Éhes oroszlánok alkonya

Nemcsak idehaza, de még a brüsszeli nagypolitikában is ritkaságszámba megy, hogy egy kérdésben az olykor kicsinyességig süllyedő s egymást sárba döngölő viták helyett minden érintett fél ugyanazt gondolja a döntéshozás egyik éppen aktuális, komoly kérdéséről. Akad azonban fehér holló, hiszen – bár használható ötletekkel kevesen álltak eddig elő – abban az Európai Parlament színes társasága is egyetért, hogy az Európai Bizottság jelöltállítási procedúrája úgy rossz, ahogy van. Majd beletanul – mondják persze egyesek a sokat bírált új biztosok kapcsán, valószínűleg azonban nem Kovács László és társai esetlenkedésén szánakozva, sokkal inkább a jelölésükhöz vezető rossz döntéseket leplezendő. Érdekes lenne azonban belegondolni, mekkora sikert érne el egy párt a parlamenti választásokon, ha a kampány során nyíltan bevallaná, hogy jelöltjei mit sem értenek területükhöz. Márpedig az Európai Bizottságot épp a brüsszeli döntéshozók definiálják legszívesebben az unió kormányaként.
A probléma valószínűleg azonban nem csak a brüsszeli kártyaparti rossz szabályai között keresendő. Tagnak lenni ugyanis a huszonötök legfőbb döntéshozó testületében komoly megtiszteltetés, egyben hatalmas felelősség, s nem utolsósorban páratlan lehetőség egy gazdag életpálya megkoronázására. A Victor Hugó-i gondolattal eljátszva azonban úgy látszik, többen akarnak oroszlánok lenni annál, mint akiket erre képességeik felruháznak, megfeledkezve a bölcs uralkodók tán legfőbb értékéről: az alázatról. A pénz és a hatalom bűvkörében élő, a feladathoz felnőni viszont nem tudó szájhősök pedig épp elég bajt okoztak már eddig is.
A Jacques Santer vezette bizottság is éppen ebbe bukott bele 1999-ben, hiszen az akkori testület – korrupt minisztereitől megszabadulni nem tudván – végül mindenestül a süllyesztőbe került. A nagy stratéga, Romano Prodi már óvatosabban politizált, s a fenyegetést Damoklesz kardjaként a bizottság tagjai fölött lóbálva jó előre kijárta, hogy a biztosok is kiközösíthessék maguk közül nemkívánatossá vált társukat. Vagyis Prodi egész egyszerűen levédte magát, s nem engedte, hogy egy-egy ügyetlenkedő vagy megtévedt társ miatt az egész bizottság pórul járjon.
Megfontolt kívülálló képzetét keltve, ám a háttérben minden bizonnyal komolyan szervezkedve a leköszönt bizottsági elnök búcsúzóul még annak is szemtanúja lehetett, hogy a megtámadott olasz jelölt, Rocco Buttiglione távozását követően miként élt át izzasztó órákat a végül kormányátalakításra kényszerülő nagy ellenfél, Silvio Berlusconi. Prodi sem dörzsölheti azonban teljes megelégedettségében tenyerét, már csak azért sem, mert jól tudja, fogunk még hallani az értékrendje mellett keményen kiálló konzervatív Buttiglionéról. (Ha máshol nem, hát a Páneurópai Unió élén, ahol jó eséllyel ő lehet a kilencvenkét esztendős Habsburg Ottó utódja.) Legfőbb kudarcként azonban azt könyvelheti el, hogy kormányzása alatt biztossá vált, kizárt, hogy az EU 2010-ig a világ legdinamikusabb gazdasági térségévé váljon. Az ezt a célt taglaló, rendkívüli jelentőségű lisszaboni stratégiáról az utóbbi időben mégis keveset lehetett hallani, hiszen a baloldali olasz politikus utódjául kinevezett konzervatív portugál José Barroso megmentésére – háttéralkuknak álcázva – megindult valóságos mentőakciók sokkal nagyobb feltűnést keltettek.
Második nekifutásra csütörtökön aztán a csapat megszerezte az EP kétharmadának támogatását. A nagy jelentőségű eseményt mégsem kísérték örömkönnyek, legfeljebb a megkönnyebbülés halk szusszanásai voltak hallhatók, jelezvén, hogy a komédia után végre eljött az érdemi munka ideje. A 449 igenre pillantva Kovács László is fellélegezhetett, tudatosítva magában, hogy „na, egyelőre ezt is megúsztam”. A jelenlévők sejtették azonban, hogy a neheze még csak most következik, hiszen – mint azt több megfigyelő is megjegyezte – nem éppen a legizmosabb csapat állt össze Strasbourgban.
Talán éppen ezért a lényeg továbbra is az „egyelőre” szócskába bújtatott bizonytalanságban keresendő, hiszen megbízatásával korántsem váltott az összes biztos öt évre szóló bérletet a testületbe. Ha a jelöltállítás során ezt nem tehette is meg, a szavazás után Barroso is félreérthetetlenül tudatosította, hogy a jövőben könyörtelenül meneszteni fogja az alkalmatlan biztosokat. Érdekes emellett megvizsgálni a többi politikai vezető nyilatkozatait is, amelyek ugyancsak azt az érzetet erősítik, hogy a képviselők nem a legjobb szájízzel szavaztak bizalmat a huszonöt komisszárnak. Martin Schulz, az EP szocialistáinak első embere például külön hangsúlyozta, hogy nem egy folyamat végéről van szó, hanem egy ötéves harc kezdetéről. Graham Watson, a liberális frakció vezetője azt emelte ki, hogy a bizottság egyelőre csak a „munkavállalási engedélyt” kapta meg, és tevékenységét a képviselőcsoport szoros figyelemmel kíséri majd. A néppárti Hans-Gert Pöttering pedig többször is felhívta a figyelmet, milyen rossz lépést is tett Budapest a Kovács László melletti görcsös ragaszkodással. S akkor csak a bizottság támogatására felszólító legnagyobb frakciókról szóltunk, a legfőbb céljuknak az EU „szétrohasztását” tekintő Kilroy-Silk-féle elhajlókról vagy arról a képviselőnőről, aki tiltakozásul gael nyelven szólalt fel – s így ma sem tudjuk, miről beszélt – éppúgy nem értekeztünk, mint ahogy Brüsszelben is előszeretettel hallgatnak az effajta lázadókról.
A szélesebb jogokra irányuló igény mindazonáltal a bizottságra kénytelen-kelletlen igent mondó EP részéről is kézzelfoghatóvá vált, nem csoda, hogy a képviselők kiharcolták azt a határozatot, amely révén kétharmados többséggel ezentúl maga a törvényhozás is kiszavazhatja a bizottságból a leggyengébb láncszemeket. Mindez azt jelzi, ha az intézményi reformok lassan is, de csak elindultak. Míg ugyanis Santer keze öt éven át kötött volt, Prodi a bizottsággal egyetértésben már ítélkezhetett testülete felett, Barroso pedig egymagában is bírája lehet csapatának. Éppúgy, mint az EP, ahol a kis euroszkeptikus pártok között sosem lesz nehéz szövetségesre lelni, ha az unió bomlasztásáról van szó. Ha tehát a tendencia folytatódik, a következő elnök talán már azt is elérheti, hogy valódi kormányfőként oszthassa le a tárcákat, ha másként nem, legalább azáltal, hogy több jelölt közül válogathat szakértőket élükre.
Számunkra azonban addig is az a legfőbb kérdés, hogy a következő ötéves uniós „ki mit tud”-ban hogyan állja majd a sarat Kovács László, aki hidrogénszakértőből az előző két hét alatt állítólag az adóügyek felkészült ismerőjévé képezte át magát. Annyi bizonyos, hogy új területén a magyar biztos jóval kisebb nyomásra számíthat, mint más portfóliók esetén, hiszen egységes adópolitika nélkül nem sok vizet zavar majd. Korábban egyébként számos, a közös adópolitika felé irányuló törekvést gáncsoltak el az erre illetékesek, így tehát az állampolgárok fizetésének „megcsapolása” továbbra is az állam feladata maradt. Ez persze akár nem várt, új jelenségekkel is szembesítheti az érintetteket, hiszen a befektetőkért folytatott harc mentén kirajzolódó adóverseny következményei ma még nem teljesen ismeretesek, a témához kapcsolódó fogalmak pedig aluldefiniáltak. A szintén Kovácshoz tartozó vámügy kézzelfoghatóbb kihívásokat rejteget, hiszen azon túl, hogy Kovács rettenthetetlen komisszárként a kalinyingrádi vodkacsempészek réme lehet, a következő időszakban biztosként komoly reformokat is végre kell hajtania területén. Érdekes lesz például, miként sikerül az egyre fokozódó biztonsági kockázatot összehangolni a vámkezelés gyorsításával, egyszerűsítésével kapcsolatban megfogalmazott igényekkel.
A bővítés pillanatában az uniós vezetők azt kérték az új tagoktól, vigyenek színt a közösség életébe. Ha mást nem is, ezt a feladatot Kovács már végrehajtotta. S bár a tárcák fajsúlya nem egyenlő, így a befektetendő energia mértéke is különböző, abban talán még érdemes reménykedni, hogy Brüsszel a sikereket valóban a tettekben s nem a hangzatos szavakban méri majd.