Olyan a helyzet, hogy az emberek egy része még fél elhinni: a váltás megtörténhet. Tény azonban, hogy Viktor Juscsenko győzelme az első fordulóban felszakította a pszichológiai gátakat. Árulkodó jel, hogy Kijevben az ellenzék narancssárga zászlói már megjelentek a balkonokon, az autók antennáin. Ukrajna felemeli fejét, a szovjet korszakból maradt félelem, a konyhai politizálás lassan a múlté. Az emberek ma már ki merik nyilvánítani politikai szimpátiájukat – érzékelteti a várakozással teli hangulatot a kijevi elemző.
A tét nem csekély. Ha ugyanis Viktor Janukovics győzne, az azt jelentené, hogy lényegében semmi sem változik. Ezt a kurzust Hrihorij Nemirija geopolitikai értelemben azzal a hasonlattal jellemzi, mintha egy gazda egyszerre két tehenet próbálna megfejni. Ez, mint eddig láttuk, nem túl eredményes stratégia, hiszen folyamatosan függ Oroszország és Európa kapcsolatának változásaitól, állandó feszültséget kelt mind az orosz, mind pedig az európai viszonyban. Paradox módon a jelenlegi kormányfő sikerével jó néhány uniós ország kiegyezne – jegyzi meg a szakértő –, hiszen egyes befolyásos nyugati körök egyszerűen nem készültek fel arra, hogy átgondolják Ukrajnával kapcsolatos politikájukat. Alapvetően azért, mert nem hisznek abban, hogy Kijev képes teljesíteni az integráció előfeltételeit, közeledni Európához.
Tény, hogy Ukrajnáról nem túl pozitív kép él a nyugati politikai elitben. Úgy vélik, a hatalmas területű, ezzel együtt nagyon szegény országban még mindig túlságosan erősen él a szovjet múlt. Nagyon hasonlóan gondolkodnak Európában Törökországról, amely Berlinből vagy Párizsból nézve szintén túl nagy, túlságosan szegény és túlontúl muzulmán. Így aztán rettegnek mind Kijev, mind pedig Ankara integrálásától. Ezért nem nagyon lehet csodálkozni azon, hogy sokaknak inkább megfelel a jelenlegi status quo.
Nemirija szerint Viktor Juscsenko győzelmének legfontosabb hozadéka az lenne, hogy megnövelné az integrációs kihívást, ezzel együtt a nyugati nyomást, amely egyértelműsíthetné az Európához közeledés kapcsán eddig ingadozó politikai akaratot. Ez a helyzet átgondolásra késztetheti több vezető uniós tagállam mostanáig kizárólag Oroszországhoz fűződő, stratégiai partnerségen alapuló keleti politikáját is. Azért különösen fontos ez – hangsúlyozza a biztonságpolitikai szakértő –, mert a fekete-tengeri térséghez hagyományosan vonzódó mediterrán országok mellett elsősorban az Európai Unió motorjának számító Német- és Franciaországról van szó. Ráadásul a váltás olyan pillanatban következhet be, amikor egy sor probléma kényszeríti ezeket az államokat és általában az Európai Uniót Moszkvához fűződő viszonyuk felülvizsgálatára. A terrorizmus elleni harchoz vagy az energiabiztonsághoz fűződő közös érdekek mellett ugyanis, amint a csúcstalálkozó minapi elnapolása is mutatja, gyűlnek a gondok, aminek következtében olyan helyzet alakult ki, hogy az orosz–NATO kapcsolatokat jelenleg jobbnak tartják a Moszkva és Brüsszel közötti viszonynál.
Juscsenko színre lépése ebben a helyzetben lökést adhat egyes országok keleti politikájának átgondolásához. Minderre azonban csak akkor van esély – nyomatékosít az elemző –, ha az új elnök meg tudja győzni a Nyugatot arról, hogy nem Oroszország ellensúlyaként próbál fellépni, így nem nehezíti az Európai Unió amúgy sem könnyű dolgát. Juscsenko csapatának többsége – tanulva Leonyid Kravcsuk elnök kilencvenes évek elején folytatott politizálásából – tisztában van azzal, hogy az európai nyitás meghiúsulhat, ha oroszellenes érzelmeken alapul. A szakértő rendkívül fontosnak tartja, hogy az új Ukrajna ne nyugtalanító, az európai érdekeket zavaró tényezőként jelenjen meg Oroszország és az Európai Unió viszonyában, hanem mint e kapcsolatrendszer új, konstruktív eleme. Ez a forgatókönyv egyben megkönynyítheti Lengyelországnak a vele szomszédos posztszovjet térség demokratizálásában játszott szerepét.
Ám a kérdés bonyolultságát mutatja, hogy Moszkvát egyelőre kevéssé izgatja az ukrán uniós tagság, mivel azt belátható időn belül nem tartja reálisnak, ellenben bizonyára nyugtalanítani fogja Kijev várható közeledése a NATO-hoz. S akkor még nem beszéltünk arról – mutat rá Nemirija –, milyen hatással lehet egy ukrán váltás az orosz társadalom gondolkodására. Az oroszok többsége ugyanis egyszerűen országa részének tekinti Ukrajnát, a Kreml stratégiája pedig a birodalom újjáélesztésére épül, amely magától értetődően szintén feltételezi a Kijev feletti befolyás erősítését, de legalábbis a jelenlegi szinten tartását. Ennek híján joggal és Grúziához képest jóval nagyobb súllyal merülhet fel az emberekben, hogy ki veszítette el Ukrajnát. Az események alakulása tehát aligha lehet közömbös a Kreml számára. Az Európai Unió, a NATO további közeledése, ezzel párhuzamosan a Kreml befolyásának korlátozódása, így a birodalmi tudat gyengülése, mindehhez párosultan pedig az ukrán civil társadalom által nyújtott példa mellett persze aligha mehet el úgy az orosz társadalom, mintha mi sem történt volna. A kutató szerint az említett forgatókönyv valósággá válása kijózanítóan hatna Moszkvára, ugyanakkor nem lenne egyenlő automatikusan a Kreml vereségével. Nemirija felhívja a figyelmet arra a hibás sztereotípiára, miszerint Janukovics győzelme kedvez Oroszországnak, míg Juscsenko sikere kizárólag Moszkva ellenében hat. Mindehhez erős leegyszerűsítéssel hozzá szokták tenni, hogy Ukrajna most Oroszország és Európa között választ. A helyzet ennél sokkal bonyolultabb, árnyalja a képet a politológus, megjegyezve, hogy Juscsenko miniszterelnöksége idején sokkal eredményesebben tudott teret nyerni az orosz tőke Ukrajnában, az utóbbi években viszont szinte minden kísérlete zátonyra futott a jelenleg uralkodó klánok hitbizományának tekinthető Donyec-medencében.
Nyugaton a balti országok kivételével általában homogén régiónak látják a posztszovjet térséget, amelyben kiemelt stabilizáló szerepe van Oroszországnak. A holnapi ukrán választás azonban megmutatja, menynyire különbözőképpen alakul ezen országok fejlődése. Itt nem arról az eltérésről van szó, amely mindig is megmutatkozott a Szovjetunió európai és közép-ázsiai része között, hanem már az Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország, Moldova és a Kaukázus államai közötti differenciálódásról. Jó példa erre – amit a mostani választás is mutat –, hogy míg Ukrajnában létezik reális politikai konkurencia és erős ellenzék, addig Oroszország vagy Fehéroroszország esetében erről nem lehet beszélni, hogy Azerbajdzsánt ne is említsük. Más példa: míg a térség legtöbb országában szembetűnő, hogy a mandátum meghosszabbítása, avagy referendumon eldöntött alkotmányreform útján erősítsék-e meg az elnöki rendszert, addig Kijevben a kormány, a parlament súlyának növelése van napirenden. Ebben lényegében minden ukrán erő egyetért, csupán abban van nézeteltérés, hogy mikor változzon a rendszer. A szakértő azt is fontos elemnek tartja, hogy a 18 hónap múlva esedékes parlamenti választásokon már csak pártlistákra lehet szavazni, ami megerősíti ezen intézmények szerepét. Ebbe az irányba változik egyébként az orosz rendszer is.
Az esetleges Kucsma–Juscsenko váltás különlegesen kedvező időpontjára s az átlagosnál szélesebbre táruló lehetőségek miatt a hatalmas tétre is felhívja a figyelmet Hrihorij Nemirija. Mint mondja, Ukrajna további fejlődése szempontjából elengedhetetlen, hogy az alapvető változások a következő maximum öt évben végbemenjenek. Ellenkező esetben évtizedekre keresztet lehet vetni az európai integrációra. A feltételezett átalakulási időszak vége ugyanis olyan, az országra nézve sorsdöntő dátumokkal esik egybe, mint az Európai Unióval kötött szomszédsági és együttműködési megállapodás 2008. márciusi lejárta, amellyel egyidejűleg befejeződik Vlagyimir Putyin második elnöki ciklusa is. Az ukrán politikai naptárban tehát kiemelkedően fontos a most következő három év, amelyet a parlamenti demokrácia és a pártok szerepének erősítésére, a polgári társadalom meggyökereztetésére kell kihasználni. Mindezzel azt is bizonyítani lehetne – fogalmaz –, hogy a EU által jelenleg kínált szomszédsági státus nem felel meg Ukrajna fejlettségi szintjének.
origo.hu
Az ukrán kém, aki éveken át kijátszotta a nemzetbiztonsági megfigyelést
