Lehotka látnoka

S z i g e t v i l á g

Pozsony főterén 1671. július 16-án párját ritkító kegyetlenséggel kivégeztek egy nyolcvanhárom éves, magatehetetlen aggastyánt, Drabik Miklós lednicei lutheránus prédikátort, kora leghíresebb látnokát. A világ végét váró hangulat, illetve a chiliasmus, azaz a Jézus második királyságát, az örök birodalmat, a Megváltó ezeréves földi uralkodását hirdető szemlélet nem volt idegen a kortól. Róma, jelképesen szólva: „Babylon, a Nagy Parázna”, illetve a „Vérengző Vadállat”, azaz a Habsburg-dinasztia uralmának végét sokan várták, némelyek újabb és újabb terminusok kitűzésével, ám közülük Drabik Miklós – szláv névalakján Mikulas Drabik, latinosan Nicolaus Drabicius – volt a legismertebb.
A lehotkai látnokként elhíresült férfiú a morvaországi Straznicban, egy Trencsén megyéhez közel fekvő faluban született 1588-ban. Protestáns lelkészként és a titokzatos Cseh Testvérek szövetségének tagjaként 1628-ban társaival együtt a Trencsén megyei lednicei uradalom egyik apró falujába, Lehotkára menekült, amikor a Habsburgok Csehországból száműzték a protestánsokat. Az uradalom a Rákócziak birtoka volt. A Cseh Testvérek zárt közösségben éltek, és szorgos iparosokként váltak ismertté. Fő terméküknek a mezővárosi polgárság által kedvelt morva posztót tartották. Idővel Drabikot, ma már nehezen tisztázható okból, eltiltották a lelkipásztori tevékenységtől. A formális vád posztóval való kereskedés volt, ám ez nehezen hihető, hiszen a Cseh Testvérek nemcsak készítették a nevezetes kelmét, hanem értelemszerűen kereskedtek is vele. Az ok inkább a későbbi próféta összeférhetetlen természete lehetett.
Akárhogyan történt is a megalázó procedúra, kevéssel utána, 1638-ban Drabik váratlanul hazatért Morvaországba, hogy ottani szőlőjét eladja. Merész vállalkozás volt ez, hiszen ha felismerik, kellemetlen helyzetbe kerül. Mivel pedig ami megtörténhet, előbb-utóbb be is következik: a hazalopakodott száműzöttet egy rosszakarója feljelentette, és üldözőbe vették. Futva mentette az irháját, és a végsőkig elcsigázva ért haza Lehotkára. Az elcsapott lelkésznek ezen az éjszakán támadt az első látomása. Észak, illetve kelet felől hatalmas fényben közeledő hadakat látott, amelyek mindannyiuk száműzetésének véget vetnek, sőt égi hangot is hallott: „Elnyomóitokat elpusztítom!”
Látomásai ettől fogva gyakorta látogatták. 1643-ban azt az isteni parancsot kapta: keresse fel I. Rákóczi György fejedelmet, és kenje őt királlyá azzal a szent olajjal, amely a fejedelem táborában van elrejtve. A próféta felkerekedett, és – bármily hihetetlen – valóban sikerült Szakolcán a Morvaország felől hazatérő Rákóczi színe elé járulnia. Nem tudható, a fejedelem hitt-e neki. Az azonban tény, hogy „az elrejtett olajat” hosszasan keresték a táborban, ám amikor nem találták, útilaput kötöttek a különös látogató talpa alá.
A kudarc a látomások látogatta Drabikot nem térítette el kiválasztottsága biztos tudatától, és hajdani iskolatársát, az időközben egyházi elöljárójává előlépett tekintélyes tudóst, Johann Amos Comeniust kereste fel, hogy próféciái hitelét erősítendő támogatását kérje. Comeniustól, aki maga is tagja volt a Cseh Testvérek szövetségének, nem állt távol a chiliasmus szelleme. Bár kettejük kapcsolata nem minden ponton tisztázott, Comenius – a tények ezt mutatják – nagyra becsülhette a nála ugyan műveletlenebb és csak szűk körben ismert, ám sejthetően delejes kisugárzású, karizmatikus látnokot. Drabik megjósolta, hogy Comenius Magyarországra jön. Egyike volt ez kevés valóra vált jóslatának. Az mindenesetre elgondolkoztató, hogy a látnok több művében is segédjének (adjunktusnak) mondja az Orbis pictus szerzőjét.
Bár Drabikot a historikusok általában csak Comenius élete és műve lábjegyzeteként szokták említeni, nem állhat távol az igazságtól Szimonidesz Lajos megállapítása, miszerint „nem Comenius a főszemély, hanem Drabik. Drabik a főpróféta, Comenius csak a segédje.” A látnok mindenesetre elöljárója kötelességévé tette művei terjesztését, és amikor egy alkalommal Comenius csaknem pórul járt, azt állította, Isten figyelmeztette a tudóst elmulasztott kötelességére, nevezetesen arra, hogy buzgóbban népszerűsítse a látomásait.
A lehotkai posztókereskedő – aki Comenius közbenjárására újra gyakorolhatta lelkészi hivatását – jóslatainak középpontjában kezdetben a Rákócziak, illetve a magyarság elhivatottságának hirdetése állt. Drabik, aki magyarul sem tudott, tőlünk, illetve az első látomásában „keletről érkező seregtől”, nevezetesen a kereszténnyé lett (!) törököktől várta a világ sorának jobbra fordulását, ami számára egyet jelentett Róma és a Habsburg-ház bukásával. A törökség keresztény hitre való áttérésében makacsul hitt, és gyakorta zaklatta a Rákócziakat, hogy fordíttassák törökre a Bibliát. Amikor ez nem történt meg, elkeseredett, és újabb próféciáiban már nem a Rákócziaktól várta az aranykori birodalom megvalósítását, hanem a szerinte hamarosan Róma császárává avanzsáló francia királytól. Mivel ez a jövendölése is papíron maradt, hívei – köztük Comenius is – kételkedni kezdtek a lehotkai látnok vízióinak isteni eredetében, az egyre késlekedő új aranykorban, és bizonyságot követeltek tőle.
Voltak olyanok is Drabik művének ismerői között, akik próféciáit kóklerségnek, a lelkészt fösvény és iszákos krakélernek tartották. Felinus puhói lelkész például kiadott egy röpiratot – Ignis fatuus Nicolaus Drabicius címmel –, amelyben a látnok művének ellentmondásait és élete árnyoldalait ecsetelte. Az iratot szerteküldték, Drabik pedig bőszülten megjövendölte ellenfele közeli halálát. Ez ugyan be is következett, amit a hívek és ellenfelek akár isteni jelként is értelmezhettek volna, ám mégis összehívták a gyülekezetet, és – Comenius utasítására hivatkozva, amelyet a látnok előtt fel is olvastak – arra kérték őt, esküdjön meg víziói égi eredetéről. Ezt ő meg is tette, majd az esküvés közepette karját a magasba emelve kinézett az ablakon, és átszellemülten így szólt: „Látjátok?” A jámborok, akik az égvilágon semmit sem láttak, úgy jártak, mint egyik barátja az angol költő-prófétával, William Blake-kel, aki egy alkalommal az utcán sétálva megemelte kalapját, s amikor társa megkérdezte, kinek köszönt, azt felelte: Pál apostol most szállt el mellettünk. Drabik mindenesetre jó lélektani érzékkel úrrá lett a pillanaton, a 123. zsoltárt kezdte énekelni, „Te hozzád emelem az én szemeimet…”, mire az őt körülvevők is bekapcsolódtak az éneklésbe, berekesztve a hivatalos eljárást.
Talán ennek a bizarr esetnek is szerepe lehetett abban, hogy a megszeppent Comenius valóban latinra fordította – Drabik morvául írt, latinul gyatrán tudott – és Hollandiában közreadta művét, a Lux e tenebrist, később ennek bővített változatát, a Lux in tenebrist. Nyilvánvaló: a lehotkai látnok jövendölései jelentették az éjszakában kigyúló fényt. Utóbbi mű nemcsak Drabik, hanem két kortárs jós, Kotter és Poniatovska próféciáit is tartalmazta. A vizionárius lelkipásztort ettől fogva – ahogy ez már történni szokott – nyugaton többen ismerték, mint idehaza. Hívei is támadtak, például a svájci Johann Jakob Redinger, aki Amszterdamban Comenius diákja volt, és mestere ismertette meg vele a próféta látomásait. Redinger, aki Magyarországon is járt, és utazásáról naplójegyzeteket készített, kezdetben kételkedett Drabik vízióinak hitelességében, ám Comenius hatására – aki állítólag közölte vele: Drabik műve a Bibliával egyenrangú – komolyan vette őket, és terjesztésükkel próbálkozott. Mivel Franciaországban is, Svájcban is kudarcot vallott, kelet felé indult: eljutott a török nagyvezír táborába, majd Apafi fejedelem udvarába is. Előbbi eset Érsekújváron történt. A fanatikus térítő, Drabik tántoríthatatlan híve sátrában látogatta meg Ahmed Köprülü nagyvezírt, aki végighallgatta elmélkedését a Habsburgok és a pápaság közeli bukásáról s ebben a törökök meghatározó szerepéről. A meglepett töröknek még azt is a lelkére kötötte: mindannyiuknak kereszténnyé kell válniuk ahhoz, hogy a várt események bekövetkezzenek. Kötélből lehettek a török idegei. Átvette vendégétől Drabik jóslatainak könyvét, majd kajánul és meglepően tájékozottan annyit mondott: tudomása szerint a próféta I. Rákóczi Györgyre vonatkozó jóslatai nem váltak valóra. Erre Redinger kivágta magát a kutyaszorítóból: Rákóczi nem követte pontosan a lehotkai látnok utasításait.
Redinger, aki – hosszas viszontagságok után – magát Drabikot is felkereste Lehotkán, beszámolva neki küldetése teljesítéséről, és újabb műveket, illetve bizonyságtevést kért tőle, nagy valószínűséggel diplomáciai küldetést is teljesített útja során. Gyanítható, hogy az egész korabeli kontinenst behálózó titkos társaságok valamelyike is segíthette, másképp aligha magyarázható, hogy minden kapu kitárult előtte.
A látnokot a balvégzetű Wesselényi-féle összeesküvés egyik mellékalakjaként hurcolták Pozsonyba 1671-ben. Sok köze – leszámítva ádáz Habsburg-ellenességét – nem lehetett az összeesküvéshez. Aggastyán volt már, aki szemtanúk állítása szerint csak félig értette, mi történik körülötte. Vallatói és rabtartói pálinkával tartották benne a lelket.
Kalinka Joachim ilavai lutheránus lelkész és Securius szakolcai orvos – mindkettejüket tanúként hallgatták ki a pozsonyi per során – beszámolnak róla, hogy a meggyötört és leitatott aggastyán, akiből vallatói kicsikarták tanai visszavonását, sőt katolikus hitre térését is, egy pillanatig sem hitte, hogy hóhér kezére adják. Amikor a főtérre kivezették, azt hitte: be akarják mutatni a bámész tömegnek, és majd útjára bocsátják.
Csak akkor fogta fel, mi vár rá, amikor a hóhért megpillantotta. Karjait és fejét pallossal levágták, nyelvét kitépték, és pellengérre szögezték. Majd a tetemet, az áldozat vérével áztatott földet és az aggastyán műveit máglyán elégették. A hátramaradt hamut a Duna felett szétszórták…
Többen is felvetik a kérdést: szemfényvesztő lehetett-e Drabik, vagy megszállott? A próféta életútjának és munkásságának krónikása, Kvacsala János szerint megszállott volt, nem kókler. Látási és auditív hallucinációi mellett úgynevezett taktilis jelenségek is előfordultak víziói közben: erős ütést érzett, amelynek nyoma megmaradt a testén.
Jóslataival, főként a nagyobb szabásúakkal, amelyek a világ sorsával foglalkoztak, szinte kivétel nélkül kudarcot vallott, mégis sokan hittek neki, mert hinni akartak a csodában. Amikor egyik-másik általa megjövendölt esemény nem következett be a jelzett időpontig, nem a próféciát vetették el, hanem – ahogy ez már lenni szokott – a körülmények kedvezőtlen alakulását okolták, és módosították a terminust…
Amikor a kegyetlenül megcsonkított Drabikot és műveit Pozsonyban máglyán elégették, egy korabeli legenda szerint a lángok közül egy fóliáns sértetlenül a levegőbe emelkedett, és a szél elsodorta. A hiedelem arra utal, hogy a próféta tanítása tovább hatott a időben. Ha hinni lehet az állításnak, gróf Bercsényi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, a későbbi fejedelem barátja és tanácsadója – sokak szerint rossz szelleme – is ismerte és respektálta Drabik prófétai munkáit. Így a Rákóczi-féle szabadságharc kitörésében a rég mártírhalált halt lehotkai látnoknak is lehetett némi szerepe.