Bejrút lehangolóan friss város. A központban nyoma sincs a termékeny zűrzavarnak, vándorkereskedők, kocsisok, utcakölykök fülsiketítő zsinatolásának, mint más közel-keleti településeken. Itt nincsenek orrfacsaró bűzű szukok, vérpezsdítő sikátorpiacok, ahol a mameluk szultánok díszkardjától a zöldülő kecskefejig minden megkapható néhány líráért; s alig találni arabeszkes homlokzatú Korán-iskolákat, patinás mecseteket vagy a nyugati útikönyvek lapjairól lelépő turbános-szakállas zarándok figurákat. A sok ezer éves Bejrút ma inkább vadonatúj falanszterváros: hideg, tiszta formák, modern sugárutak, üzletközpontok és egykedvű falafelsütők uralják. Kora reggeltől ütvefúrók, légkalapácsok, daruk zaja, szíriai vendégmunkások káromkodása tölti be a metropolist, s amerre a szem ellát, minaretelemek, betonfalak röpülnek a járókelők feje fölött. A fél város éppen a földből nő ki, a másik fele még a levegőben van.
Hajnalban autózunk a hajdani front mentén a repülőtérről jövet. A zöld vonal választotta el még nem is olyan rég a keresztény Kelet-Bejrútot a muzulmán nyugati városrészektől, itt néztek farkasszemet egymással a milíciák, s a demarkációs vonal ma is nyílt sebként tátong. A városban is meg a társadalom szövetében is. Szitává lőtt lakóházak, amelyekben afféle nagyvárosi nomádként a szíriaiak tengődnek, rogyadozó, félbeszakadt épületek, aljukban elegáns pékségek és szupermarketek neonreklámjai világítanak. Bejrút ma még leginkább földszintes főváros: a mondén könnyedség, a tengerparti bárok, ötcsillagos éttermek fölött, az első emelettől kezdődik a beláthatatlan nyomor. Bár a palesztinoknak odáig sem kell föllépcsőzniük.
– Egy-egy tér nevének hallatán még most is megborzongok – sóhajt föl Klára Daher doktornő. Bejrúti lakásában fogad bennünket, nem messze az egykori zöld vonaltól. – Ezeket a neveket a harcok idején mindennap bemondták a hírekben, azokon a helyeken esett el a legtöbb ember. De nem volt más lehetőségünk, meg kellett tanulnunk együtt élni a háborúval.
Pedig Klára Dahernak lett volna más lehetősége: a keszthelyi születésű orvos asszony 1979-ben látogatott ki először Libanonba, férjét kísérve haza. Akkor már javában dúlt az 1975-ben fellángolt polgárháború az Izrael-barát és palesztinvadász falangisták, az erősen baloldali érzelmű muzulmánok, a PFSZ, a bevonuló szíriaiak, valamint a Dél-Libanont 1978-ban megszálló zsidó hadsereg között. Klára Daher látta a rommá lőtt várost, láthatta, hogy mindennap pontosan délután egy órakor indul a bombázás, és azt is, ahogy esténként mindenki kényelmesen megnézi a nagyfilmet vagy a focimeccset, csak aztán dugják ki a géppisztolyt az ablakon, s kezdenek eszeveszett lövöldözésbe meg toroknyiszálásba a belvárosi utcákon. Ám Klára ahelyett, hogy hanyatt-homlok hazamenekült volna Magyarországra, szülőket, barátokat odahagyva két kisgyerekükkel végleg kiköltöztek Libanonba.
– Szerencsésen érkeztünk ide, kevés magyar nőt fogadtak úgy a libanoni családok, mint engem – emlékezik Daher doktornő. – Ez úgy történt, hogy egy évvel korábban terhes sógornőmnek, aki az Arab Emírségekben élt férjével, a mosógép kilógó vezetéke csontig megégette a lábát. Már le akarták vágni a sérült testrészt a rátermett emírségekbeli kollégák, amikor mi elhívtuk őt Magyarországra, és elintéztük, hogy fogadja a legjobb plasztikai sebész. Amikor kilenc hónap múlva meggyógyult, együtt mentünk vissza Libanonba. Az egész család a repülőtéren várt bennünket, mindenki zokogott, hogy sógornőm a saját lábán szállt ki a gépből.
1980 márciusában érkeztek, a háború kellős közepébe. A szocialista drúzok és a keresztény-jobboldali falangisták felségterülete közötti határzónában feküdt a lakásuk. A gyerekeket iskolába íratták, a házaspár pedig praktizálni kezdett a mozlim negyedben lévő rendelőjükben.
– Első éjszaka áthívott magukhoz a sógornőm: minek aludnánk az üres lakásban. Házuk mellett volt egy szír katonai ellenőrző pont. Géppisztolysorozatra riadtam éjszaka. Talpra ugrottam. Olyan szívdobogást kaptam… úgy megdöbbentem… Pedig a sógornőmék csitítottak: aludjak csak tovább nyugodtan, nem történt semmi rendkívüli. Később megszoktam. Néhány hét elteltével már sem engem, sem a gyerekeket nem zavart a csatazaj. Bombáztak, katyusával lőttek, földrengés volt; mindenki fölébredt, kivéve bennünket – mondja Klára Daher mosolyogva.
Óvóhelyi rettegések, széttrancsírozott civil holttestek mindenfelé, erőszakoskodó szabadcsapatok – a kívülálló így képzelné a libanoni hadviselést. De az nem volt hasonlítható semelyik polgárháborúhoz. A bejrútiak megtanulták, hogyan osszák be két bombázás közé eső szabad idejüket. S hogyan éljenek együtt a legbanálisabb halállal. Miközben az egyik legvirágzóbb és legnyugatiasabb szemléletű arab ország, a Kelet Svájca lassan, megállíthatatlanul süllyedt a lepusztultság és a bosszúvágy káoszába.
– Miután lediplomáztam a pécsi orvosi egyetemen, a bajai baleseti sebészetre kerültem, Klára a fertőzőosztályon kapott munkát – idézi fel a múltat a muzulmán Ahmed Daher doktor, Klára férje. A dél-libanoni Nabatié városkában, hegytetőre épült tekintélyes villájuk fogadószobájában üldögélünk a sportos, elegáns libanoni sebésszel, a település újsütetű polgármester-helyettesével, aki sok magyart megszégyenítő választékossággal beszéli nyelvünket. – Amikor második gyerekünk megszületett, átköltöztünk Keszthelyre, Klára szüleihez. Az ottani kórházban helyezkedtünk el, de a hetvenes évek végén én már nem láttam jövőt a magyar egészségügyben. Rengeteget dolgoztam, mégis más aratta le a munkám gyümölcsét, ami akkoriban is meglehetősen természetes volt Magyarországon. Furcsának tűnt, hogy mindig a háttérben kellett maradnom a paraszolvencia miatt. Pedig elegendő lett volna, ha csak megköszönik a műtétet. Aztán megtakarított pénzünkből 1978-ban vettünk Belgiumban egy Renault-t. Megbűnhődtünk érte: a keszthelyi kórházban kihúztak mindkettőnket a jutalomlistáról, mondván, akinek ilyen autója van, az nem szorul rá pluszpénzre. Pedig munkánk alapján jogosultak lettünk volna rá. Bentlakó voltam, altattam, operáltam, én voltam a főnököm jobbkeze. Nem az elmaradt összeg hiányzott: a gesztus volt az utolsó csepp a pohárban. Beláttuk, hogy ott nincs jövőnk.
– A háborús Libanonban jobb volt a helyzet?
– Mindenesetre kiutaztunk, körülnéztünk, Klárinak megmutattam az országot. Jártam Afrikában meg az öbölben, kerestem a munkalehetőségeket. Végül Libanonban maradtunk: a háború miatt volt itt munka elég. Harctéri sebesültektől soha nem fogadtam el pénzt. De a magánpraxisomban meg tudtam keresni 15–20 ezer dollárt havonta. Igaz, nehéz körülmények voltak, de megérte… Összességében könnyebb lett az életünk, mint a békebeli Magyarországon. Ott 3000–3500 forint volt a havi keresetem, éppen hogy meg tudtunk élni, ételre sem volt elég.
– Ha elég jól megfizetik Magyarországon, elképzelhető, hogy végleg ott telepednek le?
– Lehetséges. A főnökeim ragaszkodtak hozzám. De ott nem értékelték az ember tudását, inkább a nyaloncok érvényesültek. Ezt nem tudtam elviselni. Másrészt kedveltek a betegek: ez pedig irigységet keltett a többi kollégában. A magyarság rossz hajlama, hogy minél sikeresebb az életed, annál több az ellenséged. Nagyon sok kolléga volt, aki rettegett a szegénységtől, azért fúrta a többieket. Itt, Libanonban is vannak persze irigy emberek, de legalább a saját szakálladra dolgozhatsz: ha operálsz, jól megfizetnek érte. Engem igazol, hogy Magyarországon nem tudtam megvalósítani azt, amit Libanonban igen. Megvan a karrierem, az elismertségem. Engem nem kényszeríthet senki, a magam ura vagyok. Ezt Magyarországon nem tehettem meg. Teljesen eltér a két világ. Egyszerű példa: ha a korombeli magyar kollégáknak szólok, jöjjenek el hozzám Libanonba, vendégül látom őket, már a repülőjegy gondot okoz nekik. A nyolcvan–százezer forintos tarifáért nekik hosszú ideig robotolniuk kell. Én meg, ha akarom, pár nap alatt megkeresem a Budapest–Bejrút-repülőjegy árát. Ez a különbség.
– Gondolom, ezek szerint soha nem merült fel önökben, hogy visszaköltözzenek Magyarországra.
– Amikor itt a legnehezebb idők voltak, akkor sem. Soha. Nem akartunk visszamenni, mert tudtuk, honnan jöttünk. Inkább vállaltuk a háborús nehézségeket, a kockázatot, mintsem visszatérjünk vergődni. Ma Bejrútban van egy lakásunk és egy rendelőnk. Itt, Nabatiében is van egy poliklinikánk, két autónk meg egy szép nagy házunk a zöldövezetben. Gyermekeink a legjobb iskolákban tanultak. Mindezt mikor tudtuk volna Magyarországon megszerezni? A válasz egyszerű: egyik oldalon a megbecsülés, a társadalmi és anyagi elismerés, másikon a küzdelem. Ön melyiket választaná?
A legtöbb libanoni diák a 70-es, 80-as években tanult Magyarországon, többnyire a helyi kommunista párt delegálta őket hazánkba. De volt olyan is, aki csak turistaként, meghívott előadóként, vagyonos impreszszárióként érkezett hozzánk villámlátogatásra, s egy-két heti forgolódás után, lenyűgözve, tenyerén vitte haza magyar feleségét. Pedig a karcsú, előkelő vonású, fekete hajú libanoni nők sem utolsók. A rendszerváltás után természetesen elapadt ez a diákforgalom; néhányan közülük Magyarországon telepedtek le, a többségük orvosként praktizál; míg a tőlünk házasodó fiatalembereknek köszönhetően ma nagyjából 250 első, másod- és harmadgenerációs magyar él a levantei országban. Pontosabban a második nemzedék már javarészt kettős kötődésű, arabul és magyarul is kifogástalanul beszél, mindkét kultúrát a sajátjának érzi, ami egyedülálló jelenség az erősen nemzeti érzelmű muzulmán világban. Libanon máskülönben sem tipikus arab állam.
Fábián Pál libanoni magyar nagykövet szerint egyszerű a magyarázata annak, hogy mind a kint élő magyarok, mind a hazánkban tevékenykedő libanoniak elsajátítják és tisztelik a helybéli kultúrát. A kis közel-keleti ország, az egykori Fönícia, a kereskedelmi zsenialitás őshazája ugyanis nyitott és befogadó világ. Ilyen az itteni emberek habitusa, ez járja át a franciás, európai szellemiségű közgondolkodást – túl az egykori gyilkos felekezeti, politikai villongásokon. A hazatelepült libanoniak, még ha nem magyar nőt vettek is feleségül, 20–30 év után is ragaszkodnak nyelvünkhöz, figyelemmel kísérik a magyarországi eseményeket, és időnként kiutaznak nosztalgiázni vagy éppen üzleteket kötni.
A magyar asszonyok egy része sikeresen beilleszkedett, fűzi hozzá a nagykövet, pedig akadnak, akik még arabul sem tanultak meg, csak franciául vagy angolul beszélnek, ami elegendő ahhoz, hogy a helyi társadalom befogadja őket. Ez egészen rendkívüli, mert már a szomszédos világi Szíriában sem lehet arabnyelv-tudás nélkül integrálódni. Fábián úgy véli, a Daher család elfogadottsága mégis kevésbé jellemző, csupán a magyar kolónia 30–40 tagja ért el hasonló sikereket. Azok a nők, akik nem kezdtek dolgozni Libanonban, nem volt szakmájuk, nem tudtak elindulni ezen az úton – számukra maradt a család és a háztartás. És elszigetelődtek a libanoni külvilágtól. Utóbbiak vannak többségben.
– Engem egy tízgyerekes, vakbuzgó muzulmán aszszony tanított meg arabul, aki se írni, se olvasni nem tudott. Befogadott a családjába mint saját lányát. Miért ne szeressem ezt a tanulatlan nőt, aki a pénzt is a színéről ismeri föl? – ezt már Marika Kuradjijan, azaz Fehérvári Mária mondja szaggatottan, elkeseredve, ahogy feltörnek belőle az emlékek. Alejban vagyunk, a Bejrúthoz közeli, hegyre kapaszkodó, gyönyörű drúz városkában – Leon, a mindentudó örmény csontkovács otthonában. Sisteregve ég a kékes gázláng a szoba sarkában: belecsöppentünk a menetrend szerinti esti áramszünetbe, mely órákig is eltarthat, ha a libanoni áramszolgáltatóknak éppen úgy tartja kedvük. A gazdagabbak befizethetnek extra áramforrásra is, amely a szünetekben biztosítja az energiát – de Leonék nem tartoznak a gazdagabbak közé. Ütött-kopott lakásukban hadirokkant bútorok, bedobozolt használati tárgyak várnak a költöztetésre: Kuradjijanéknak, mint a kispénzű családok többségének, a helyi törvények szerint háromévente új bérlakásba kell költözniük, nehogy egyszer a főbérlőjük nyakán maradjanak.
– Én voltam a legkisebb menyecske – folytatja Marika az elbeszélést. – Az öt testvér közül Leon az egyetlen tanult, mégis ő a legszegényebb. Semmit sem kapott a szüleitől. Mivel nem örmény nőt vett feleségül, azóta, hogy kiköltöztünk Libanonba, szóba sem állnak velünk. Ez a kiközösítés elég gyakori errefelé, az ortodox keresztény családokban is, ha nem a szülők határozhatják meg, kit vegyen el a fiú. De mi ettől még összetartóbbak lettünk. Négyen vagyunk csupán a lányunkkal és fiunkkal, de nagyon szeretjük egymást, mindenki szalad mindenkihez, egymástól kunyerálunk hónap végén… Kevés ilyen család van errefelé – mondja Marika szomorkásan nevetve.
– Hogyan ismerkedtek meg Leonnal?
– 1972-ben afféle felcseriskolába jártam Budapesten, a kommunista párt küldött ki engem, hogy majd segíthessek a sebesültek ellátásában – veszi át a szót az örmény hakim a maga kissé éneklő magyarságával. – Megtanultam, hogy mindent meg tudjak oldani a tűzvonalban, még műteni, amputálni is tudtam, ha úgy hozta a sors. Most is párttag vagyok, nem szégyellem. Szóval 1972 tavaszán vizsgára készültem, tele volt a fejem a tudománnyal, ezért lementem éjszaka levegőzni egyet. Az Astoriánál sétáltam, örményül énekelgettem magamban, nézegettem a kirakatokat, amikor valaki a hátam mögé állt. Mondom magamban, mi az, tán Libanonban vagyok, és a késemet megmarkoltam a zsebemben. Csak nem örmény vagy, kérdezte a fickó az anyanyelvemen. Meghívott magukhoz a Párizsi udvarba. A fiatalember édesanyja csókkal fogadott. Elég volt neki, hogy milyen származású vagyok. Így ismerkedtem meg a táskakészítő Simon családdal. Az asszony csak annyit mondott, hogy mindennap, amikor végzek az iskolával, menjek el hozzájuk, és ők megtanítanak magyarul. Velük szemben lakott későbbi feleségem, akit megkértek Simonék, hogy segítsen nekem a nyelvtanulásban. Egy év múlva összeházasodtunk. 1979-ig éltünk Magyarországon.
– Amikor megérkeztünk, s a repülőtérről jövet megláttam a szétlőtt Bejrútot, azonnal vissza akartam fordulni – meséli Marika. – Mellbe vágott a régi falusi házak látványa is: megijedtem, hogy én efféle viskókban fogok élni. Az első libanoni tapasztalatom a tömegmészárlás volt a szomszédos faluban, amikor egész nagycsaládokat irtottak ki. Akkor kezdődött a förgeteg: mindenhonnan lőttek, s nem lehetett tudni, ki kinek az ellensége, ki kivel van. De a legrosszabb 1982-ben történt, az izraeliek bevonulásakor. Nem vallási háború volt ez igazság szerint, hanem politikai.
– Őszintén megmondtam a feleségemnek: van lakásunk Libanonban, de abban a szüleimmel és testvéreimmel lakunk, én vagyok a legkisebb fiú, s egy fillérem sincs – legyint most Leon. – És hogy háborúba megyünk vissza. Ha nem akarsz, ne gyere velem, mondtam neki esküvő előtt.
– Szülei mit szóltak a frigyhez, Marika?
– Anyám elfogadta, apám sohasem. Nekem eszem ágában sem volt külföldre menni. Mégis így alakult, de nem bántam meg.
– Mi, orvosok kis hősök vagyunk, nem érdemes rólunk írni – hajtogatja Klára Daher. – Alkalmazkodtunk a pillanatnyi körülményekhez, mint mindenki. A háború a hétköznapi élet részévé vált. Bejrútban például nyugodtan zajlottak az építkezések, aztán amikor jöttek a harcok meg a bombázások, néhány órára letették a malterosvödröket, majd a veszély elmúltával ugyanott folytatták a munkát. Ha nem történt semmi rendkívüli, fél óráig tartott az út a lakástól a rendelőig. Reggel kezdtem a rendelést, délben hazamentem a gyerekek ebédjét elkészíteni, aztán visszamentem a betegeimhez. Kilenc katonai ellenőrző pont volt a lakás és a rendelő között. Mindig igazoltattak, oda-vissza. Eleinte nem igazán féltem – persze működött az életösztön és a család mentésének, fenntartásának ösztöne. Állandó készültségben éltem.
– Nem is láttak halottakat az utcákon?
– Nem voltak hullák. De előfordult, hogy délben elmentem vásárolni, és a harcok miatt egyszerűen nem tudtam visszajutni a rendelőbe. Fél órákat kellett várni, amíg egyik kapualjból a másikba araszoltunk az asszisztensemmel a rendelő irányába.
– A gyerekeik nem sínylették meg a háborút?
– Remélem, nem… De azért lehet, hogy érzékenyebbek.
– Ha meg kellett volna halnom, már sokszor meghalhattam volna a fronton, a kórházban, saját házamban is… De tudtam, hogyan kell őrködni, megoldani a gondokat. És szerencse is kellett – állítja Ahmed Daher Nabatiében. Nem szívesen beszél a politikáról, sem a mostaniról, sem az akkoriról, a rájuk vadászó bérgyilkosokról és az izraeli hadsereggel kollaboráló dél-libanoni keresztényekről sem, akik elöl jártak honfitársaik megkínzásában és lemészárlásában.
Daher doktor nem tagadja, a háború nagy szerepet játszott családjuk felemelkedésében, neki hírnevet adott: csaknem egy évtizedig ő volt az egyetlen frontsebész az izraeliek által megszállt déli országrészben, együttműködött az ellenállással, a partizánakciókat szervező síita milíciákkal, azaz az Amal és a Hezbollah erőivel, miközben mentőszolgálatot is működtetett.
– Nemzetközi orvoscsoportokkal, franciákkal, olaszokkal, hollandokkal, angolokkal dolgoztam együtt. Egyszer egy idős néni ordított a rendelőben: a légnyomástól kificamodott a könyöke. A francia orvosok hosszas megbeszélést tartottak, körülményesen előkészítették az altatást, miközben a néni már majd eszét vesztette a kíntól. Odaléptem hozzá, és mindenfajta érzéstelenítés nélkül egyszerűen helyrerántottam a karját. A franciák földbe gyökerezett lábbal, sápadtan álltak, közéjük tartozó altatóorvosom, aki egy műtétemet készítette éppen elő, barbárnak nevezett, és kijelentette, többet nem hajlandó együtt dolgozni velem. Sebaj, attól fogva egyedül altattam, operáltam, a francia anaszteziológus hölgy közben az ajtóban leselkedett. Végül már ők udvaroltak nekem, ám én ragaszkodtam a bocsánatkéréshez. Mindegyik nyugati orvos rettenetesen nehézkes volt, szigorúan tartották magukat a tankönyvben megtanult sorrendhez és eljárásokhoz, miközben a betegnek erre sokszor már nem volt ideje. A háború jó iskola.
Folytatjuk
origo.hu
Most minden kiderült Magyar Péterről a hangfelvételekből
