Égig érő város

Északi szomszédunk, az alig több mint egy évtizede önálló Szlovákia szemlátomást más útját járja a kapitalizmus építésének, mint mi, magyarok. Bár a fiatal köztársaság uniós néptársunkként is földrajzi és történelmi értelemben vett utódállamunk, társadalmi-gazdasági fejlődése mindjobban eltér Magyarországétól. Egy felvidéki városnak, Losoncnak (Lucenec) és környékének mostani arculatváltozása érdekesen tükrözi a szlovák út sajátos vonásait.

Nemes Nógrád vármegye elszakított északi felébe nem egyszerű eljutni a magyar fővárosból (amint a Szlovákia nyugati csücskében fekvő Pozsonyból sem). Különösen vonattal nyűgös az utazás, tekintve, hogy a Trianon utáni megyeszékhelyet, Balassagyarmatot a régebbi nógrádi székvárossal, Losonccal összekötő Ipoly menti vasútvonalon csak az országhatárig van személyforgalom. Az ipolytarnóci MÁV-végállomás és a szlovákiai Kalonda közötti alig másfél kilométeres szakasz csak a teherforgalom számára üzemel, így aki Losoncra akar elvonatozni az Aszód–Hatvan–Somoskőújfalu–Fülek útvonalon, jó százötven kilométeres kerülővel éri el a határtól kilenc kilométerre fekvő Losoncot, a kontinentális együttműködés és a kölcsönös ökoelőnyök nagyobb dicsőségére.
Autóval menni Losoncra sem kis vállalkozás, s nincs híjával tanulságoknak. Szécsénytől északra mintha a boldog békeidőkben Csipkerózsika-álomba merült tájon haladnánk. Nógrádszakál után az Ipoly az országút töltésének lábánál folydogál, a horgászok a határ túloldalára hajítják át az ólomnehezéket. Ráróspusztáról átnézve a túlparti Mulyad faluba a Medgyaszay István tervezte, 1910-ben épült szecessziós Zsolnay-mázas templom úgy fest, mint egy Mikszáth korából itt felejtett mézeskalács palota. Olyan közel van, hogy a pókhálót látni az ablakán, mégis negyven kilométert kell kerülni az átjutásért. Az Ipoly teljes határszakaszán mintegy 54 kisebb-nagyobb híd hiányzik 1920 vagy 1945 óta, amelyek a két oldalon egyaránt magyarok lakta településeket köthetnének össze. Ezt az állami szintű nemtörődömséget azonban nem sportszerű a szlovákokra hárítani, hiszen még az ipolytarnóci határátkelőhöz vezető közútszakaszok közül is a magyar térfélen lévő az elhanyagoltabb.
Áthaladni itt csak reggel nyolctól este nyolcig lehet, váratlan érkezésünk így is megzavarja a határállomás dolgozóinak délutáni sziesztáját. Elhaladunk a vasúttalanság emlékmúzeumául szolgáló tornácos kalondai vasútállomás mellett, és a Rapp (Rapovce) község utáni magaslatra felérve elébünk tárul a hegyek koszorúzta Losonc látképe.
A ma mintegy 30 ezer lakosú város az egykori Felső-Magyarország egyik legszerencsétlenebb sorsú települése. Története háborús és elemi csapások sorozata: 1451-ben a cseh husziták itt győzték le Hunyadi János hadait, befészkelték magukat a városba, és lerombolták falait. A törökök pusztításai közben 1622-ben a kurucok sarcolták meg Losoncot, 1719-ben pestisjárvány tizedelte meg lakosságát. A legszörnyűbb eset 1849 nyarán történt a városban. Magyar szabadcsapat támadt a cári sereg utóvédjére, több közkatona mellett megöltek három tisztet is. Augusztus 8-án az oroszok visszatértek a városba, óriási hadisarcot vetettek ki a kolera sújtotta losonciakra, majd a kozákok fosztogatni kezdtek. A lakókat kancsukával verték ki házukból, majd felgyújtották a várost. A vérengzés mérlege: ötszáz épületből negyven, a hatezer lakosból 1400 maradt a városban.
A felperzselt településből – országos segítséggel – a millennium idejére újra virágzó hely lett, modern, sokoldalú feldolgozóiparral és kereskedelemmel, amelynek nagy lendületet adott a Zagyva-völgyi vasút megépítése. A monarchiabeli fejlődést az első világháború, majd a trianoni területváltozás akasztotta meg. 1938 novemberétől 1944 decemberéig Losonc visszatért Magyarországhoz, ami nem jó ajánlólevél a szocializmus útjára lépett Csehszlovákiában: a benesi dekrétumok és a gazdaság viszszavetése együttesen a pangás újabb évtizedeit hozta a környékre. Felgyorsult a magyar lakosság elvándorlása. Az 1981-es népszámláláskor a város 28 ezer lakosából csupán 3800 fő vallotta magát magyar nemzetiségűnek, s tíz évvel később is csak a demokratikus fordulatnak köszönhetően „nőtt” a magyarok lélekszáma ezer fővel 4800-ra. (Azóta változatlanul 84:16 százalék a szlovákok és a magyarok aránya Losoncon.)
A bevezetőben említett sajátosság – amely általában jellemző Szlovákia 1993 utáni fejlődésére – végső soron az 1968-as eseményekre vezethető vissza. A szocializmus megreformálásának elvetélt csehszlovákiai kísérlete olyan mély gazdasági és társadalmi depresszióba lökte az országot, hogy évtizedekre szinte megállt benne az idő. Miközben az óvatos reformokkal előrelépegető Magyarországon a nyolcvanas évek derekára már a kapitalizmusba való átmenet élénkülő színei mutatkoztak, Csehszlovákiában konzerválódott a gottwaldi idők reménytelen szürkesége. Különösen az elmaradott és kizsigerelt keleti tagállamban, a Prágától sok száz kilométerre lévő Szlovákiában mutatkozott egyre szembetűnőbben a lemaradás a magyarországi fejlődéstől.
Annál meglepőbb és mulatságosabb lett a rendszerváltozás utáni fordulat északi szomszédságunkban. Míg a nemzetközi kötődésű magyarországi újburzsoázia könnyed kézzel privatizálta a közvagyont, majd úgy, ahogy volt, átjátszotta a multinacionális vállalatoknak, a szlovákok óvatosabb duhajnak bizonyultak. Amikor – az 1990-es évek derekán – a szlovákiai kapitalizmus még csak éledezni kezdett, minálunk már nem volt hazai kézben egyetlen alapvető fontosságú és korábban jól működő termelő, feldolgozó és szolgáltató nagyvállalat sem. A nálunk nemzetibb mentalitású szlovákok az állami vagyon és a termelőeszközök magánosításakor igyekeztek elérni, hogy újburzsoáziájuk meghatározó részarányban maradjon az új vállalkozási formákban. Ezzel a társadalmi igazságtalanságokat ugyan nem tudják orvosolni, de legalább nem kerültek teljesen idegen kézbe a legfontosabb ágazataik. Az ottani szupermarketek szintén a külföldi üzletláncokhoz tartoznak, mégis érdemes összehasonlítani bennük a bel- és a külföldi eredetű áruk arányát a miénkkel.
A város előtt három kilométerre lévő dombhátról elébünk táruló Losonc láttán tényleg nem hiszünk a szemünknek. Az 1849. évi tűzvész után újjáépült óváros közepén, a buldózeres szocialista városrendezést is túlélt eklektikus házak közül virtigli felhőkarcoló nyúlik az ég felé. Az 1853-ban Ybl Miklós terve alapján épült református templom tornya a derekáig sem ér. Óvatosan a közelébe menvén próbáljuk megszámlálni az emeleteit, ami azért nem könnyű, mert az alsó szintjein és a bonyolult szerkezetű, gúla formájú tornyán nincsenek szabályos ablaksorok. Így is legalább húsz emeletig jutunk, plusz még néhány szint alul-fölül. A mi (legmagasabb) pécsi szellemházunk húszemeletesnek épült, de lapos tetővel, no meg egy 160 ezer lakosú megyei jogú városban…
Az amerikai banknegyedekből kinövő felhőkarcolókra hajazó, különös posztmodern stílusú toronyház persze nem véletlenül így néz ki: kiderül, hogy történetesen egy amerikai szálloda- és ingatlanfejlesztő cég műve. A közelében máris növekedő második losonci felhőkarcolóval együtt. A már üzemelő hotel a régi Redout nevét örökölte, ahol Liszt Ferenctől Bartók Béláig tucatnyi világhírű muzsikus játszott az elmúlt másfél évszázad alatt. A szálloda hallja olyan szűkre sikeredett, hogy nem férni el benne az örökzöld növényektől, a recepció diákkollégium portájára emlékeztet. De mégiscsak felhőkarcoló az alig harmincezres Losoncon, a szomszédos hegyektől és elöregedő palóc falvaktól övezett nógrádi tájban. Eszünkbe jut Makovecz Imre és tanítványai igyekezete, akik próbálják menteni a még menthetőt más felvidéki városokban.
Ahogy Losonc másként fest, élete is más, mint a mi kisvárosainké. A városkép teljes építészeti zűrzavar. A panelkorszak emlékei tartják magukat, a lakó- és ipari övezetek egybemosódnak. A bevásárlóutcát végigjárva azt gondolnánk, a szlovákoknak több lábuk van az átlagos embernél, annyi a cipőbolt. A másik fő szolgáltatás a söröztetés, a legfontosabb különbség azonban, hogy amíg a cipők ára átszámítva annyi, mint nálunk, a sörért legfeljebb a harmadát fizetjük az itthoninak.
Egy olcsó és kényelmes szállodában töltött éjszaka után hazafelé jövet arra is rájövünk, miért nem láttunk egész nap és este cigány nemzetiségű lakót Losoncon, míg az amerikaias fazonú egyenruhát viselő városi rendőrökbe lépten-nyomon beleütköztünk. A kettő úgy függhet össze, hogy a Panyidaróc határában látott jókora, drótkerítéssel körülvett, hosszúkás betonbarakkokból álló lágerben csak úgy nyüzsögtek az összezsúfolt emberek. Losoncról kitelepítették a romákat, hogy ne zavarják az újonnan formálódó, korszerű panorámát!
Nos hát, ilyen markáns különbségek mutatkoznak közöttünk, a légiesített országhatár két oldalán, az uniós sokszínűségben. Tessék választani…