Poczik Gábor életerős, egészséges, tizennyolc éves srác volt. 1982-ben érettségizett, s az egyetemre is felvették. Örömét az akkoriban a televízió által gyakorta sugárzott NDK-s „westernek” hatására indiánfejessel akarta kifejezésre juttatni. A természetes vízben kivitelezett ugrás tragédiával zárult. Gábor négyes csigolyáját szilánkosra törte, nyaktól lefelé csaknem teljesen lebénult, egész életére tolószékbe kényszerült. Talán más végleg feladta volna, de ő fel tudta dolgozni a szerencsétlenséget. Vállalkozást alapított, s az általa létrehozott Perdix Kft. százötven sorstársának adott munkát: a cég alkalmazottai főként bútorgyártással és csomagolással foglalkoznak ma is. Gábor sikerét országosan is elismerték, a 90-es évek közepén Az év ifjú vállalkozója díjat is átvehette, és a magánélete is révbe jutott: az interneten megismert egy lányt, akivel később összekötötte az életét. Emellett a tanulást sem hagyta abba, katolikus teológiát végzett.
Balesete előtt kitűnő kenus volt. Habár ezt nem folytathatta, a sporttól nem szakadt el. A hazánkban ma már több száz sérült gyermek, illetve felnőtt által űzött bocciában – magyarosan bocsa, a francia filmekben látható népi golyós játékhoz hasonlatos taktikai-ügyességi játék (itt szivaccsal töltött bőrlabdák helyettesítik a fémgolyókat) – nemzetközi sikereket ért el. A 2002-es portói világbajnokságon kategóriájában ötödik lett egyéniben és párosban is, az oldalán Béres Dezsővel.
– Nagyon nehéz volt feldolgozni, akkor, ’82-ben, ami Gáborral történt – mondja barátja, Rétfalvi Róbert. Egy-másfél évig nem tudtunk odamenni hozzá, mert nem akartuk, hogy arcunkról a szánalom vagy a tehetetlen sajnálat tükröződjön vissza. Ezután rendszertelen rendszerességgel öszszejártunk, s őszintén tudtuk neki mondani, hogy büszkék vagyunk rá, és szívesen segítünk neki, amiben tudunk.
Gábor 2002-ben kérte fel edzőjének Robit, hogy minél jobban sikerüljön felkészülése a paralimpiára, és az azt megelőző világversenyekre. Közös munkájuk azonban nem tartott sokáig: 2003-ban egy fertőzés következtében Gábor kórházba került, öt hétig az intenzív osztályon gépek lélegeztették, de az orvosok végül nem tudták megmenteni. Harminckilenc éves volt. Halála újabb csapást jelentett barátainak, de élete példa is volt az egészséges embereknek arra, hogyan tudja a lélek ereje legyőzni a fizikum korlátait. A történet Robi számára sem ért véget. Gábor révén ismerte meg barátja versenyzőtársát, a már említett mozgássérült Béres Dezsőt. Munkáját a rendkívüli emberi kitartásukat bizonyító fogyatékos sportolók szolgálatába állította, és vállalta a most huszonhét éves Dezső rendszeres edzését és versenyekre való felkészítését.
Magyarországon jelenleg sincs edzőképzés a fogyatékos emberekkel foglalkozók számára, ezért Rétfalvi Róbert, aki testnevelés–orosz szakos tanárként szerzett diplomát, 17 éves kenuedzői, három évtizedes versenyzői és versenyszervezői múlttal elvégezte a Fogyatékosok Nemzeti Sportszövetsége által meghirdetett tanfolyamot. Dezső többszörösen nehéz helyzetben van: tizenévesen elszenvedett sokkízületi gyulladása következményeként merevített nyakkal és csuklókkal, tolószékben kell élnie és edzenie, miközben gyakran elviselhetetlen fájdalmakkal küzd, és marékszámra kénytelen szedni a gyógyszereket. Fizikai állapotára jellemző, hogy csontritkulása miatt teste is szó szerint törékeny: egy versenyre utazásnál, amikor egyik autóból a másikba átrakták, két bordája is beroppant. Ennek ellenére komoly erőfeszítésekkel küzd a jobbnál jobb sporteredményekért, amelyek nem is maradnak el. A 2002-es portói vb-n egyéniben még 12. volt, a Robival végzett közös munkának köszönhetően a 2003-as új-zélandi világkupán azonban már negyedik lett egyéniben és párosban is új társával, a miskolci Gyurkota Józseffel. A világranglistán elfoglalt ötödik helyezésükkel így megszerezték a paralimpiai részvétel lehetőségét.
Szeptember 13. és 28. között Athénban minden tudásukat latba vetik majd, hogy valóra váltsák álmaikat: minden reményük, hogy sikerül éremmel beírni nevüket a magyar sporttörténelembe.
A világ 40 országában versenyszerűen űzött bocsában a paralimpiák történetében most először képviselik hazánkat játékosok – az idén 38 tagú magyar paralimpiai csapat tagjaként.
– Egyéniben a négy közé jutással elégedett lennék – mondja szerényen Dezső –, párosban pedig körmérkőzések lesznek, ahol minden meccs számít, így bármi megtörténhet – teszi hozzá a realitásokat figyelembe véve.
Dezsőért családja nagy áldozatot hozott. A Békés megyei Sarkadról a családot szétszakítva, édesanyjával kettesben átköltöztek Szegedre, ahol albérletben laknak. Dezsőt hetente ötször viszi edzeni a szállító szolgálat, hogy minél jobban sikerüljön felkészülése, ami persze méregdrága.
– Sok szülő inkább elrejti az emberek szeme elől sérült gyermekét, Dezső édesanyja viszont áldozatot nem kímélve segíti, hogy gyermeke az új helyzetben is komoly célokat tűzzön ki –mondja Rétfalvi Róbert. – Azonban – teszi hozzá – szükség lenne a társadalom szemléletének átalakítására is. Bár vannak, akik sokat segítenek: a városi sportigazgatóság edzéshellyel, a Tisza Volán buszok biztosításával. Meg kell említeni a Szegedi Tudományegyetem testnevelési tanszékét is, ahol a rekreáció kurzus tanrendjébe sikerült felvenni a bocsát, így a hallgatók személyes tapasztalatokat szerezhetnek a fogyatékos emberekről. Ők már biztosan nem fognak elfordulni az utcán, ha egy sérült embernek segítségre van szüksége – de ez kevés.
A szegedi középületek döntő többségébe – nem is szólva a vendéglőkről, lakásokról – lehetetlen kerekes székkel önállóan bejutni. Bár a villamosmegállókat az utóbbi időben úgy alakították át, hogy a járdaszigetre fel tudjanak gurulni, a villamosra utastársaik segítsége nélkül nem tudnak felszállni. Dezső családja az önkormányzattól kérte olyan lakás kiutalását, amelybe mozgássérültként is gond nélkül be tud jutni, illetve abban tud mozogni – eddig hiába.
Tavaly Szeged egy évre 150 ezer forint személyre szóló támogatást adott Dezsőnek, az idén pályázat útján összesen negyvenezer forintot sikerült elnyerni, pedig az ő eredményei mögött épp akkora emberi és sportteljesítmény áll, mint egészséges olimpikonjaink felkészülése mögött. Ha nem sikerül további támogatókra találniuk, Dezső sportpályafutása a paralimpiát követően összeomolhat. A feltételek meglennének ahhoz, hogy Szeged a fogyatékos- sport regionális központjává váljon, még ha ez eddig csak keveseknek is jutott eszébe. Fontos lenne, hogy a társadalom is végre úgy érezze, felelős sérült embertársaiért. Béres Dezső értük is küzd Athénban.
origo.hu
Elképesztő, mit mondott a tárgyalásán a karateedző, aki felrúgott egy fiút a szolnoki kalandparkban
