Hajnali kakasok

Meséltem kollégámnak, egy svájci családról fogok írni, amely Winterthurból települt át Túrkevére. Bolondok? – kérdezte. Nem bolondok: boldogok. Hozzá kellett volna tennem, ideje végre boldog emberekről is írni, mert Tolsztoj csúnyán félretájékoztatta olvasóit, mikor így kezdte az Anna Kareninát: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Nem, gróf úr, ennek a fordítottja igaz, s hogy cseppet korrigáljunk a dolgon, elviszem Túrkevére. Be fogja látni, hogy állítása, mely láncreakcióban fertőzte meg a huszadik század íróit, hamis. Jöjjön, indulunk.

Bevallom, Svájcot alig ismerem, csak a schaffhauseni vízesésnél jártam Csontváry kedvéért, meg a sakkvilágbajnokság miatt Luzernben. Tiszta, korrekt és unalmas országnak láttam, Winterthur is nyilván ilyen. A lexikonban az áll, hogy iparváros 92 ezer lakossal, de látni régi dolgokat is. A Szent Arbogart-templom román stílusú, a Szent Lőrinc nevét viselő gótikus, a Wülflingen-kastély barokk, viszont a mozdonyok és a turbinák maiak, erste Klasse, ahogy ott mondják. Huszonkét sor szól a városról, de mind a huszonkettőből árad a biztonság, a jólét, mi a csudának jön egy család onnan ide?
Tetejébe az Alföldre, Túrkevére, ahol legnagyobb a hőingadozás, arról nem beszélve, ahogy a történelem ingadozott: itt se román stílus, se gótika, és miért is lenne? Előbb a tatárok perzselték fel, aztán a török, őket követték a rác martalócok, akik elől Rákóczi menekíti a hozzá szegődött keveieket felvidéki birtokára. Becsörömpölt a Német Lovagrend is: a császár eladósodott, és a jász–kun kerületeket adta zálogba nekik. A nyakas kunok negyvenhárom évig gyűjtöttek, hogy kiváltsák magukat, és 1745-ben ki is váltották, de korai volt az öröm, hogy megint szabadok, és újra szép lesz a világ – nem lett az. Meg kell élniük 1774-ben egy borzalmas tűzvészt, a huszadik század közepén pedig egy sokkalta nagyobb égést: Túrkeve lett az ország első termelőszövetkezeti városa 1951-ben.
Látom, ingatja a fejét, gróf úr… Nem érti? Ó, mindjárt érteni fogja, ha elmondom a Klaus család történetét, és megmutatom a rugókat, melyek a lélek legfinomabb alkatrészeit mozgatják, érzékelésük nem kíván pszichológusi diplomát, se gondos kutatást, sokkal több kell hozzá, ha akarja, sokkal kevesebb: az együttérzésről beszélek. Ezt a fogalmat az új idők hátrább sorolták, pedig rászorul a világ, mint tót a hugyos körtére, ezért volna jó lerakni a lélektani riport alapjait, meglátja, ez lesz a jövő műfaja. Bólint? Örülök.
E műfajt azért forszírozom, mert sose tudni előre, mi rázza meg a lelket alapjaiban, s fordítja valónkat egész más irányba, mint amerre azelőtt igyekezett. Ékes példa erre Andreas Klaus dédapja, már csak azért is, mert tényleg ékes férfiú volt: 212 centire nőtt, ami abban az időben, mikor még nem tömte tele kosztunkat gonosz adalékokkal az élelmiszeripar, ámulatot keltett mindenütt – a svájci hadsereget kivéve. A délceg dédapót, aki a sorozáson lovaival jelent meg a huszárlaktanyában, alkalmatlannak mondták a tisztek, lovait viszont, szintén ránézésre, abszolút alkalmasnak. Így történt, hogy a Klaus ős, miként az egyszeri ember a vásárból: teli kézzel indult el, és üressel tért haza. A termetes emberek higgadtsága egyébként ugyanolyan tévedés, mint grófságod tétele a boldog családokról: a militarizmus e galádságán a hosszú ifjú úgy feldühödött, hogy meg se állt Celldömölkig.

A mozgalmas bekezdés után ki kell fújnunk magunkat, és ez idő alatt jó volna nyomára jutni, miért éppen Celldömölkre? Miért nem Milánóba vagy Szevasztopolba? A család úgy tudja, hogy járt ott már egy svájci, talán ezért, ami nem túl erős érv a kérdésre: miért Celldömölk? Hogy kiderítsük, muszáj belebújnunk egy megalázott svájci polgár 212 centis bőrébe.
Két ok látszik logikusnak. Az egyik a sajtkészítés, mert a Klaus ősnek ez volt a mestersége. A másik: országunk jó híre. A nemzeti liberalizmus kormányai a kiegyezés után nem a csőd felé vezették az országot, mint a mai tehetségtelen liberálisok. Parádés fejlődés kezdődött, fölösleges erőlködnie Tamás Gáspár Miklósnak, hogy ennek tényét kisebbítse: az ismert álliberális azzal érvel, Ady mennyire utálta azt a világot… Ady, szerencsénkre, zseniális költő volt, és nem malomtulajdonos. Tud követni, gróf úr?
A magyar fejlődésnek híre ment, izgatta és ide vonzotta a jó iparosokat, az ügyes kereskedőket, akik gyárakat építettek, bányákat nyitottak, és fellendítettek sok-sok üzletágat. Szorgalmuk eredménye oly messzire ért, hogy képes volt eltartani a munkakerülő kommunistákat is negyvenöt után, míg csak fel nem élték a gyárakat, és tönkre nem tették a régi cégek renoméját… Az első Klaus is jó hírünket hallva jöhetett hozzánk, s fia hamarosan önálló sajtüzemet birtokolt Göncruszkán. Máig ontaná az ementáli és tilsiti fajtákat, ha nem jönnek az oroszok. De az oroszok jöttek, vitték az órákat, az ékszereket, és hoztak ezek helyett zsebükben napraforgómagot, ágyékukban vérbajt, a kocsiderékban pedig Rákosit és Moszkvában kiképzett csapatát.

Slussz, passz, Klaus, a sajtüzemnek lőttek, rásütötték, hogy a kapitalista sajt nem jó sajt, sok a lyuk benne, de megváltozik majd, ha államosítják. Ki is lökték a nagypapát, de hamar kiderült, a sajtok titkát rajta kívül nem ismeri más, hívták hát vissza, lehet művezető, lehet könyvelő, ám nem volt bolond, azt mondta, sose lesz szolga a saját üzemében, majd befogott két lovat, és indult a határ felé. A nyugati felé, természetesen… Bolond nem volt, annál inkább naiv, egy helyen rászóltak, hogy „sztoj!”, vagy tán „állj!”, akkoriban nem volt sok különbség a kettő között, mutatja a folytatás: a kocsit és a lovakat azonnal elvették. Gondolta, rendben, úgy járt, mint a 212 centis ős, de tévedett, mert bedugták egy vizes cellába, és addig tartották fogva, míg beteg nem lett, akkor szabadon engedték, nehogy ott haljon meg nekik, menjen vissza Svájcba, minek jött ide.
Nagy a tempó, elismerem, gróf úr, de nekünk és apáinknak ilyen iramot kellett tartanunk, s el kellett viselnünk ép ésszel, ép lélekkel megannyi szörnyű változást – a maiakat is beleértve.
A nagypapa tehát visszatért Svájcba, és otthon megeskette fiát, bárhogy alakuljon a világ, a sajtüzemet nem kéri vissza, ami a nagyapó remek ösztönét dicséri, hiszen érezte, hogy a bolsevik kóceráj nem életképes, össze fog dőlni, mint a nótabeli vendégfogadó, bár lehet, hogy a szóban forgó muzsikát nem ismerte: a sajtkészítők józan emberek. És most fokozott figyelmet kérek, az ön részéről is, gróf úr, a lélektani riport döntő fordulata következik: Magyarország ismét színre lép.

A nagypapa kemény ember volt, állta a szavát, s nem tért vissza többé, eljött azonban a fia, s annyira el, hogy magyar feleséget vett: a mucsonyi görög katolikus pap lányát. Jó, jó, de a történet még mindig Svájcban zajlik, Winterthurban, ahol a fiatalasszony kisfiával, Andreasszal csak magyarul beszélt, és mikor hazalátogatott, elhozta őt is. Semmi baj nem volt a vakáció végéig, akkor a fiúcska sírni s ordítani kezdett, ő nem akar visszamenni Svájcba, itt jobb; miért nem maradhat?
Ezek az előzmények, aztán egy napon – isteni közbeavatkozás? – becsöngetett a winterthuri lakásba egy magyar, üzleti kapcsolatban állt az Ackermann céggel, sokat járt Svájcban, s ha náluk volt, mindig Túrkevéről beszélt. Szépeket mondott, s nem hiába: 1993-ban a tizenhat éves Andreas lovastáborba indul, tiszta sor, hogy Túrkevére, s ez a rövid táborozás élethossziglan eldönt majd mindent. A szülők szeretik a fiút, meg akarják venni a lovardát, de svájci frankért sem eladó, mit tegyenek, talán vesznek egy házat, de hiába járkáltak, hiába nézelődtek, semmi olyan, ami tetszene. Már majdnem feladták, mikor elsétáltak egy olyan előtt, melynek ablakába épp akkor tették ki a táblát: eladó. Bementek, megalkudtak, fizettek, és 2000. szeptember 20-án költöztek. A fiú egy életre megjegyezte a napot, mivel a húsz a szerencseszáma, azt mondja, azóta derűsebb az élete.
Azt kérdi, gróf úr, és a sajt? Jó, hogy szólt, különben elfelejtem: Andreas Svájcban kitanulta a szakmát, vagyis tudja a jó tilsiti titkát, mint tudta a nagyapja hajdan, s nem lett volna ellenére a sajtkészítés az Alföldön sem, de előbb körülnézett, és huszonhárom évesen belátta – karmonádlit lakmározó magyarok, figyelem! –, itt még nincs sajtkultúra, ezért nyitottak inkább olyan üzletet, ahol fénymásolnak, emléktárgyakat árulnak, plakátot nyomnak, és ebből most már meg tudnak élni, mert egy üzlet beindulásához legalább öt év kell, ez alól Magyarország sem kivétel.

Tudja, gróf úr, miért fontos számunkra a Klaus fiú példája? Leginkább az öröm miatt, hogy ez az ország ma is vonzó, ma is lakható. Sőt izgalmas. Értékeket rejtő. S bár nem nagy, képes olyan illúziót kelteni, mintha volna itt valami, ami a végtelenséggel rokon. Azt mondja Andreas, lenyűgözi, mikor kilovagol, és vágtathat bármeddig, nincs akadály. Ezt az érzést ön is jól ismeri: Jasznaja Poljanában naponta kilovagolt, tudja hát, hogy az ilyen végtelenség nem attól függ, milyen messze a határ, ahonnan már muszáj visszafordulni. Az érzést a ló adja, s mi, Ázsiából valók megtanultuk, hogy ez olyan szabadságot jelent, aminek semmi köze a demokráciához, sőt ehhez képest az bakfitty.
Amit megtoldok még azzal, hogy mi az előző században elvesztettük, ami nagy távlatokkal, szinte a végtelennel kecsegtetett: nincs tengerünk, nincsenek nagy hegyeink, tengerünk az Alföld lett, melyet lóval lehet átszelni a leggyönyörűbben – ennyi maradt, ám ez sem kevés. Főleg egy olyan országból jött ifjúnak, amely akkora csupán, hogy az ottaniak szerint egy jót pisilni sem lehet a vonaton, mert mire hozzákezd az ember, újra jön egy állomás, márpedig a belső felirat ott is arról tájékoztat, hogy amíg a vonat az állomáson tartózkodik…
Átszelni a magyar Alföld tengerét, erre persze készülni kell, és Andreas készült. Lovas katona volt, mert Svájcban mindmáig van lovas hadsereg. A kormány meg akarta szüntetni, de nem tudta, mert Svájcban népharag is van, amely nem hagyja tradícióit, a lovak tehát maradtak. A sorozott ifjak tizenöt hétig viselnek egyenruhát, s azt követően minden második évben újabb három hétig, viszont lőni évente kell, a puskát otthon tartja a katona. Andreas egy Sturmgewehrt kapott, Kevibe nem hozhatta el, az egyenruhát igen, a padláson tartja. Élvezte a katonaságot, azt mondja, amit ott tanult, azért a civil életben sok pénzt kellett volna adnia. A híres freibergi hegymászó lovakon is ült, kerestem a nyomát, gróf úr, ön milyen ló hátán harcolt a Kaukázusban a cserkeszek ellen, de sehol nem ír róla, kár. A híres svájci fajtát Jura kantonban tenyésztették ki, s képzelje, a hegyek között nők is lovagolják.
Andreas Magyarországon pónikkal kezdte, majd elcserélte őket egy magyar félvérre. Bevisz az istállóba, mutatja Lindát. Az állás mögött a falon látni a nacionálét, szakasztott úgy, mint a nagy ménesekben: „Apja: Bogár. Anyja: Lepke” – az ősök neve nem ébreszt kétséget a vérvonal felől. A kanca kilencéves, várja a másnapi versenyt, Andreas rendezi a Győrffy-tanyánál, természetes, hogy svájci rendszerben. Lesz amatőr díjugratás, lesz szlalom, lesznek ügyességi feladatok, a díjakról is ő gondoskodik: néhány különleges tyúkot lehet nyerni, az elképzelés naiv és kedves; próbálom elképzelni a győztest, mikor átveszi a fodros tollú magyar tyúkot, amelyért Andreas bejárta a fél országot.

Igen, a Svájcból jött ifjú a tágas udvaron összegyűjtött minden magyar fajtát: van rackajuh, gyöngytyúk, pulyka, búbos kacsa, az említett fodros tollú tyúk; felkutatta és idehozta őket. Naponta tisztogatja az ólakat, veszi a búzát, egy mázsa ára annyi, mint egy karton cigarettáé, rám néz, és megkérdi: hát nem jobban megéri? Figyelje a szemét, gróf úr! Csillog.
Állunk az udvaron a rackák mellett, és elhangzik egy mondat, amelyet nehéz visszaadni írásban, mert hiányzanak a hangsúlyok és a gyöngédség, amellyel a huszonhét éves ifjú fejezi ki háláját szülei iránt, akik eljöttek, itt élnek vele, és lehetővé teszik mindezt. Végigsimít az egyik rackán, és rám néz: apának vettem őket, mert mindig arról álmodott, hogy öreg korában pásztorkodni fog a Hortobágyon, s anyu viszi ki neki biciklin a szalonnát meg a kenyeret…
Arrébb sétálunk, Andreas lehajol, pár marok füvet tép, a földre szórja, hívja a lábasjószágot, ugyanúgy ejtve a hívószót, mint a keviek: mutatni akarja a török énekes tyúkot, amely úgy tesz, mint egy müezzin, mikor a minaret tetejéről imára hív. Rohannak oda, kapkodják a füvet, ott a török tyúk is, nem okoz csalódást, csaknem fél percig rikoltoz, fekete fejét az ég felé tartva, mintha azt adná hírül, hogy az élet szép, s teljesnek érezzük, ha megteremtjük az apró örömök televényét.
Miért szeretsz itt élni, Andreas? Nehéz elmondani, mert jó volt Svájcban is, megsirattam Winterthurt, mikor ide költöztünk… Az Alföld nagyon szép, a nép kedves, a levegő jó, gyönyörű, mikor a nap kél, s akkor is, mikor nyugszik, de legszebb mind között a csillagos ég… No, meg az éjszaka, a rengeteg kutyaugatás, hajnalban a kakasok – otthon, mikor felébredtem, csak autózúgást hallottam.
De olyan is van, ami nem tetszik. Például az emberek elégedetlensége. Mindennel elégedetlenek… No, meg pontatlanok, sokat késnek. Nem értik, mekkora kincs az idő. Azt se tudom felfogni, miért hagynak anynyi mindent a sorsára. Látni az országút mellett az omladozó tanyákat, és semmit nem tesznek értük: se föl nem építik, se le nem bontják.

A maga kedvéért megyek vissza, gróf úr, a házba, hogy lásson fényképeket, mert Andreas Klaus vagy ahogy egy oklevélen olvasható: Klausz András tagja a Nagykunsági Nádor Lovasbandériumnak, és ott volt a legutóbbi kunkapitány-választáson is. Zsinóros magyar ruhában mutatják a képek, Andreával táncol, akit feleségül vesz, mikor a lány végez a debreceni egyetemen, ez meg Horváth György, a kisújszállási kunkapitány, mellette a hölgy estélyiben néprajzkutató, és ezt nézze, ezt a képet: András csikósöltözetben ül a lován, amiről eszembe jut, hogy pár hete egy Bródy nevű közgazdász arról szólt egy másik lapban, hogy Magyarország lóhátról koldul, és uniós tagságunkat úgy tervezzük, hogy „a lehető legtöbbet pofázva a lehető legtöbb stekszet szerezzük meg”.
Bródy úr, Tolsztoj gróffal és Andreas Klausszal frontot alkotva üzenem önnek, hogy lóhátról koldulni átvitt értelemben sem lehet, ilyet csak az mond, aki nem ült lovon, tájékozódásul nézze meg Paradzsanov filmjét, az Asik Keribet vagy Kuroszavától a Rant, de ha távolinak tartja őket, olvassa el az Arthur-legendakör bármelyik fejezetét, s akkor megérti, hogy a koldulást csak azért hozhatta szóba, mert kihúzták alólunk a lovat. Igen, elvettek tőlünk mindent, ami tartást adott, s ezt, úgy látszik, az olyan „idegen”, mint Andreas, jobban látja, mint sok hazai potentát, pedig ő csak pár éve él köztünk, mégis felfedezte, mennyi érték van itt. Nem stekszben méri, Bródy úr, mert sok steksz Svájcban inkább van, mint nálunk, és mégis… Bizony, mégis.

Gondolta volna, gróf úr, hányfélék a boldog családok?