A magyar szabadságharc vérbe fojtásának kezdete összefügg Tököllel, hiszen a hivatalos kormányküldöttséget, amelyet Maléter Pál honvédelmi miniszter vezetett, a szovjetek tőrbe csalták, minden magyart letartóztattak. Rácz József ötvenhatos forradalmár Tökölön él. Idevalósi?
– Nem. Szatmári gyerek vagyok, Garbólcon születtem 1934-ben.
– Ilyen tragikus történelmi emlékek miatt nem furcsa érzés Tökölön élni?
– Annyira, hogy 1989-ben megalakítottam itt az MDF-et, és a KGB kísérete mellett a tököli és a környékbeli velem együttgondolkodókkal kezdeményezésemre állítottuk fel a szovjet repülőtér kapujában Maléterék, Mecséri János és a jutadombiak emlékére a kopjafát.
– Kötelességének érezte?
– Az Üllői úton és a Tűzoltó utcában harcoltam. 1989. november 4-re a kopjafa állt.
– Akkor még nem volt tiszta a helyzet, nem lehetett tudni, mi fog történni…
– Bizonytalan volt minden. A szovjet elhárítás emberei megkérdezték a tanácselnököt, hogy mi készül itt? Mire ő közölte, hogy nem tud semmit és nem is akar tudni semmiről, menjenek a Rácz Jóskához. A KGB repülőtéri parancsnoka eljött hozzám, én pedig megmondtam neki, hogy kopjafát készülünk felállítani. Két hét múlva újra felkeresett, és közölte, hogy mindenben a segítségünkre lesz, még áramot is ad a beszéd kihangosításához, a világosításhoz. Akkor már tisztában voltam azzal, hogy a pálya a mienk.
– Hogy zajlott le az avatóünnepség?
– A megnyitóm után Csurka István mondott beszédet. Itt volt Maléterné és nagyon sok ötvenhatos. Utána a házam konyhájában fogadást adtam. Eljött a KGB-s parancsnok, és megköszönte, hogy atrocitások nélkül zajlott az ünnepség, s megígérte, hogy úgy fognak vigyázni a kopjafára, mintha az övék lenne. Mondtam neki, nem kell arra vigyázni! Ne mondjak ilyet! – válaszolta. A saját fülével hallotta, amikor a tömeg közül a szigetszentmiklósi rendőrség egyik tisztje megjegyezte: jó száraz fa, szépen fog égni!
– Rácz József számára hogyan kezdődött a forradalom?
– Orvosi egyetemre jártam. Másodéves hallgatóként sokat vitatkoztunk, és én már 1956 májusában mondtam a társaimnak, ha nem javítanak a nép sorsán, akkor forradalom lesz a vége. Megmosolyogtak, nem hittek nekem, de október 23-án a többi egyetemistával együtt az orvostanhallgatók is felvonultak. A marxista tanszék is velünk tartott. A Bajcsy-Zsilinszky úton elhangzott már az, hogy minden ország katonája menjen haza. Amikor kikanyarodtunk a körútra, egy otthagyott üres villamosból tizennégy–tizenöt éves fiúk ordították: Ruszkik, haza! A Margit hídra már nem jutottunk fel, mert a tömeg a Bem tér felől özönlött Pestre, így velük együtt meneteltünk a Parlament felé. Végül este tizenegy óra körül hazaindultam a Nagyvárad tér melletti Ernő utcai diákszállóhoz. Az Üllői úton, a Kilián laktanyánál az egyik kapu már le volt szakítva, egy teherautót nyomott befelé a tömeg, hozzájuk csatlakoztam. A katonák nem lőttek, betódultunk a laktanyába. Aznap éjjel még hazamentem, de hajnalra óriási dübörgésre ébredtem. Kiszaladtam az Üllői útra, és láttam, hogy szovjet tankok, páncélautók vonulnak a város szívébe. Akkor azt mondtam magamban, ezeknek ehhez semmi közük, ez a mi ügyünk. A Tűzoltó utcán keresztül a Corvin közbe mentem, fegyvert szereztem és attól kezdve végig harcoltam.
– Pontosan hol?
– Október 24-én már őrségben álltam a Corvin közben. Öt orvostanhallgató társammal járőröztünk és vettük fel a harcot a szovjetekkel. Éjszaka néha hazamentünk az Ernő utcába, reggel a klinika lépcsője alá dugott fegyvereinkkel ismét visszamentünk harcolni. A hallgatói többség úgy döntött, hogy a diákszállóba ne vigyünk fegyvert. Ezt tudomásul vettük. Harcoltam az Üllői út és a körút sarkán, ott voltam a Práter utcában, a Nap utcában, erkélyekről, ablakokból tüzeltünk. Soha nem felejtem el, amikor az oroszok bekerítettek bennünket a Nap utcában. Egy belövés miatt rám szakadt a plafon, de sikerült ép bőrrel kijutnom. Akkor több felkelő csoport harcolt, s úgy tudtunk kitörni, hogy jó néhány tankot benzines palackkal kiégettünk. Nem volt jó ötlet a szegény ruszkikat nyitott páncélautókkal beküldeni az emeletes házak közé. Onnan élve nem jutott ki senki. Az első stációt így harcoltuk végig.
– Hol volt november 4-én?
– Az elfoglalt IX. kerületi pártházban, az Úttörő térnél. Berendeztük diákszállónak, az lett a bázisunk. Előtte a Tűzoltó utcában harcoltunk Angyal Pistáékkal, Szirmai Ottóékkal… Október 28-a után, a fegyverszünet idején alakult meg az orvosi egyetemek forradalmi bizottsága, ennek lettem a katonairészleg-parancsnoka, én szerveztem meg a diákszállók, orvosi egyetemek, kórházak katonai védelmét. De amikor november 4-én végeláthatatlan sorokban megindultak a tankok az Üllői úton, és eldördültek a fegyverek, akkor tudtam, hogy itt a vég. A fiúkkal közöltem, hogy az épületből nem megyünk ki, nem harcolunk tovább, teljesen felesleges.
– Mikor vált forróvá a talaj Rácz József számára?
– Miután a szovjetek elözönlötték a fővárost, jöttek vissza a pártbizottságiak és kérték vissza a pártházat. Mondtam nekik, nem adunk vissza semmit. December közepén szóltak nekem, Józsi, tűnés, mert jönnek érted. Elmentem. Az István-kórházban Tölgyessy és Sas doktor bújtatott bennünket. Onnan a 2-es női klinikára mentem át, ahol ápolóként, műtősként dolgoztunk a szülészeten és a nőgyógyászaton. Közben elkezdtünk szervezkedni a szintén ott bujkáló műegyetemistákkal, és felvettük a kapcsolatot a Péterfy Sándor Utcai Kórház ellenálló csoportjával. A Róbert Károly körúti kórházból orvosok segítségével stencilgépet loptunk, azzal gyártottuk a röplapokat. Amikor Obersovszkyék megbuktak az újságjukkal, a Mégis élünkkel, akkor mi folytattuk a Csak azért is élünk kiadvánnyal. Az ellenállást országos szervezkedéssel folytattuk Debrecenben, Pécsett, Szegeden, Székesfehérváron. Iskolákban, egyetemeken agitáltunk a forradalom mellett, sztrájkra szólítottunk fel mindenkit, hogy megbénítsuk a kollaboráns rendszert. Én Debrecenbe mentem, a régi iskolámba, a Fazekas-gimnáziumba, ahol érettségiztem. A mi osztályunkból heten kerültünk börtönbe. Nem tudtuk feladni. Külföldi kapcsolatokat építettünk ki, Bécsből jöttek hozzánk futárok, összekötők, rádiós kiképzésre küldtünk ki embereket. Nagyon komoly szervezkedés folyt, de huszonkét évesen nem rendelkeztem olyan emberismerettel, hogy kiszűrjem magunk közül az árulókat.
– Elárulták?
– A diákszálló ruhatárosától tudták meg, hogy hol vagyok, s 1957. február elsején buktam le. Én voltam az ügyeletes a szülőszobán. Éjjel jöttek értem, s bevittek a Fő utcába. A stencilgép a szekrényemben volt, nem mertem benyúlni a kabátomért. Leíratták velem ötvenszer, hogy mit csináltam a forradalom alatt, tőlem ugyan semmit nem tudtak meg. De amikor a MÚK is megbukott, akkor több összekötőt elfogtak, és azok beszéltek. Mondta is a kihallgató tisztem, még szerencse, hogy nem engedett el. Bár vallomásra kényszerítették őket, két összekötőt, Balogh Lászlót és Gerley Józsefet felakasztották.
– Önt ki hallgatta ki?
– Szalma őrnagy. Leültetett, és megkérdezte, mi a kívánságom. Elmondtam, hogy gyomorbeteg vagyok, diétáznom kell, s kértem könyveket meg sakkot. Azonnal intézkedett, mindent megkaptam, ebből már tudtam, hogy nagy a baj. Dossziékat vett elő, olvasta a neveket, a társaim nevét, s azt is tudta, ki mit csinált. Megkérdezte: akar még hazamenni? Azt válaszoltam: most már nem.
– Melyik perben ítélték el?
– Péch Géza és társai perében. Péch üzemmérnökként mentősofőr volt a forradalom alatt és megsebesült. Így tudták később azonosítani a 301-es parcellában. Nos, ő szintén a klinikán volt az ellenállási csoportom tagja.
– Akkor miért az ő neve került előre?
– Azért, mert Eckhardt Tibor unokaöccse volt. A legidősebb volt közöttünk, és valóságosan Péch Eckhardt Gézaként szerepelt. A koncepciós perben kellett a húzónév, ezzel azt akarta a hatalom demonstrálni, hogy a régi úri osztály szervezte az „ellenforradalmat”, nyugati kapcsolatokkal, báró Aczél Bandival az élen. Tutsek bíró Balogh Lászlót első fokon mindjárt halálra ítélte, azonkívül négy életfogytiglanit osztott ki, köztük voltam én is, Péch Géza, Gerley és Budai Béla. Az ügyész azonban fellebbezett, és mindannyiunkra halálos ítéletet kért. Közben az ENSZ rendkívüli közgyűlést hívott össze 1958 áprilisában, de minket előtte átvittek a Kisfogházba, az akasztófa feletti zárkába.
– A másodfokú tárgyalás előtt?
– Igen, készülve a másodfokra azokat vitték oda, akikre halált kértek. A harmincvalahány fős zárkában három hónapot húztam le. A kivégzésekre ébredtem, hallgattam a szerencsétlenek búcsúkiáltásait. A tárgyalás előtt bejöttek az ügyvédek és ennyit közöltek: fiúk, készüljenek fel, nincs remény! Borbély bíró mosolyogva ítélt el bennünket. Igy kezdték: Péch Géza halál, Balogh László halál, Békési Béla – harmadéves egyetemista – halál, Gerley halál. Pedig könyörögtünk Gerleynek, hogy ne fellebbezzen az életfogytiglani ellen, vonja vissza, mert halálos ítélet lesz belőle. Az lett. Nem volt kegyelem. A smasszer valami miatt szimpatizált velem, fogta a kezemet, kékre szorította felolvasás közben, és mondogatta: maga nem, maga nem… Kezünk a lábunkhoz volt láncolva a tárgyaláson, és nem volt elég tizenkét smasszer, még tíz kiskatonát is mögénk vezényeltek géppisztollyal. Ha hallotta volna, ahogyan orruk alatt morogtak a bírák felé nézve: a k…va anyátokat! Az én ítélethirdetésem így kezdődött: Rácz József megérett a kötélre, de fiatal kora miatt még van remény, hogy átnevelhetjük a szocializmus számára. Megmaradt az életfogytiglani ítéletem. Felkészültem a halálra, biztos voltam, hogy kivégeznek. De erre az ítéletre ez a tehertétel és társaim halálos ítélete szikladarabként zuhant rám.
– Mikor szabadult?
– Az 1963-as nemzetközi amnesztiával, hat év és két hónap után. Igazi jutalmam az volt a debreceni csoport tárgyalásán, hogy jelen volt az osztályfőnöknőm is. Én voltam a koronatanú, osztálytársaim vádpontjaiból sok mindent átvállaltam, hiszen legkevesebb életfogytiglani várt rám. Amikor kiszabadultam, hallottam a többiektől, hogy azt mondta Kiss Miklósné: ezen a tárgyaláson egy férfi volt, a Rácz Jóska.
– Az orvosi egyetem?
– Annak vége lett. A jogfolytonosságom is megszűnt öt év után, aztán nem volt olyan hátterem, hogy folytathattam volna tanulmányaimat, pedig nagyon szerettem volna sebészorvos lenni. De ma sem tennék mást, mint akkor. Gyerekkorom óta mindig arról álmodoztam, hogy az Isten adjon rá lehetőséget, hogy a hazámért tehessek. Megadta.
– Van megbocsátás?
– A halott bajtársak, a 301-es parcella nevében senkinek nincs joga megbocsátani.
origo.hu
Körözik a Mónika Show sztárját: több szállóigét köszönhetünk neki – videó
