szennyvízhálózat nélkül. Pedig ha különféle színvonalú megyei döntések születnek, az önkormányzatok kényszerhelyzetbe kerülnek.
– Mire gondol?
– Vegyük a legfrissebb példát. Ha a Velencei-tó és a vízgyűjtő területe egységesen kezelt régió lenne, nem lehetne olyan könnyedén kutatási engedélyt adni aranybányászásra a környező hegyekben. A szakhatóság ismeri az engedélyezési procedúrát, de következetlen – az önkormányzatoknak pedig meg van kötve a kezük. Úgy látszik, a távoli Verespatakért könnyebb aggódni, mint a Velencei-tóért.
– Verespatakon ciános technológiát szándékoznak alkalmazni…
– És itt tudjuk vajon, hogy milyet? Többféle kinyerési mód létezik. Ha finomszemcsés az arany, akkor ezer tonna kőzet megdarálása után néhány gramm nemesfém nyerhető ki. Az esetek hetven-nyolcvan százalékában ez ciános technológiával történik, tehát a cián épp úgy a Velencei-tó vizébe juthat, mint nem is oly rég a Tiszába, hasonló biológiai katasztrófát előidézve. Ha viszont nem helyben nyerik ki az aranyat, akkor a megdarálandó kőzetet el kell valahová szállítani. Elképzelhető, mi marad akkor a természetvédelmi területből, a dübörgő teherautók uralma alatt a környék nyugalmából?
– Eszerint a természetvédelmi területek is veszélyben vannak?
– A kilenc négyzetkilométernyi területen belül, ahová a kutatási engedélyt kiadták, van olyan fokozottan védett hely is a páratlan flóra és fauna miatt, ahová egy órán belül legfeljebb két ember léphet be. A Gyapjas-kő és az Ingó-kövek megmenekültek az oroszoktól, nem lőtték szét azokat a lőgyakorlataik során – erre jönnek az aranyásók. Egy normális fejlesztési politika világossá tenné: e tájékon a turizmus a kincs, nem az arany. Az aranykitermelés ugyanis mindenképp vízszintcsökkenéssel is jár, s visszatérhet a Velencei-tó kiszáradásának a réme is. S ugyan ki gondolkodik azon, hogy ha egyszer a kutatási engedélyt kiadták, a bánya is minden további nélkül megnyitható?
– Úgy hírlik, ősszel fogják módosítani a bányatörvényt is…
– Igen, ez a régmúltból itt maradt jogszabály megérett a változásra. Tarthatatlan, hogy a bányatelket nyitó miatt a szomszéd is kellemetlen helyzetbe kerülhet. Összhangba kell hozni az állami és a magántulajdon védelmét. Szabadbattyánban például előfordult, hogy egy terület száz tulajdonosa közül egy bányatelket fektetett, hogy kavicsot termeljen ki – s igényt tarthatott arra, hogy ezt a másik kilencvenkilenc telke alatt is megtegye…
– Visszatérve a Duna-völgyi projektre: milyen esélyei vannak az integrált tervezésnek?
– Nincs más lehetőségünk, hiszen javában benne vagyunk a klímaváltozásban. Magyarország vizeinek 95 százaléka külföldről érkezik, s néhány órán belül el is hagyja az országot. Az Alföldön plusz-mínusz tíz centiméter dönti el, aszály van-e vagy belvíz. A Duna–Tisza homokhátságán 32 ezer engedély nélküli csőkút van, emiatt évente akár több méterrel is csökken a talajvízszint, beindult az elsivatagosodás folyamata. Tudomásul kell vennünk: a XXI. században nem az olajért, hanem a vízért folyik a harc. Ennek jele, hogy egy-egy folyó vizére már most is kizárólagos igényt tart egy-egy lobbicsoport. De figyelmeztetőek az olyan jelek is, hogy például az osztrákok a Dunából töltenék fel a Fertő tavat, amit időnként a kiszáradás réme fenyeget. Integrált tervezés nélkül tehát akár szomjan is halhatunk.
– Említhetnék viszont ellenpéldát is – például a Velencei-tavat…
– Ott azért kedvezőbb a helyzet, mert egy „mini El Nino” a csapadékos napok számát a Balatontól a Velencei-tó irányába tolta el. Nincs azonban garancia arra, hogy a tendencia nem fordul meg. Az egységes tervezés nem az ilyen szerencsés természeti változásokra épít, hanem egységes elvek alapján kezeli az ivóvízbázist. Hajózhatóvá teszi a Dunát, összehangoltan fejleszti a turizmust.
– Miért bukott meg Magyarországon a regionális politika?
– A Medgyessy-kormány szerint rengeteg pénz áll rendelkezésre regionális fejlesztésre: hol 550 milliárdot, hol 770 milliárdot mondanak. A központi akarat azonban túl gyenge ahhoz, hogy alsóbb szinteken szét ne tudnák lobbizni. Véleményem szerint a nemzeti szintű projektekhez való kapcsolódás több, mint szegény falvakban ravatalozók építése. Úgy látom, mindenki egy szinttel feljebb vagy lejjebb gondolkozik, ezért fordulhat elő, hogy a 141 régi katonai repülőtér környéki önkormányzatok mindenütt saját repülőtérről álmodoznak, sőt költenek is rá – holott tudható, hogy egy reptér évi százezer fős utasforgalom alatt veszteséges. A Dunántúlon jelenleg mégis hat repülőtér-fejlesztés folyik központi támogatással – egymástól olykor ötven kilométerre! Egy átgondolt regionális politika esetén az ilyesmi nem volna lehetséges. Jómagam két dolgot mindenképp szeretnék elkerülni. Először is azt, hogy olyan régiórendszer alakuljon ki, ahol az ország területének 25 százalékán él a lakosság 65 százaléka. Másodszor pedig azt, hogy Kelet-Magyarország jövedelme harmada legyen a központi régió jövedelmének. S véget kell vetni annak is, hogy Magyarország régióit a térképeken még mindig gondosan leválasztva ábrázolják a hét szomszédos (köztük három uniós) ország területétől…
Visszavont döntés. A Velencei-tó, a turizmus, a táj szépsége többet ér az aranynál – kommentálta a Velencei-tó – Vértes Térségi Fejlesztési Tanács a Veszprémi Bányakapitányság augusztusban életbe lépő döntését. A bányakapitányság tájékoztatása alapján – nem kis részben a lakosság, az üdülőtulajdonosok és a térségfejlesztők egyöntetű tiltakozásának hatására – a Nadap–Meleghegy térségében a színes- és nemesfémérc-kutatást engedélyező korábbi határozatát visszavonta. A bányakapitányság ezen döntését az engedélyezési eljárásban részt vevő szakhatóságoknak is megküldte.
