Az utolsó utáni olvasó

Van egy barátom, aki azt tartja magáról, hogy ő az utolsó olvasó. Soha még nem mertem megcáfolni, hohó, én is itt vagyok, meg aztán vagyunk még egy páran, hadd higgye csak, hogy valamiben ő az első. Vagyis az utolsó. Umberto Ecót, aki írónak sem utolsó, szintén az olvasás, a könyvek jövője és jelenlegi helyzete foglalkoztatja, s mint vérbeli értelmiségi – ez korántsem mondható el minden íróról –, gyakran körbetekint elefántcsonttornyából az emberi történelem valóságos és szellemi tájaira. Amit lát, nem tölti el felhőtlen örömmel, de kételyeit és borongásait meggyőző biztonsággal és eleganciával palástolva azt mondja: tartsunk ki, írástudók és olvasók, könyvek nélkül itt nem lesz semmi. Ha a bunkerba kell vinnünk a könyvet, akkor majd visszük.
Hiszen ember nincs könyv nélkül, és fordítva, ha a könyvet már csak egy színtelen-szagtalan gép továbbítja nekünk, mi akkor is olvasni fogunk.
Persze, reméljük, ez még odébb lesz.
Mi még szeretjük a papírt, a friss erdő illatát a lapokon, a fafűrész dalát, a gyönge fák hangját, ahogy átadják anyagukat a könyveknek. Ami jó esetben a szellem terepe. Jó szaga van a régi könyvnek és jó az újnak, hadd legyen ez még egy kicsit a mienk.
Mire kell Ecónak a papír? Például arra, hogy az irodalmi hősök sorsán és hatásmechanizmusán elmélkedjen. Miért van egy kitalált hősnek – gondoljunk Goethe Wertherére – sok esetben közvetlen hatása némely olvasó életére, sőt halálára? Miközben a hétköznapi, minket közvetlenül érintő személyek s dolgok többnyire hidegen hagynak? Mikor szerelmünkért szorongunk, eszünkbe sem jut Otelló, mégis az ő neve a varázsszó, melynek révén a világ bármely részén egy pillanat alatt megértik gyötrelmeinket.
„Gondoljunk bele, ha nagy lelkesedéssel olvasva a Háború és békét felmerült bennünk a kérdés, mi lett volna, ha Natasa hajlott volna Anatolij hízelgésére… továbbá Anna Kareninára – akit nem üt el a vonat, mert a széles nyomtávú orosz vasutak Putyin kormányzása idején még a tengeralattjáróknál is rosszabbul működnek – és a messzi távolban, Alice tükrének túloldalán Jorge Luis Borgesre, aki arra figyelmezteti Funest, az emlékezőt, hogy ne felejtse el visszaadni a Háború és békét a bábeli könyvtárnak” – csak egy mondatrészt idéztem Ecótól, s majdnem mindenre találunk utalást, ha csak egy nevet is, ami Umberto Ecót foglalkoztatja. Az irodalom s a hősök korszakokon átívelő hatása, miközben minden porcikájával a jelenben él. Hogy Borges név szerint is a mondatban van, az csak felület, Borges nélkül Umberto Eco nem is létezne, mint ezt ő maga előzékenyen bevallja nekünk. (Ha egyébként nem jöttünk volna rá.)
És vajon miért érdekli Ecót a Kommunista kiáltvány stílusa? Van-e még rajta kívül, akit ez foglalkoztat? Kellene pedig, merthogy a ma élők nemcsak porból, hanem a Kommunista kiáltványból is „lettek”. Sajnos sokkal inkább, mint az Isteni színjátékból. Azt tudjuk, hogy a stílus maga az ember, de tudtuk-e, hogy a stílus: minden?
Eco olyan tanár, aki például A szimbólum című előadásában rögtön az elején bevallja: „Valójában én már nem tudom, hogy micsoda a szimbólum.” Ez persze felkelti az olvasó érdeklődését, és nem bánja meg.
Beszél még világméretű csalásokról, a hamisság erejéről, a három Amerika-ellenes nemzedékről – sajnos a negyedikről nem ejt szót – s bennem legnagyobb visszhangra talált szólamában pedig arról, hogy az Isten (vagy istenek) próbálkozott már velünk, emberekkel sokféleképpen, szörnyekkel, torzszülöttekkel, démonokkal, varázslatokkal, disznó-, sakál-, elefántfejű rémségekkel, most mégis itt állunk racionális, hideg világunkban, és jobban félünk, mint valaha: szemközt velünk emberfejű szörnyek.
Végül egy személyes mondat Umberto Eco műhelyéből: „A bánat meg akkor kezdődik, amikor a regény véget ér.”
(Umberto Eco: La Mancha és Bábel között. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004. Ára: 2900 forint)