Ki-Jeong

Elkezdeni, az már a fél feladat, mondta nekem Ki-Jeong. Már annyit ittam, hogy én is féltem magamtól. Nem nyeltem le a büszkeségem, annál több whiskeyt helyette. Nam Ki-Jeongnak, a koreai költőnőnek azonban esze ágába se jutott ijedezni. (A koreaiak, akárcsak mi, a kínaiak, a japánok és a kambodzsaiak, a vezetéknevüket előre teszik. Azért vezetéknév. Bibliográfiákban, sportversenyeken stb. kezdi már ezt használni a többi nép is.)
Azt mondta nekem Ki-Jeong:
Te a bátyám reinkarnációja vagy.
Ami azért ért váratlanul, mert Ki-Jeong kábé tizenkét évvel volt nálam idősebb. Vagy csak úgy nézett ki. Egész nap az egyetemen, a könyvtárban vagy a szobájában ült, nem utazott el sehova velünk. Spórolt a könyvekre. Hatalmas, három tengerésznek is elég zsákot szerzett valahonnan. Már fél mázsa könyv lehetett benne. Na mindegy.
Ki-Jeongnak olyan alakja volt, mint egy kólásüveg. De az arca tiszta volt, és mindig mosolygott. Naná, hogy szemüveges volt. A szemüveg kerete, mint két lepke. Nem varratta föl a ráncait: a vágott szeműek elég ritkán teszik. Miért nem tudják a fehérek megkülönböztetni az ázsiai népeket; a koreait a kínaitól, a japánt a vietnamitól? Sose értettem. De lehet, hogy fordítva is így van.
Aznap épp egy háromnapos méregtelenítés végére értem, a kezem úgy remegett, mint egy faág, amelyről épp fölröppent egy madár. Vettem egy úgynevezett „idiot camerát”, vagyis egy automata fényképezőgépet, amely a blendét gombnyomásra állította be, nem is szólva a vakuról. Ki mást kezdtem volna el fényképezni, mint a vadkacsákat az Iowa folyó partján. Ők nem szóltak hozzám, én se hozzájuk. Ilyenkor nem szeretek emberekkel találkozni, beleértve magamat is.
Teljesen szabadnak lenni / Igentől és nemtől / Nagy üresség belül / se kérdés se válasz / miként egy hal, miként egy madár, miként egy bolond, mondta Ki-Jeong, és leült mellém.
A mögöttem lévő fán felcsörrent egy szarka.
Barát látogatása, mondtam neki.
Igen, ez egy koreai babona. Ki-Jeong nyilvánvalóan félreértette magányomat. Pedig ő zen mester volt, látnia kellett volna a különbséget. De hát költő is volt szegény, sőt költészetet tanított.
Sosem szállnak / a legegyenesebb fák ágaira / a villámok miatt / Szent madarak! / Nincsenek bonyolult szokásaik / ismerik a sorsukat / kövület lesz belőlük / miután utoljára vetnek árnyékot a földre / irigylem őket / repülnek és repülnek / aztán zsupsz / holtan pottyannak le / irigylem őket – ezt mind Ki-Jeong mormolta a fülembe, akiről a legfigyelemreméltóbb dolognak azt tartottam, hogy nem Kim, Park vagy Lee a vezetékneve.
A filmekben is utálom, ha ugyanazt látom és hallom, gondoltam. Ez vers volt, vagy csak úgy mondod, kérdeztem, és megint kattintottam egyet az új játékkal. Nem győztem betelni vele.
Ez szabad vers volt, de írok én szidzsókat is.
Az mi.
Olyasmi, mint a japán haiku, csak kicsit szabadabb forma.
Még jó, hogy tudtam, mi is az a haiku. Egy barátom írt haikukat, fél évig dolgozott egyen. Ő kölcsönözte nekem Jolan Chang A tao tanítása a testi és lelki szerelemről című munkáját is, melyet le is fordítottam volt.
Mennyivel szabadabb, kérdeztem, miközben továbbra is a vadkacsákat figyeltem a gépemen át.
Sokkal. Tulajdonképpen a három rész megtartása a fontos. A sorok száma, de a szótagok száma is változó. A régiek tizennégy–tizenhattól negyvenhárom–negyvenhat szótagosak voltak, de a maiak kevesebb szótagból állnak. A folyóvíz, mondta, és megállíthatatlanul, legyőzhetetlenül mosolygott.
A folyó nem csak azért áramlik / a tenger felé mert én sírok / egész nap /egy dombtetőn.
Nem csak azért mert virágzom mint egy / napraforgó a vágytól / egész éjjel / azon a hegyen.
Nem azért rívok mint egy állat bánatában /ott a hegyen / és nem csak / azért mert a folyó a tengerbe folyik.
Nocsak, gondoltam, ez a nő itt virágzik még. Jó lesz vigyázni. Kattogtattam rendületlenül, ő meg folytatta.
Kívánság
A kő-Buddha olyan friss / mint egy lótuszvirág az esőben: /a sarokkő megmarad / ha a katedrális szétmorzsolódik / szeretnék egy olyan verset írni / amely túlél egy követ.
Nem is vagy olyan szerény, mint első látásra gondolná az ember, mondtam neki, és akaratlanul megérintettem az arcát. Nem tudtam, hogyan válaszol rá a teste, az ösztöne, a modora. Vigyázni kell a gesztusokkal, ha túl sokféle idegen vesz körül, ezt már megtanultam. Ő újabb versbe fogott:
Inkább megvakulnék
Hiába próbáltam újra látni / szerettemet, / csak álmaimban lép elő. / Ha csak csukott szemmel / láthatnám újra / inkább megvakulnék.
Ki-Jeong könnyezett. A bátyádról szól, kérdeztem. Már kezdett szürkülni, békén hagytam a vadkacsákat.
Igen.
Mesélj az álmokról, mesélj az álombéli babonaságokról. Én gyűjtöm őket. Fölálltunk, és lassan, szinte andalogva elindultunk vissza a kollégium felé.
Jó holttesttel, tiszta vízzel, disznóval álmodni. Nem jó kutyával. Ha ékszerrel, virággal vagy gyümölccsel álmodsz, gyermeked lesz. Este ne mossál hajat, ne vágj körmöt. Fontos, hogy ne aludj északnak fordítva a fejed.
Valami különlegeset mondj.
Ez nem elég?
De.
Na jó. A nő belém karolt, aztán elengedett. Ha például eltévedsz, köpj a tenyeredbe és tapsolj. A köpés iránya megmutatja, hogy merre kell menned.
Ott voltunk a Mayflower kollégium előtt.
Mielőtt a lift a nyolcadikra vitt volna, Ki-Jeong megkérdezte:
Főzzek neked egy zöld teát?
Miért ne, mondtam. Bennem is lakik egy lény. Egy lány, mondtam a liftben.
Fölértünk. Ki-Jeong ajtaján ez állt: 80. Hiányzott a négyes szám, csak a helye volt meg.
A négyes rosszat jelent Koreában, tudod, mert úgy hangzik, mint a kínaiban a halál.
Szi, mondtam. Kínaiul is négyet jelent. Csak ereszkedő-emelkedő hanglejtésben jelent halált vagy a meghalni igét.
Ki-Jeong meglepetten nézett rám. Már bévül is voltunk az ajtón.
A lámpa talpa alatt sötét van, mondta, és meggyújtotta az állólámpát. Ez egy közmondás.
Nem értem pontosan.
Nem baj.
Föltette a teavizet.
Az íróasztala fölött a táblán ez állt:
Tibeti mantra: OM MANI PADME HUM – ahogy ők ejtik: Óm Máni Pémé Hung. Az ókorban az volt nekik a tibeti, mint nekünk a középkorban a latin. Azt jelenti: A szív lótuszának ékszere. Vagy: Ó, te lótuszba foglalt ékesség. Ezt kell ismételni számtalanszor. Pörög az imamalom, miként a Föld Isten kezében.
Jé, te is jártál Chöden lámánál?
A láma, akinek a neve azt jelentette, „jámbor”, az egyetlen ember volt, aki Iowa Cityben gyalog járt mindenhová, hosszú vándorbottal. Mindig nevetett. (Mondtam már, Iowa indián nyelven annyit tesz, szép föld? Nem. Most mondom.)
Rám mély benyomást tett az öreg, mondtam.
Én nem őrzöm az arcát, de megpróbálok az útmutatásai szerint élni.
A zászlótok is tetszik, mondtam. A legtaoistább zászló a világon. A négy trigram és a férfi-nő princípium a közepén. 11, 6, 6.
Mit mondasz?
A szöuli olimpián ennyi aranyat-ezüstöt-bronzot nyertek a magyarok. Csak most tudtam meg, mert a tévében kizárólag az amik győzelmeit mutatják.
Ki-Jeong egy könyvekre tett deszka elé kuporodott, én is. Kitöltötte a teát.
Te, megmondanád nekem, hogy mi az a kimchee?
Zöldséges étel, ami kínai kelkáposztából, erjesztett tengeri herkentyűkből, retekből, fokhagymából, pirospaprikából, gyömbérből, sóból és cukorból áll. A ramen meg – mert azt fogod kérdezni legközelebb – egy hagyományos galuskaleves.
Látom, föltankoltál fél évre. És mi a soju?
Az rizspálinka. Mint a jakju meg a takju. Kérsz?
Majd a tea után.
Az ötödik szodzsu után (vagy a zöld tea, netán a tapintatos lámpafény tette?) egyre szebbnek láttam Ki-Jeongot. Csak nem tett az italba valami varázsszert ez a némber?
Te, én ledőlnék egy kicsit, mondtam, és az ágyra hevertem. Ki-Jeong az ágy szélére telepedett, és simogatni kezdett. Eszembe jutott a tao tanítása a május–szeptember párkapcsolatokról. A mi esetünkben helyesebb lett volna július–októbert mondani. A ruhákat olyan finoman húzta le rólam, mintha hajas babával játszana.
Kibújt a ruhájából, és lekapcsolta a lámpát. A teste levendulaillatú volt. Vagy mint némely őszi falevélé. Hű, de költői! Néhány ritmikus ajakmozdulat, és – szép kínai szóval – jü hengem már meredezett is. Megcsókoltam a Vörös Lótusz Dombját (a száját), az Iker Dombokat és a legalsó Bíborgomba Dombot is. Az oldalsó helyzetből gyors gördüléssel magam fölé helyeztem Ki-Jeongot, aki láthatóan kedvelte a lovaglópózt. Így ő irányíthatta a döfési szögeket, a mélységet és a ritmust. Én is szerettem ezt a figurát, mert a legtovább tudtam visszatartani – kellemes kínai műszóval – csingemet. Nagynak és erősnek éreztem magam. Hajnalig szerettük egymást. Ki-Jeong kezdetben ismeretlen szavakat mormolt, néha előrehajolva a fülembe súgta őket. Aztán megremegett, és nem szólt többet. Akkor én is megérkeztem benne.
Galénusz szerint a koitusz után minden állat szomorú, kivéve a nőket és a kakasokat. Meg engem. Én például sosem alszom el szeretkezés után, vidám vagyok, mint egy kan csikó. Akár a Tang-dinasztiabéli T’ien Ti Yin Yang Chiao Huen Ta Lo Fu egyik illusztrációja lettem volna.
De az utolsó szó persze az övé volt. Felvette köntösét, felgyújtotta a lámpát, és egy rizspapírról fölolvasott még egy verset:
Ha tizenöt év múlva találkozunk megint /mindannyian jól öltözöttek leszünk / mi leszünk az idősebb generáció / egy ismeretlen forradalomtól tartva / zsebből kifizetjük az összejövetel költségeit / egymásnak családi fényképeket mutogatunk / nem lesz már időnk énekelni / éljük az életet magáért az életért / csak csipegetünk az ételből / módjával iszunk / telefonszámokat cserélünk / végigsétálunk az egyetem utcáin / a fák még a régi helyükön állnak talán / az épületek már nem / néhány száraz falevél zörög csak / és beleremeg a gerincünk / hát nem szégyelled magad? / súgja fülünkbe a szél / miközben az egészségünkről beszélgetünk / és fél lábbal belelépünk a sárba.
Hát ez jó, mondtam komolyan. Talán a zöld tea tette, de még délelőtt sem aludtunk.
Mindig szerettem volna a bátyámmal, mondta nekem Ki-Jeong, míg becsukta mögöttem a 80-as számú szoba ajtaját.