Rice-szal az illúziók is odaveszhetnek

Zongorista, gyorskorcsolyázó, hidegháborús szovjet specialista – Condoleezza Rice sok mindent kipróbált már életében. Sikert aratott négy éven keresztül George W. Bush oldalán mint nemzetbiztonsági főtanácsadó, de arra a feladatra, melyre most jelölte ki közeli barátja, az elnök, aligha lehet teljesen felkészülni. Külügyminiszterként, az Egyesült Államok történetében legmagasabbra jutott fekete nőként immár nemcsak befolyásolhatja a külpolitikai döntéseket, hanem képviselheti és meg is jelenítheti azokat. Ami pedig a legfontosabb, ezentúl felelősséget is kell vállalnia értük, nem bújhat az elnök háta mögé, hiába is állt közelebb személyiségéhez a szürke eminenciás szerepe. Bármikor is következett volna be Washingtonban ehhez fogható személyügyi fejlemény, különlegességként maradandó jelentőséget tulajdonítottak volna neki. Csakhogy most az amerikai vezetés és a világ van különleges helyzetben, amikor a felelősségvállalás napról napra új, szigorúbb értelmet kap.
Rice, aki a faji szegregáció gyakorlatát gyerekfejjel tapasztalta meg, szüleitől olyan nevelést kapott, mely a maximális önfegyelemre és szorgalomra – mint a felemelkedés egyedülálló eszközeire – helyezte a hangsúlyt. Ezeket az értékeket máig, ötvenéves koráig is sikerült megőriznie, így kétség sem férhet ahhoz, hogy tetteit az elhivatottság hatja át, amire nagy szükség lehet, ha olyan temérdek munka várja, mint a State Departementben. Mindezt mint pozitív jellemzőt is figyelembe lehetne venni, ha az elhivatottság és a küldetéstudat a Bush-kabinetben nem nyert volna az elmúlt négy évben új, sokszor negatív értelmet.
Bush és Rice párosa kapcsán az elemzők Richard Nixon és Henry Kissinger kapcsolatára emlékeztetnek, mely természetében persze nem volt annyira bensőséges, ám gyakorlati értelemben szorosnak bizonyult: azokban az időkben a külügyminisztérium mintha a Fehér Ház egyik hivatala lett volna, olyan nagy volt az összhang. Míg azonban a hetvenes évek első fele a status quo elismerése és az enyhülés jegyében telt el az amerikai diplomácia szemszögéből, addig a Bush-kormányzat egy feje tetejére állított világban az unilateralizmus mellett tette le a voksát.
Bár konkrét szerepét az előző négy évben még mindig homály fedi, tényként kezelhető, hogy Rice az elnök támasza volt az önfejű politizálásban, melynek azonban nem ő, hanem a neokonzervatív csoportosulás volt a fő ideológusa. Azzal, hogy a külügyminisztériumba kerül, szinte biztos, hogy megszűnik az intézmény Colin Powell idején ismertté vált „ellenzékisége”, óvatossága, mely a Pentagonnal vívott csatározásokban nyilvánult meg. Talán azoknak az elemzőknek lesz igaza, akik szerint lényegi változás nem következik be az amerikai külpolitikában, ám az új miniszter az elnökkel való kapcsolata és kemény egyénisége révén kevésbé fog zsákbamacskát árulni, mint elődje, aki – akaratlanul – illúziókat kínált fel a világnak.