Mi szeretett volna lenni?
– Édesapám szobafestő volt, édesanyám varrónő. Nagy korkülönbség volt közöttük, húsz év. Mivel nagyon kötődtem édesapámhoz, kiskoromtól szobafestéssel foglalkoztam, és festőművész szerettem volna lenni. Szlávik Lajos volt a mesterem. Nyolcszor felvételiztem a főiskolára, közben sok budapesti szabadiskolát végigjártam, esténként rajzoltam, festettem. Amikor a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban tanultam, még nem volt drámapedagógiai osztályuk, a színházat, a filmezést mégis ott ízleltem meg. Rendeztünk színházi előadásokat, készítettem amatőr filmeket, számos amatőrfesztivál-díjat is nyertem. Később a kőbányai amatőrfilm-stúdióba kerültem, melynek vezetője Szomjas György volt. Dolgoztam az engedély nélkül működő Tilos Rádióban is, amely akkoriban egészen más szellemiségű volt.
– A kisvárosi fiatalember tehát belekerült a fővárosi alternatív szellemi élet kellős közepébe. Nem érezte hátrányban magát?
– A kisvárosban is sokat lát az ember, nekem pedig volt elképzelésem és némi tapasztalatom a filmről, a színházról, a mozgásról. De munkásközegben éltem, melyben nehéz táptalajt kapni, és ahol nem adják az ember kezébe a könyvet, ha kérdései vannak. Mindennek, lehet, akkor a hátrányát, de később csak előnyét éreztem. Sok fájdalmat okozott a megfelelő körülmények hiánya, de éppen ez késztetett arra, hogy megtanuljak a semmiből álmodni és megpróbáljak álmodtatni. A produkció lényege, hogy eljuttassuk a közönséghez. Ha ezt nem tudjuk megtenni, akármilyen jó is a mű, csak kövület marad. Vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy kiváló ugyan, csak nem értik, ám ettől még halott. A mese is akkor jó, ha hallgatják. Ha kevés a pénzünk, nem tudunk díszletet, jelmezt készíteni, ha nincs hozzá megfelelő háttér, akkor az a dolgunk, hogy ezt a hátteret megálmodjuk és megálmodtassuk a közönséggel is. Ezt tanította meg nekem a hiány.
– Úgy tűnik, életre szóló a tanítás, mert mintha nem is akarna meggazdagodni. Nagy szüksége lenne a médiának tehetséges szórakoztató emberekre. Miért nem ott kereskedik?
– A rendszerváltozás előtt megvolt a közös kódnyelv, az ember a gondolataival, a formákkal rosszalkodott. Most nincs politikai cenzúra. A cenzúra a pénz! Ha van pénzem, akkor kommunikálhatok, ha nincs, akkor nem. Pénz nélkül nem lehet eljutni a közönséghez.
– Most fejezte be új filmjét. Ma már az is nagy dolog, ha valaki lehetőséghez jut.
– Mozgássérültnek érzem magam, akinek néha segítenek felszállni a villamosra. Alapvetően beteg a magyar filmtámogatási rendszer. Azt mérik a pénzosztók, hogy az állami pénzből készülő film mennyi embert érdekel, valamint pontokat lehet szerezni szakmai érdemekkel, művészeti és fesztiváldíjakkal. A producer és a gyártásvezető fogalma is egybemosódott. Azt tapasztalom, hogy az állami pénzeket többnyire nevesítetten osztják. A klasszikus értelemben vett produceri munka igen kevés, jórészt csak gyártásvezetői feladatok vannak, csak divatosabb ezt produceri munkának hívni. Van ennek másik fontos része: jogilag a szellemi termékek a „producer” tulajdonává válnak. Így következik be az, hogy többségében a rendező nem gondozhatja, nem kísérheti nyomon filmjei utóéletét. A tizenegyedik filmemet készítettem el. Az új szabályok szerint az állami pályázatnál kreditpontokat kaphat az alkotó, ha nemzetközi fesztiválon vett részt, ha Oscar-díjas vagy az előző filmjeinek a nézettsége alapján. Csakhogy vetélkedhet-e egy néhány kópiás film az óriásplakátokon hirdetett, országosan terített film nézettségével? Mire utóbbiról elterjed, hogy nem érdemes megnézni, már legalább százezren látták. Ha valaki nem rendelkezik megfelelő politikai, emberi, pénzügyi kapcsolatokkal, a „rétegfilm” sorsára juttatja munkáját.
– Nem is lett szuperprodukciós rendező. Fontos, hogy ugyanazokkal az emberekkel dolgozzon?
– Nincs csapat. Négy-öt évente, amikor alkalmam van filmet készíteni, megkeresem azokat, akikkel szívesen és jól tudok dolgozni.
– Zavarhatja egyes szakmai körök érdekeit, hogy a Szőke-filmek olcsón és gyorsan készülnek. Még a végén kiderül, hogy kevesebből is lehet jót csinálni…
– Az új film, a Zsiguli hetvenmillió forint állami támogatást kapott. Szarvas József, Gazdag Tibor, Gáspár Sándor, Györgyi Anna, Badár Sándor, Zelei Gábor, Kokó, Hajós András, Fábry Sándor, Jakupcsek Gabriella, Demjén Ferenc, Somló Tamás, Szegő András és a többiek minimális gázsiért vállalták a munkát. Halász Gábor operatőr gyorsan és szépen dolgozott. A forgatókönyv megírása alapos munka volt, melyben Hegedűs Bálint társ-forgatókönyvíró segített. Ennek bizonyítéka, hogy sok pályázó közül ez a forgatókönyv is bizalmat kapott a kuratóriumtól. Ha elkészül egy magyar film, elvileg az üzenete eljut az emberekhez. Csakhogy ebbe beleszól a forgalmazás is. Jelen pillanatban a Zsigulit sem a Mokép, sem a Budapest Film nem szándékozza forgalmazni. Látja, kevés a rétegem.
– A nézőnek az a benyomása, hogy a Szőke-produkciók sok improvizáción alapulnak.
– Van improvizáció, de nem ez a munkamódszer lényege. A filmkészítés azért olyan drága és lassú, mert a rendezők mindenáron – az előbb említett produceri szemlélet miatt – a virtuális valóságot akarják megrajzolni. Pontosan azt akarják forgatni, ami a könyvben le van írva. Tehát ha a könyvben az szerepel, hogy a villamos áramszedője villan, akkor képesek akár órákat is eltölteni azzal, hogy ezt létrehozzák. Nekem nincsenek ilyen anyagi lehetőségeim. Rá vagyok kényszerítve a gyors döntésekre és a gyors változtatásokra. Az én iskolám a kocsmaszínház.
– Mégsem lett fővárosi, hiszen évekkel ezelőtt a Veszprém megyei Taliándörögdre költözött. Menekülnie azonban nem sikerült, hisz most múlt el faluja fölül a Művészetek Völgye őrülete. Valóban segít a néhány napos felfordulás az ott élő embereken, vagy már kezd elegük lenni belőle?
– 1990-ben kerültem Taliándörögdre, akkor még nem volt ilyen intenzív a Völgy. A mostani formájában nem szeretem. A szándék jó, de nincs összhangban a helyi mikrokultúrával, a történelmi hagyományokkal, mégis az ottani emberek érthetően vágynak erre a tíz napra, hiszen gazdaságilag így tudnak kicsit előbbre jutni. Valójában ez a vidék csak csodálatos díszlet egy nagy produkcióhoz, de ez az előadás bármelyik hasonlóan jó díszlettel (településsel) megrendezhető lenne. Meggyőződésem, hogy az eredeti ötlet jó, és folytatni kellene. A látogatottság csökkenésének oka, hogy változtatni kéne, vissza kellene térni az eredeti szemlélethez, markánsabban kialakítani a vidéki arculatot. A Völgyben nagyon sok tartalék energia van, de nem úgy, hogy nagy rendezvényeket kívülről rápakolnak. Újra be kellene vonni érzelmileg is a településeken lakókat, mert kezd a „szív” kiveszni az egészből. Taliándörögdön három héttel a fesztivál kezdete előtt a lakosság jó része még szinte semmit nem tudott a programokról. Nem tájékoztatták őket, és a véleményüket sem kérik ki évek óta. Ennek megváltoztatásában talán a taliándörögdi polgármester tudna a legtöbbet segíteni, mivel ő aktív résztvevője a szervezésnek, hiszen az alapító tagok közé tartozik. Nagyon fontos, hogy a Völgy folytatódjon. Bízom abban, ők is érzik a jó irányt, és drukkolok nekik. Én inkább a taliándörögdi római katolikus plébániához kötődöm. Tagja vagyok az egyházi képviselő-testületnek, és a paplakban, melyet nem laknak, Illés Sándor plébános úr segítségével és támogatásával létrehoztuk az Ősök Házát. Ebbe a házba gyűjtjük össze a település lakóival együtt a múltat, a könyvtári és levéltári anyagokat, hagyatékokat, fotókat, mindent, ami a település történetéhez tartozik. Az emlékek, a történelmi tények kutatása és közvetítése nagyon szükséges. Ha nekem valamiből több van, de nem adom oda másnak, akkor elvész a folytatása. A tradíció az empirikus folytatás, amelyik hitet ad, hogy érdemes élni. Mert ez a meghatározó kérdés: érdemes-e élni, van-e hozzá hely, érdemes-e keresni valamit ott, ahol élünk?
– És talál válaszokat?
– Már tizenöt éve foglalkozom érintéses technikákkal, masszázzsal, pedig akkor még nem volt divat a természetgyógyászat. Ma már elfogadják ennek a jótékony hatását. Csakhogy ha kiderítem, hogy kétszáz vagy ötszáz évvel ezelőtt már nálunk is ismerték ezeket a módszereket (például az urin-terápiát), legfeljebb egy kicsit másként csinálták, azt mondanák nekem, hülyeségeket beszélek. Mert akkor borulna a koncepció, elveszne a különlegesség, amelyik a piacképességhez kell. Sok túlélési technikát kitaláltak már az elődök. Kétségtelen, ezeket nem lehet ugyanúgy alkalmazni. Egy korabeli fonóhangulat felélesztése ma nem lenne életszerű. Ha a formáit el tudnánk engedni, az esszenciáját használni tudnánk, például az alternatív rádiózásban. Csakhogy ez nem működik, mert akkor kilépnénk a szépen megrajzolt körökből. Ma a médiában interaktivitás helyett virtuális valóság építése zajlik. A cél ugyanis az, hogy a kritikai érzék, az identitásérzés csökkenjen. Tömegesen jobban mozgathatók az emberek, és ez fontos a politikának, a gazdasági érdekeknek. A reklámok azt sulykolják: vedd meg, edd meg! Ettől leszel különleges! És éppen ez a tömeges „különlegesség” hozza létre az áltagost. Ma a lépéstartáshoz televíziót kell nézni. Ha én úgy döntök, hogy nem nézem, kilógok a sorból. Ha nem vagyok hajlandó szőrteleníteni a testemet, hogy olyan legyek, mint mindenki más, ha nem akarom elveszíteni az eltérőségemet, akkor kilökődöm a körből. Akkor előbb-utóbb torzságként élem meg az egyediségemet. Bevonnak egy kultúrkörbe, de ha nem tudok ahhoz alkalmazkodni, akkor kategorizálhatatlanná válok. Ma az átlagosság a cél, még extremitás is csak épp annyira kell, amennyi belefér ebbe a mértékegységbe.
– Mondhatjuk, hogy Szőke András lázadó?
– Pont a lázadás van kitörölve az emberek lehetőségei közül. Csak a kategórián belül lehet lázadni. Ha én holnap horthysta dalokat kezdenék feldolgozni vagy a Halljad, Izrael!-t vagy népdalokat, azonnal belekerülnék egy-egy kategóriába. De ha mindennek a gyökerét keresném, akkor rám fognák, hogy bolond vagyok, zavaros agyú, értelmezhetetlen. Pedig a mindennapi életünkben is sok minden egyszerre van jelen, sírás-nevetés, táplálkozás-tisztálkodás, van, amit kiteszünk az asztalra, és van, amit szégyellünk, de az életünk így teljes. Ez is egy kategória. A hagyományos vallások sem segítenek, mert nem akarnak választ adni az emberek komplex kérdésire. Ahol helyük van a lelki aspektusoknak, ott nem lehet beszélni a szexualitásról. A mai kulturális mecenatúra nem szereti a kérdéseket. Az emberek ugyan szeretik, de le lettek szoktatva a kérdezésről. Nagyon nehéz visszahozni ezt egy-egy közös játékban, ezért nehéz kapcsolatot teremteni közönség és színpad között is. Pedig ha a jelent meg tudnánk élni, könnyebben fel tudnánk dolgozni a múltunkat is, és nem húznánk magunk mögött. Ehelyett ma arra biztatnak bennünket, hogy éljünk túl. Emiatt rettegünk folyamatosan a jövőtől. A mai álláshirdetésekben nyolcéves szakmai gyakorlattal rendelkező, négy nyelven beszélő, húsz év körüli asszisztenseket keresnek. Mindenki tudja, hogy ez nem életszerű, de mégis tudomásul veszi. Nem kérdezi meg, hogy tessék mondani, mikor kezdődik a lét? Már az anyaméhben nyelveket kell tanulnunk? Miközben az új telektulajdonosok nagy erővel füvesítenek a telkükön, kiássák a gyökereket, a régóta ott élő fát, és nem veszik észre, hogy e hatalmas energiával valójában a meglévő ellen küzdenek.
– A masszázzsal segíthet?
– Nekem a masszázs, a gyógyítás a legfontosabb. Mellette, mögötte van a szórakoztatás. Bár most, hogy így átgondolom, nekem a nevettetés is gyógyítás. A masszázs technikáját bárki megtanulhatja, de egymagában a technika nem lehet hatásos. Fel kell tudni idézni a masszázs közben az emléknyomokat, az anya ringatását, meg kell értetni a halottaikat. Azt, hogy a halál elmúlás, és egyben újrakezdés. Ennek megértéséhez kellene a halál tisztelete. De ehelyett csak újraértelmezések vannak. Nagyon tudjuk értékelni a problémás embereket a haláluk után. Akkor már kezelhetőek, jó médiaeszközzé válnak. A halál azonban tapasztalatot is ad. Az embernek, ha elveszít valakit, nem csak azt kell megértenie, hogy elveszített egy mankót. Ilyenkor újraértékeljük a gondolatainkat, felelevenítjük az emlékeket, és idővel megértünk régi mondatokat, gesztusokat. Ehelyett az emberek folyton rohannak. Úgy viselkednek, mint egy nagy fesztivál közönsége, mely egyik helyszínről megy a másikra, mert fél, hogy lemarad valamiről. Így végül lemarad a jelenről, és azt hiszi, hogy ha majd videóról utóbb megnézi, akkor pótolja, megéli az élményt. Túlél, nem átél. Pedig csak döntést kellene hoznia, hogy valahol ott marad. Ehhez bátorság kellene. Annak a bátorsága, hogy lehet, rosszul döntöttem, lehet, tévedtem, de mégiscsak vállalom.
– A masszázs is művészi alkotás? Komplex kapcsolatteremtés?
– A masszázs érintés. Az nem a beszéd ideje. Ha jó, akkor összetett üzenetet ad.
– Kik keresik meg?
– Taliándörögdön a helyiek, Pesten pedig régi és új emberek, akik tudják, hogy mire számíthatnak. Sok helyen dolgoztam korábban, kozmetikai szalonokban. Sokan ismernek. De elsősorban szájhagyománnyal terjed a hír. Most, a Völgy rendezvényei alatt sokan jöttek el hozzánk, abba a csodálatos, különleges taliándörögdi házba, ahol már sok embernek változott meg az élete.
– Sikernek érzi, amit mostanáig alkotott?
– Ha a végén nem kell majd szégyenkeznem magam előtt, akkor azt mondom, sikeres voltam. De ma még inkább sikertelen vagyok, mert túl sok a dolgom.
Szőke András (1962) filmrendező, operatőr, színész. 1977-től amatőr filmes, 1981 és 1987 között a Kőbányai Filmstúdióban dolgozik, 1981–82-ben Szentesen, 1982–83-ban Budapesten szobafestő segédmunkás, 1983–87-ben a Horizont moziban takarító, 1987– 91-ben a Mafilmnél rendezőasszisztens, 1991–92 között másodasszisztens. Közben a Közgáz Vizuális Brigád tagja, a Tilos Rádió munkatársa. 1992-től a Hunnia Filmstúdióban rendező. 1992-től a Magyar Független Film- és Videoszövetség főtitkára.
Díjai: Filmkritikusok díja (1990), B. Nagy László-díj (1993), Balázs Béla-díj (1993), a filmszemle különdíja (1994), Nonszenzus díj (1994).
Főbb rendezései: Hatvankilenc (1987), Vattatyúk (1989), Európa kemping (1990), Citromdisznó (1992), Kiss Vakond (1993), A nagy húsleves (1995), Váratlan halál: A kis húsleves (1995), Boldog lovak (1995), Három (1998), Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele (1999), Tündérdomb (2000), színpadon: Gyöngyhullás.
