Ferry (1.)

Ami azt jelenti: komp. Egyedül Nie Hualing nevezett Fairynek, vagyis tündérnek. Közben Franknak hívtak (volna) angolul. Ami annyit tesz: őszinte. Azért se írok egyes szám harmadik személyben magamról, mert az már holmi iroda-lom lenne. Ez a Ferry bizony én vónék.
Ismerd meg önmagad, aztán tartsd a szád. Ha A egyenlő a sikerrel, X a munkával, Y a játékkal, akkor a siker képlete:
A = X + Y + Z
Ahol Z azt jelenti, hogy ne mondd el senkinek. Einsteinnek ez a képlete legalább olyan fontos, mint az E = m • c2. Einstein küzdj, és bízva bízzál. Persze hozzá kell tenni, hogy csak 20 százalékban legyen a munkádban újdonság, mert különben úgy jársz, mint Einstein: nem hisznek neked. Az eredetiség különben sem az újdonságban van, hanem az őszinteségben.
Épp jó helyen és jó időben: az íróasztalom előtt ültem azon a délelőttön. Szorongatott a deadline, vagyis a határidő, ami a régi börtönszlengből jött át a hírlapírásba. A „holtvonal” (szó szerinti fordításban) börtönben, kényszermunkatáborban, hadifogolytáborban létezett. Valóságosan odafestett vonal volt: aki átlépte, azt az őr figyelmeztetés nélkül lelőtte. Nekem épp az Iowai Nemzetközi Íróprogram keretében kellett előadást tartanom Életem mint művészé (My Life As An Artist) címmel. Ez egy sorozat volt, mint a másik, amelyben szabadon választott témával léphetett föl az irdatlan iromba irkáló. A kettőben az volt a közös, hogy kötelező volt. Nem olyan sok ez három és fél hónap alatt.
Én persze csak azért is azt írtam le címként:
My Life As A Piss Artist – életem mint piásé. Inni persze nem ittam közben, mert verekedni meg írni hideg fejjel kell.
In the EYE OF A group it is certain: there are logs which have much finer burn, than others, as it is always the same story, when writers, poets and other gipsies live together. There are rumors that somebody does this, or someone else does that – we have no real life, so we live on gossips. I have also heard it through the grapevine – to come closer to the point – that I drink a lot. At least more, than others do. Well, that has been true. (…) As one of my foregoers, Samuel Johnson, the lexicologist, who drank in the 18th century realized: wine makes you feel self-satisfied. The only trouble is: the more you are to like yourself, the less do the others. (…)
Folytathatnám még három és fél oldalon át, de nem akarok kiszúrni veletek, honjaim. Akinek persze van ideje, az kiszótárazhatja. Az részegségemnek és tobzódásomnak förtelmes voltát magyarázom-mentegetem benne.
Föltettem a magnóra az Eaglestől a Desperado (Kétségbeesett, mindenre elszánt fickó, bűnöző) című számot. A szavak az ember eszébe juttatnak egy ötletet. A zene egy érzést. A dal azt az érzést kelti, hogy van egy ötleted:

Desperado, why don’t you come to your senses?
Came down from your fences, open the gate
It may be rainin’, but there’s a rainbow above you
You better let somebody love you, before it’s too late

Magyarán: te mindenre elszánt fickó, miért nem térsz már magadhoz; engedd, hogy valaki szeressen, mielőtt túl késő lesz.
Joe Blow, John Doakes (átlag amerikaiak), John Doe (akárki), John Hall (átlag fehér piás), Jim Crow (szegény néger piás) körbevettek, leültek az asztalom mellé, és bólogattak. Ott csücsült még John Hancock is, aki aláírta volt a Függetlenségi nyilatkozatot, de máig se tudja senki, ki volt, neve csak egy aláírást jelent. Daniel Boone is csatlakozott a társasághoz, aki pennsylvaniai pionír volt, de a szlengben hányást is jegyez. Ő sokatmondóan hallgatott.
Ott ücsörgött még Mr. Babitt, a megbízható, középosztálybeli üzletember, Mr. Whiskers, az FBI-ügynök, John Law, vagyis egy rendőrtiszt társaságában, kezük ügyében John Roscoe, vagyis a stukker. Ott gunnyasztott Weary Willie, foglalkozására nézve csavargó, meg barátja, John Hollowlegs, vagyis az éhes ember, mellettük a Johnson fiúk, ami tolvajbandát jelent, és már nagyon várták Mother McGrea-t, azaz az alibit. Ott terpeszkedett Simon Legree, egy undok fráter, meg a haverja, George Eddy, a vásárló, aki sosem ad borravalót. Bill Shears, más néven John Farmer, akinek a foglalkozását le se kell fordítani, nagyokat sercintett a padlóra. Aztán itt ette a fene Joe Sadet, a népszerűtlen embert, Jim Dandyvel, a népszerű fickóval. Joe College meg, a tipikus egyetemista természetesen Joe Yale-lel társalkodott. Köztük ült Mary Jane, szivárványszín rucijában, Mary Ann-nel együtt sodorták az édes illatú cigiket. John Family, aki, mint a neve is mutatja, rendes, családos Jani, Jimmie Higginsszel, a szakszervezet naiv, új tagjával dumált, pedig legszívesebben egylapos texasi pókert játszottak volna a pucérságig a két beszívott nővel. Még nem szóltam Dan O’Learyről, az átlag fehérről a feketék szerint, Sally Annáról az üdvhadseregtől és még jó néhány névről. Big Dick, aki nevével ellentétben a tízest jelentette trapplövészetben (a péniszt John Thomasnak hívták az akkori szlengben száz más mellett), Bill Daley, aki a vezető helyet jelenti a lóversenydumában, nem értették, hogy kerültek Sammy Vick, a zabálógép mellé, akinek már beadták Micky Finnt, a titkos hashajtót. Mister Hawkins, a hideg szél az ablak alatt süvített, a parkoló fölött, ahol a nevek egyik részére Leaping Lena (gépkocsi) várt, más részükre Black Maria, a rabomobil. Színe és visszája Amerikának, a fél amcsi szlengszótár.
De nem azért nem főztem nekik, mert nem értik a magyar humort és anekdotákat. Nem.
Én szerelmet vártam Amerikától. Hittem a dalaitoknak. Húzzatok el!, mondtam, és kidobtam az egész díszes társaságot.
Én azoknak főzök, akiket fölöttébb szeretek, vagy akiről azt hiszem, szeretem. Tehát Aaronnak, Krzysztofnak, Radának, Nandónak, Lubomirnek és Intizarnak. Ők voltak a szűken vett társaság. Többen nem is fértünk volna el a konyhaasztal körül.
A bevásárlásokat (minden főzés alapját) Aaronnal végeztük. Akár egy házaspár. Én főztem, Aaron mosogatott. Ehhez ragaszkodott.
Ketten toltuk a bevásárlókocsit. Én makacsul és többször kérdém Aaront:
Te, mondd, lesz nekem egyszer bóherszakállam?
Aaron aggódón nézett rám, és annyit szólt:
Növeszd még, Ferry.
Már másfél hónapja nem borotválkoztam. Mimie, a francia lány a tangóharmonikájával minimum kétnemű növény volt, és soha nem szólt hozzám se franciául, se angolul, megkérdezte:
Hogy csinálod, hogy mindig úgy nézel ki, mintha egy hete nem borotválkoznál?
Mit tegyen az ember ezek után? A szakállnövesztést (tipikus börtönjelenség) föladtam, mert apámnak ebben (is) igaza volt: ha szakállt növesztesz egyszer, ritka lesz és vörös, mondta, mert haragudott volt a hosszú hajamért. Ám Amerikában rövid hajú korszakomat éltem. Már ha ez pozitívum.
Ugye nem baj, ha kóser uborkát veszünk?, kérdezte ki tudja, hanyadszor Aaron. Az egész bevásárlóközpontban csak ez volt kóser. Ráadásul az íze megegyezett a magyar csemegeuborkáéval. A Symphoniám elfogyott, és én a Winstont választottam. Az irnákok közül egy csomóan kértek tőlem egy szálat (nekik is elfogyott a hazai), és aztán ők is ezt szívták. Ez itt a reklám hája.
Hogy miket főztem? Egyszerű, magyaros étkeket meg amit megengedtek a lábosok, tepsik méretei. Siker volt a halpaprikás túrós csuszával, a csirkepaprikás, a paprikás krumpli virslivel; az igazi (amcsi szlengben McCoy) magyar gulyásleves (mind valódi Szeged környéki tanyáról való édes-nemes paprikával). Viszszatapsolták a csúsztatott palacsintát, a bundás kenyeret, a magyarosan sült krumplit és a kenyérlángost is. A babért azonban – nem szó szerint – a pörkölt vitte el, amelyet kényszerűségből tepsiben főztem, rátett fedőkkel. Mikor föltálaltam, akkor esett le a tantusz, hogy – magamat kivéve – itt bizony, félig-meddig vagy egészen, de mindenkinek tilcsa a neveltetése, a vallása a disznóhúst mint olyat.
Erre azt mondtam nekik:
Innentől idáig marha, onnantól odáig disznó. És egy András-keresztet rajzoltam a tepsi fölé. Volt ám nevetés, és olyan zabálás, hogy emiatt sok mindent megbocsátottak bűnös lelkemnek.
Például amikor megint elevett a fene Chicagóba, és hazatérve rájöttem, hogy elvesztettem a kulcsomat. Anna, a közvetlen segítőnk az épületben, akit titokban anyámként tiszteltem, bár kora szerint nem lehetett volna az, hazament már a szomszédos Coralville-be; és mivel a szobámba való átjárást a fürdőszobánál és a konyhánál is lezártam a kilincsen, Aaron kénytelen volt befogadni a vendégszobájába. Hiába voltam zákányos, mint az isten barma, csak nem tudtam elaludni. Végül fölkeltettem Aaront, akinek – többek között – fölolvastam József Attila Eszmélet című versét, John Bátki fordításában. Csak az utolsó (12.) versszakot írom ide, ami még délután háromkor is nehéz (mert szép), nemhogy hajnalban:

I live by the railroad tracks.
I watch the trains go by.
The shining windows fly
in the swaying flax darkness.
This is how in eternal darkness
the lit-up days speed by
and I stand in the light of each compartment,
leaning on my elbows, silent.

Aaron végül adott egy altatót, de én nem maradtam silent. Azt kiáltottam:
Jew, you’ve poisoned me!
Már nem tudom, melyik angol színműből való eme idézet, de Aaron – jogosan – a lelkére vette. Miért van az, hogy magyarnak, zsidónak, írnek félelmei vannak, míg a többi népnek nemzetisége? Három napig nem beszéltünk, sőt a konyhában, fürdőszobában is kikerültük egymást. Aztán bocsánatot kértem. A bölcsebbik ember mindig megbocsát. Pedig már az elköltözés ideája foglalkoztatta. Na mindegy.