Bush és a sherwoodi erdő réme

Politikai nézetektől függően az eltelt fél évezredben kétféle vélemény kristályosodott ki Robin Hoodról. Az egyik szerint a sherwoodi erdő fura ura népi hős, aki elveszi a gazdagoktól összeharácsolt pénzüket, és nem is oda-, hanem visszaadja azt a szegényeknek – divatosabb kifejezéssel élve segíti az önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe kerülteket. A másik vélemény szerint Robin Hood egyszerű bűnöző, aki a gazdagok megbüntetésével pont azoktól vesz el, akik megdolgoztak érte. Ez pedig végső soron a szegényeknek okoz súlyos károkat: ha a tehetősebbek azt látják, úgyis elveszik munkájuk gyümölcse, nem fognak állásokat teremteni, befektetni, a gazdaság pedig nagy káosz és hangzavar közepette megdöglend. Oroszlánszívű Richárd korához képest talán csak annyi változott, hogy ma már Robin Hood nem a sherwoodi erdőben tevékenykedik, hanem a kormányhivatalokban, és nem fegyverrel, hanem adóellenőrei révén szervezi meg az újraelosztást.
Nem nehéz kitalálni, George W. Bush és a Republikánus Párt többségi, szociális értelemben konzervatív szárnya a legendának inkább a második olvasatát teszi magáévá. Még a választások előtt Mark Slouka tollából jelent meg egy igen elgondolkodtató cikk az amerikai Harper’s magazinban. Hogy Amerika melyik felét képviseli Bush, annak megvilágítására álljon itt az írásból a következő részlet:
„És ahogy ott ültem, hallgatva a méhek nyári döngicsélését, hirtelen elképzeltem magam előtt George W. Busht a padon. Nem tudom megmondani, hogy miért ötlött fel ez bennem, vagy hogy tulajdonképpen mi idézte fel ezt a képet. Lehetséges, hogy csak a puszta lehetetlensége tetszett meg nekem, a csizmát az asztalra logikája […] Mindenesetre látomásom, ahogy Dubya ott ül a padon, és könyvvel az ölében olvas – mosolyog, ahogy egyetértésben bólint, megnyálazza ujját, hogy lapozzon –, valami olyannyira abszurd volt, hogy felismertem, véletlenül azon önellentmondások egyikére bukkantam, amelyek épp a paradoxon okán valami lényegit világítanak meg.
Amit George W. Bush képe napvilágra hozott előttem, az a mozg(olód)ás, az elfoglaltság klasszikusan amerikai és egyre inkább republikánus kultusza volt: a cselekvésé és a nem gondolkodásé. Az ember még csak el tudná képzelni Kennedyt, amint azon a Hamstead Heath-i padon olvas. Talán még Cartert is. Jó, még Clintont is (bár a bukolikus színfalakat figyelembe véve őt az ember más, dionüszoszibb tevékenységben is el tudja képzelni itt). De Busht? Bush itt éppen bozótot irtana. Éppen akarata alá kényszerítené a növényzetet hegyes csizmájával. Éppen jobbá tenné a világot.”
A héten tartott amerikai elnökválasztást elsősorban nem Irak döntötte el – bármennyire szeretnénk is ezt így látni mi, európaiak. Nem, az amerikai választás azokban az államokban dőlt el, amelyeket Bostonban és San Franciscóban lenézően csak „fly-over states”-ként emlegetnek, azaz olyan államként, amely felett az ember legfeljebb átrepül útban a keleti és nyugati part között.
A kedden megtartott amerikai választást az döntötte el, hogy Karl Rove főtanácsadó vezetésével a republikánus kampány, a párt aktivistái és mindettől függetlenül a konzervatív sajtó kolumnistái is sikerrel kommunikálták választóiknak: ha a demokraták kerülnek hatalomra, hagymázas, a valósággal köszönő viszonyban sem lévő szociális elképzelésekkel robinhoodizálják majd az államot, és az adóemelésekkel ellehetetlenítik az amerikai álom elérésében töretlenül hívő kisvállalkozót.
Mert téved, aki Roger Moore dokumentumfilmjének bedőlve elhiszi, hogy George W. Bush republikánusait elsősorban a „big business”, a nagyvállalatok támogatják. Igaz, az elnök újraválasztásának talán némelyik korporáció a legnagyobb nyertese, ám a vállalatoknak, e lélek nélküli személyeknek (egyelőre) nincs választójoguk. A taxisofőrnek, aki ötvenévesen is hisz abban, hogy munkája révén előrejuthat, és előbb-utóbb az övé lesz a kertvárosi ház, a második autó és mindehhez alacsony lesz a törlesztőrészlet, nos őneki viszont van, és ő Bushra szavazott. Az alkalmazott, aki épp most lett munkanélküli Ohióban, de aki változatlanul abban bízik, hogy Amerikát az innovatív és rugalmas kis- és középvállalkozások tartják életben, és ezek a vállalatok adnak majd munkát neki is, szintén Bushra voksolt. Azért szavazott rá, mert úgy látja, az adócsökkentések révén lehet, hogy kevesebb jut kórházra, iskolákra, de a kisvállalkozások nem mennek tönkre a nehéz gazdasági környezetben sem, mindez pedig neki a jövő zálogát jelenti.
Mindezek mellett azok is mind Bushra szavaztak, akik úgy látják, Kerry új-angliai liberalizmusa pont azokat az értékeket dönti romba, amelyek Amerikát naggyá tették. (Csak emlékeztetőül: az elnök, a képviselőház és egyes szenátorok megválasztása mellett tizenegy államban arról is döntöttek, a házasság férfi és nő között köttetik, azonos neműek között nem.)
Az előző tíz napban baráti társaságokban számos, a republikánusokra szavazó amerikai polgárral volt alkalmam beszélgetni, vajon hogyan is látják, mi a tétje a most lezajlott választásnak.
Nem, nem Bagdad. Még csak nem is Oszama bin Laden – bár az kétségtelenül igaz, hogy a terroristavezér felbukkanása legalábbis nem ártott Bush népszerűségének, hiszen a félelem ilyenkor a választókat a határozottabbnak, erősebbnek vélt vezető felé tereli. Mégis, amikor ezek a választópolgárok félelmeikről beszéltek, akkor nem Bin Ladent nevezték meg fő veszélyként, hanem a Demokrata Párt körül csoportosuló értelmiség számukra homályos elképzeléseit a társadalomról. Ezeket a nézeteket jobb híján ők szocialistának nevezik.
Ezzel persze nem akarom csökkenteni az iraki és az úgynevezett terror elleni háború jelentőségét ebben a küzdelemben. Az amerikai szavazók többségét azonban a háború és a szabadságjogok megnyirbálása, a fundamentalista vallásos jobboldal előretörése és a neokonok washingtoni garázdálkodása sem volt képes eltántorítani az amerikai álom mítoszától. Kerry, főként a Közép-Nyugaton és Délen még a demokraták körében sem volt igazán népszerű. Mert Coloradóban vagy Arkansasben még a demokraták sem tudnak mit kezdeni vele.
Hogy John Kerry mégis 48 százalékot söpörhetett be ezen a választáson, az annak a közutálatnak tudható be, amelynek Bush a nemzet másik felében örvend, és amelyet agresszív, megosztó politikája váltott ki.
Mert Bush számára az amerikai álom nyerte meg ezt a választást. És ő, természetesen, hisz ebben az álomban.
De ne várjuk tőle, hogy a tevékeny ember csak a saját, hátsó udvarában irtja majd a bozótot. Igaz, a Republikánus Párt realista szárnyának elege van a neokon birodalmi politikából. Persze elsősorban nem a háború miatt, hanem mert a birodalom nagy államot, erős Robin Hoodot feltételez.
De azt még a „realisták” is tudják, ez az álom csak addig él, addig képes a társadalmat áthatni és működtetni, amíg hisznek benne. És minél többen hisznek benne a világon, annál erősebb ez az álom.
Még akkor is, ha később esetleg keserű lesz az ébredés.