Tovább táguló tudat

Táguló tudat című, október 9-i énezrem afölött búsongott, hogy ember és tudat miért is vannak menthetetlenül egymásba gabalyodva.
Ember és tudat. Ha a háborúnak lehet oka, casus belli, akkor a legfőbb emlős kiáltó fölényének miért is ne lehetne ugyanígy egy adott oka, de mi ez az ok? Ember voltunk vagy tudatos voltunk? Áll a Való világban Stohl András, a képernyőre két árny vetül: Leó vagy Miló? Ember vagy tudat? Melyiküké a végső szó? Melyikük a végső megoldás? Melyikük mellett jelenik meg nagyobb szám? Az angyalok, ha a szárnyaikkal szavazniuk kellene – emigráns a lábával, angyal a szárnyával szavaz –, miképp szavaznának? Emberként vagy tudatként aposztrofálnák azt, ami amúgy vagyunk? Sóbálvány Stohl András, a valóságos világban a kérdés eldönthetetlen. Identitásválságunk nem kis részt épp innét, e kérdés ontológiai null–nulljából, eldönthetetlenségéből ered. Az ember egyfajta ontológiai teokrácia. Miként az egyházi államban a profán és szent fennhatóság elhatárolhatatlanul van egymásba ágyazva, ugyanígy az emberben is elhatárolatlanul van egymásba ágyazva a tudat mint szakrális és a faj mint profán. Így értelmezve az ember: antropokrácia, azaz identitásmeghatározatlanság folytán autokratikus.
Gondolhatnánk, a tiszta identitás, az ocsú elválasztása a búzától nagyobb demokráciához vezet. A tiszta kevésbé fekszi meg a gyomrot, mint a kevert, egyház és állam különválasztása, igen és nem, fekete és fehér külön joghatóság alá rendelése mindenképp üdvös. Ez nincs feltétlenül így. A tiszta definíció olykor épp ellenkezőleg, előítéletként működhet. „A feketék vérében ott a zene, a fehérek vérében meg ott a matematika.” Ha összeszámoljuk, hány fizikai Nobel-díjas van a feketék közt és hány fehér a dzsesszzenészek között, akkor fentebbi állítás akár igaz is lehet, fehéren feketén kimondva viszont mégis előítélet, hisz rendi jelleggel teszi sorssá a csak statisztikailag szignifikáns eloszlásokat. Az előítélet egyébként olykor épp az ellene való küzdelem során izmosodik meg még inkább.
A családon belüli erőszak ellen küzdő feministák például, míg színleg modernek s felvilágosultak, valójában a nemek hagyományos képét erősítik. Ember vagy tudat? Férfi vagy nő? Itt szó sincs identitáshatározatlanságról. A feminista rémtörténetekben a nő csak áldozat, a férfi csak brutális, agresszív vadállat lehet. Korántsem a szelídség és méltányosság harcol az erőszak és önzés ellen, hanem álhumanista frazeológiával a nemek közti háború folyik tovább. A már említett Stohl András csatornáján futó legnézettebb délutáni show-műsorban pedig, miután a női riportalany jól behúzott az urának, a műsorvezetőnő valami olyasféle kommentárt fűzött mindehhez, hogy lám, mennyire védtelenek is a nők. Ez így nincs jól. Disztingváljunk. Nem mindegy, hogy tasli vagy masni. Vitatkozva ne feledjük, nem a másik ember, hanem a másik vélemény az ellenfél, s a családon belüli erőszak ellen küzdve sem a férfi, hanem adott viselkedésmódok ellen kell fellépni, még akkor is, ha statisztikailag gyakoribb az, amikor férfi bántalmaz nőt, mint a fordítottja. Egy sima, egy fordított?
Mindebből látszik, a lényegi kettősségek akár keverednek, akár elkülönülnek, nem következik belőlük automatikusan a jó. A nagy dichotómiák, úgymint ember és tudat, férfi és nő, akármiként is legyenek szemlélve, indokolhatnak rosszat. Minősülve mindenképp védtelenek vagyunk.