Egy öreg Nivába ültetett Forintos László, hogy bejárjuk a Somogyban csak „osztrák faluként” emlegetett Bárdudvarnokot és környékét. – Nézzen körül! Igény lenne itt az életre, a falu fejlődésére, még az az út is az osztráké, amelyen most autózunk. Még a temetőkbe vezető utak is idegen kézbe kerültek. Mindent elborít a gaz, milliókat költünk arra, hogy a tulajdonos helyett karbantartsuk a közterületeket – mondja a polgármester, majd arról beszél, hogy miként történt Bárdudvarnok és a hozzá tartozó tizenhat kistelepülés eladása.
– A rendszerváltás és az önkormányzatok megalakulásának forgatagában egyszerűen módunk sem volt, hogy utánanézzünk az egykori állami gazdaság vagyonának. Nem jutottunk hozzá a tulajdoni lapokhoz, de ha bele is nézhettünk volna azokba – lévén, hogy itt minden a Bárdibükki Állami Gazdaság vagyonát képezte –, akkor se lett volna beleszólásunk az értékesítésbe. Így történt, hogy a község 1300 hektárnyi belterülete és a több ezer hektárnyi külterület előbb egy magyar– osztrák közös kft., majd egy osztrák társaság tulajdonába került. Anton Kurat úr, az első tulajdonos három éve továbbadott a kft.-jén, ám most is osztrák kézben van a falu 70-80 százaléka. Az új tulajdonost, aki állítólag 20-25 dolgozót foglalkoztat az állami gazdaság egykori tehenészetében, mindössze kétszer láttam.
– Azt beszélik a falubeliek, hogy itt már egy talpalatnyi föld sem az övék. Iga, hogy a millennium évében felállított emlékmű is osztrák tulajdonú területre került?
– Mint minden magyar település, mi is szerettünk volna emléket állítani a millennium tiszteletére. Biztosan tudja, Bárdudvarnok nagyon régi település. A községgel egybenőtt Kaposszentbenedek neve már az 1332–37. évi pápai tizedjegyzékben is szerepel. Felmerült hát az emlékműállítás gondolata, ám a falu lakói azt mondták: „Nehogy osztrák földre állítsunk magyar emlékművet!” Ezt követően megalázkodva odaálltam az osztrák tulajdonos elé, és a szó szoros értelmében kikönyörögtem tőle az emlékműnek néhány négyzetméternyi földet – amit aztán az önkormányzatnak ki kellett fizetnie. De sorolhatnám tovább a megaláztatásainkatés a bosszúságainkat.
– Említene néhányat?
– Nemrégen javíttattunk meg és adtunk át egy belterületi utat, amelynek nagy részéről csak később derült ki, hogy az is az osztráké. Minden, amihez hozzányúlnánk – gondolok itt a települési infrastruktúrára –, idegen tulajdonban van. Ezért sorra elesünk a pályázati lehetőségektől is, mert azt mondják: osztrák földre nem épülhet hazai beruházás. A központi községhez tartozó Olajhegy lakói és az ott élők állatai évek óta szomjaznak. De kiszáradtak a kutak, és nincs vezetékes víz Zsippón, Csermálypusztán és Kaposdadán sem. Olajhegyre lajtos kocsi szállítja az ivóvizet. Fúrattunk ott egy kutat, és elkészült egy tervdokumentáció is, ám amikor benyújtottuk a pályázatot, kiderült: mivel a vízvezeték nyomvonala osztrák tulajdonban van, nem kaphatunk pénzt a beruházásra. A vízügyi igazgatóság azt javasolta, alapítsunk szolgalmi jogot a vízvezeték nyomvonalára. Igen ám, de az egy kilométernyi út egy-egy négyzetméteréért euróban kéri a térítést az osztrák tulajdonos. Így Olajhegyen – ahova mi építtettünk 32 millió forintért bekötőutat – tovább szomjaznak az emberek és az állatok.
Bárdudvarnok lakói kevésbé beszédesek. A földjeiktől megfosztott emberek láthatóan beletörődtek a sérelmeikbe. Az állástalanok is reményvesztettek lettek, az a kéttucatnyi állatgondozó, aki az osztrák tehenészetében dolgozik, azért hallgat, mert félti az állását.
– Senki sem nyugszik bele az itt történtekbe, de beláttuk, nincs értelme a szájtépésnek – mondja a község egyik vendéglőse. A 34 éves Somogyvári János – akit nem-régen „kirúgott” az osztrák magyar illetőségű jószágigazgatója, és most munkanélküli- segélyből tartja el a családját – viszont nem titkolja, hogy igen nehéz anyagi helyzetbe került.
– Hajnali öttől délután három óráig tartott a munkaidőm a tehenészetnél. Voltam elletős, borjús, éjjeliőr, 70-80 ezer forintot kerestem. Állítólag „rossz fát tettem a tűzre”, ezért rúgtak ki. Az állami gazdaságtól annak idején még kaptunk bérleti díjat a korábban téeszbe vitt földünkért, ám miután a gazdaság földje az osztrákhoz került, elestünk a bérlemény után járó kevéske pénztől is. Sőt, büntetést is kaptam Kurat úrtól, mert kivágtam egy fát a házunk előtt lévő kaszálóban. Kiderült, hogy a fa is az ő tulajdona volt.
A Somogy Megyei Földhivatal vezetője, Berényi András szerint Bárdudvarnoknak az a tragédiája, hogy a parlament túl későn hozott törvényt a termőföld külföldi kézbe adásának tilalmáról. Mindazonáltal ami Bárdudvarnokon történt, feltehetőleg egyedülálló az országban. A hivatalvezető tudomása szerint 280 millió forintért kelt el az állami gazdaság négyezer hektárnyi bel- és külterületi földje, és a földdel együtt az utak is idegen kézbe jutottak. – Az egykori Kaposvári Járási Hivatal határozatával Bárdudvarnok közigazgatási területén az összes út a Bárdibüki Állami Gazdaság tulajdona lett. Ezt a földhivatalnak át kellett vezetnie. Az a szerencse, hogy az erdőket nem tudták eladni, mert azt az erdőtörvény már tiltotta – emlékezett vissza a történtekre a földhivatal vezetője.
S hogy mit tehet mindezek után Bárdudvarnok önkormányzata, arról Berényi András is csak feltételes módban beszélt. – Felajánlhatna csereföldet a település útjai helyett az önkormányzat, de kérdés, van-e mit felajánlania. Marad az „állami beavatkozás”, azaz a Kincstári Vagyoni Igazgatóság adhatna állami tulajdonú földet az osztráké helyett, de kérdés, érdekében, jogában áll-e segíteni ilyen ügyben egy önkormányzatot. Az azonban biztos: a szóban forgó adásvétel az akkori törvények szerint nem ütközött jogszabályba. Az persze más kérdés, hogy ésszerűtlen volt. Ami pedig a négyezer hektárnyi földvagyon mai értékét illeti, állíthatom, hogy a tizenkét éve 280 millió forintért megvásárolt ingatlanvagyon már akkor is milliárdokban kifejezhető értéket jelentett, ma pedig a csillagos ég lehetne a felső értékhatára.
– Kormányok jönnek-mennek, de rajtunk senki sem segít. Lamperth Mónika belügyminiszter asszony szerint az önkormányzat is felelős ezért az állapotért. Csak azt nem látják odafönn, hogy akkor a kezünk-lábunk meg volt kötve, és nem volt a birtokunkban olyan dokumentum, amelynek alapján megakadályozhattuk volna a falu kiárusítását – érvel Forintos László, majd indulatosan közli: Bárdudvarnok soha nem fog beletörődni abba, hogy földjeit hagyta eldorbézolni a magyar állam. A polgármester – aki egyébként már 160 hektár belterületi föld visszajuttatásával is beérné – a minap a miniszterelnöknek is levelet írt, személyes meghallgatás végett.
Ancilla nővér, a kaposszentbenedeki bencés monostor rendfőnöke már csak az isteni igazságszolgáltatásban reménykedik. – Ez az ország a miénk, ez a falu pedig a miénk volt. Vissza kell hogy kapjuk útjainkat, mert az új tulajdonos nem javíttatja azokat, az önkormányzat pedig csak a saját vagy az állam tulajdonát képező útra költhet. Sok bonyodalom származott a földek eladásából. Az itt élő, igen kedves, közlékeny emberektől is sok mindent megtudok gondjaikról, sérelmeikről. Velük együtt azért imádkozunk, hogy igazság legyen. Készülünk a monostor újraalapításának tizedik, csendes évfordulójára.
Megkerestük a bárudvarnoki ingatlanvagyon osztrák tulajdonosát is, és kértük, közölje, mi a terve a somogyi faluban szerzett tulajdonnal, ám az írásban elküldött kérdéseinkre nem kaptunk választ.
Az örökség. Bárdudvarnoknak és a körjegyzőségéhez tartozó 16 kistelepülésnek együttesen 1187 lakosa van. A község 500 hektárnyi külterülete részét képezi a növény- és állatkülönlegességekben kiváltképp gazdag Zselici Tájvédelmi Körzetnek. A Bárdudvarnokkal egybeépült Kaposszentbenedek 1994-ben újjáépített monostorában bencés rendi nővérek szorgoskodnak. A község ezer hektáron gazdálkodó termelőszövetkezete a hatvanas években az elsők közt sodródott csődbe, így a közös gazdaság földjeit és gépeit a Bárdibüki Állami Gazdaság „örökölte”. Miután a gazdaságot a kilencvenes évek elején „elprivatizálták”, a kárpótlásra jogosult bárdudvarnokiaknak csak a töredéke jutott földhöz. A falubokor településein élő munkaképes korúaknak csaknem a fele állástalan.
