Német és latin meghatározásokat használva jegyezte le magyar nyelvmesterét a bencés szerzetes: madion – es ist, madion ne – ist nit vorhanten, mischoda – quid, kischoda – quis, mischoda es – quid hoc vel quid est hoc, hog enek nebe – quod huic nomen, akars ennia – vis comedere, akaratok inun – vultis bibere, akarorok – volo gützin – modicum, schok – multum, wagiok – sum, wag – es, wagion – est, wagiuk – sumus, maiar – hungarus, niemat – alemannus, therek – thurcus, kiral – rex, vr – dominus, solgat – servus, barat – monachus, paph – presbyter, hideck nap – frigida dies, jo – bonus, jol – bene, wagion ma – est hodie, gonos – malus, naig – magnus, giczin – parvus, nap – dies vel sol, hold – luna, menbe – luna, lo – equus, ember – homo
(A szöveg erősen nagyított)
Egy Amerikában élő német professzor, Georg Nicolaus Knauer értesítette Sarbak Gábort, hogy egy müncheni görög nyelvű kódexben számára értelmezhetetlen szövegeket talált. A Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Széchényi Könyvtár közös Fragmenta Codicum kutatócsoportjának munkatársa számára a kéziratot látva nem volt kétséges, hogy kollégája magyar nyelvemléket talált. A szöveg kultúrtörténeti-történeti hátterének és nyelvészeti jellemzőinek feldolgozását Sarbak Gábor Haader Leával, az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos osztályvezetőjével végezte el. Kutatómunkájuk nyomán nemcsak a nyelvfejlődés rejtelmeibe, hanem egy művelt bencés szerzetes ötszáz évvel ezelőtti életébe is betekinthetünk.
A XV–XVI. század fordulóján keletkezett kódex kis mérete (mindössze 170-szer 115 milliméteres) és tartalma azt feltételezi, hogy készítője gyakori, talán mindennapi használatra szánta. A 266 lapos kötet túlnyomórészt olyan nyelvtani szövegek kézírásos másolatát tartalmazza, amelyek 1495 és 1512–13 között már nyomtatásban is megjelentek. A kutatók tehát úgy vélik, hogy a szerző a mindennapokban is könnyen használható görög szöveggyűjteményt készített magának, méghozzá a kor legjobb színvonalú grammatikai műveit felhasználva – mondja Sarbak Gábor. Többek között görög–latin lexikon, olasz–német szótárrész, görög szövegek latin fordítással, Homérosz-, Arisztotelész-, Platón-, Diogenész-művek részletei olvashatók benne.
A másolt szövegek többségéhez Johannes Reuchlinnak – Erasmus mellett kora egyik legismertebb és legjelentősebb humanista tudósának – a munkái szolgáltak alapul. Reuchlin (1455–1522) több európai egyetemen tanított, főként görögöt és hébert, latin szótára huszonöt kiadást ért meg. A Müncheni emlék szerzője, Johannes von Grafing bencés szerzetes – saját meghatározása szerint a Grafingból való bajor Johannes testvér az ebersbergi monostorból – tanulmányai és utazásai során került kapcsolatba a jeles tudóssal: először az 1490-es évek végén Stuttgartban, majd 1520 körül Ingolstadtban és Tübingenben is. A bencés Johannes von Grafing életéről nem sok tudható, de munkájának nyoma, kézírása még két müncheni héber és egy görög kéziratban is fellelhető.
Ebersberg, ahol Johannes von Grafing élete egy részét töltötte, 1013-tól bencés kolostor volt, és hamarosan jelentős zarándokhely lett mint Szent Sebestyén koponyaereklyéinek őrzőhelye. A XVI. században a reformáció hatására az ebersbergi monostor anyagilag is nehéz helyzetbe került, ezért 1559 után a Münchenben működő jezsuiták fennhatósága alá került. VIII. Kelemen pápa 1599-ben kiadott bullája a müncheni jezsuitáknak adományozta az ebersbergi kolostor összes javát. A könyvállomány, amely a helyén maradt, az 1803-as szekularizáció, tehát az egyházi javak világi célokra való kisajátítása során került a müncheni udvari könyvtárba, végül pedig jelenlegi helyére, a Bajor Állami Könyvtárba.
Aránylag könnyen belátható, mi célja lehetett egy grammatikai zsebkönyvvel Johannes von Grafing szerzetesnek, nehezebben, hogy mit keresnek az idegen nyelvű, tartalmukban igen különböző vendégszövegek a kódex lapjain. A magyaron kívül ugyanis francia, török, cseh, lengyel, sőt egy rövid cigány nyelvű bejegyzés is van a kéziratban. A lengyel és a cigány szövegrész nem liturgikus tartalmú, hanem nyelvmester jellegű, tehát alapvető társalgási útmutató, latin értelmezésekkel ellátva. Meglepő viszont a török vendégszöveg. Ez a magyar nyelvűhöz hasonlóan egyházi szövegeket (miatyánkot, üdvözlégyet, credót és zsolozsmarészeket) tartalmaz, valamint szintén latin értelmezésekkel bejegyzett nyelvmestert. Haader Lea szerint az, hogy a magyar nyelvmesterben a szerző a magyar és a német népnév mellé fontosnak tartotta bejegyezni a „török” szót is, utalhat arra, hogy Johannes von Grafing talán magyarországi útra készült, ahol esetleg törökökkel is találkozhatott.
A szövegkörnyezet természetesen segíti a kutatókat annak meghatározásában is, hogy milyenek a magyar nyelvemlék keletkezésének körülményei. A magyar szöveget a Müncheni emlék 114. lapja tartalmazza. A rectóról, tehát a bekötött formában páratlan oldal aljáról indul négy sor, majd a szöveg a hátoldalon folytatódik. A szövegeket a kódex nyolcadik, hét dupla lapból álló ívfüzetének utolsó, üresen maradt lapjára jegyezték fel, s a külalaki kuszaság arra enged következtetni, hogy a bejegyzések talán nem is egy időben történtek. Úgy kell elképzelni, magyarázza Sarbak Gábor, mint amikor egy jegyzetfüzet üresen maradt helyeit hasznosítjuk, s oda mindenféle, nem feltétlenül a tartalomhoz illő feljegyzéseket írunk.
A nyelvemlék a következő részekből áll: Ave sanctissima; Pater noster – Ave Maria; Pater noster – Ave Maria; Credo; nyelvmester; ebbe ékelődve Magnificat; és végül ismét az Ave sanctissima. A szöveg tehát a legalapvetőbb imádságokat kétszer, sőt – ami a nyelvtörténész számára igencsak érdekes – esetenként egymástól jelentősen különböző változatokban is leírja. Haader Lea arra kereste a választ, hogy miként viszonyulnak egymáshoz ezek a változatok, milyen kapcsolatban vannak az ismert magyar kódexek ugyanezen szövegeivel, a nyelvmestert pedig összevetette a hasonló korú és jellegű nyelvemlékekkel.
A szövegek értékelésénél természetesen nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy a szerző német anyanyelvű, a magyart nem beszéli, tehát akár diktálás után írta, akár másolta jegyzeteit, hibái sok jellegzetességet mutatnak. Abban azonban bizonyos Haader Lea, hogy a két miatyánk és üdvözlégy különbségei tudatosak. A Pater noster első változata fölött ugyanis ez a bejegyzés olvasható: „Én akarok olvasni. Hogy? Úgy.” A szerző bejegyzése tehát határozottan arra utal, hogy ami ezután következik, az hangzó szöveg, a korabeli imának mintegy fonetikus lejegyzése. Emiatt is jelöli a szöveg fölött a hangsúlyokat, az intonációt. Intonációs mellékjelek kizárólag a beszélt nyelvinek számító szövegek fölött vannak. Világos szembeállítás érzékelhető tehát a két leghasználatosabb imapáros esetében, amelyekben a beszélt nyelvi változatok mellett párhuzamként ott áll a valamely más kódexből odamásolt szöveg is, mondja Haader Lea. A nyelvtörténész, aki elvégezte a teljes szöveg hangtani, alaktani összehasonlító vizsgálatát, megállapította azt is, hogy sok élőnyelvi vonást hordoz a zsolozsma részeként naponta mondott Magnificat lejegyzett változata is, ellentétben a Credo, valamint az Ave sanctissima Maria imákkal, amelyek írott nyelviek, és hibáik alapján ítélve biztosan másolással jöttek létre.
A XVI. századi beszélt nyelvi állapot egyik fontos dokumentumának tekinthető tehát a Müncheni emlék. A miatyánk élőnyelvi változata (amely szövegformálásában is egészen közel áll már a maihoz) nemcsak újabb bizonyíték arra, hogy a beszélt és az írott változat egyazon koron belül élt, hanem mutatja azt is, hogy a változások a mindennapi nyelvhasználatból indulnak, ám ennek a részleteiről az írott nyelv, már csak konzervatív jellege miatt is, később tudósít. Az imaváltozatokon kívül fontos adalék a korabeli beszélt nyelv állapotáról természetesen a nyelvmester is, amely a nyelvi adatszolgáltatáson kívül arról is vall, mi érdekelhette Johannes von Grafingot. Haader Lea összevetette ezt a gyűjteményt más, ismert korabeli nyelvmesterekkel. Ezek közül elsősorban a Rothenburgi János deák által írt (1418–1422), valamint az Ábel-féle szójegyzék (XV. század vége) kínálkozik összehasonlításra. E kettő is, akárcsak Johannes von Grafing nyelvmestere egy-egy anyakódex eredetileg üresen maradt lapjain található. Ezek a korabeli kezdetleges „nyelvkönyvek” sok kérdő és felszólító mondatot tartalmaznak („mit mondasz?, mit kérsz?, mit akarsz?, ennek mi a neve? kulcsár, adj te kenyér!, adj te bort!, asszony, mossad ingemet!”). Feltűnő azonban, hogy Johannes mester jegyzékéből – a másik kettővel ellentétben – hiányoznak a mindennapi életvitellel kapcsolatos kifejezések, ami arra utalhat, hogy szerzetesként nem lehetett gondja – még esetleges utazása során sem – az ellátásra. Johannes von Grafing fontosabbnak találta a király, úr, szolga, barát, pap szavak lejegyzését, a létige ragozásának és más nyelvtani jelenségeknek a rögzítését.
Végezetül a kutatóknak arra kellett megkeresniük a választ, mi célból készülhetett a Müncheni emlék és annak anyakódexe. Sarbak Gábor szerint egyértelmű, hogy szerzője humanista, görögös műveltségű ember volt, a humanistákról tudjuk, hogy előszeretettel másoltak maguknak könyveket. Az sem kétséges, hogy tanult, az akkori értelmiség krémjéhez tartozó szerzetesről van szó. Az azonban valószínűleg eldönthetetlen ma már, milyen célra szánta kézikönyvét Johannes von Grafing. Csak feltevések, találgatások vannak: nyelvészeti összehasonlító munkájához készült szöveggyűjtemény, esetleg utazásaihoz is használatos segédlet? Ilyen színes nyelvi anyaggal csak egy utazó, kíváncsi szerzetes találkozhatott, és bizonyosan társai is segítették abban, hogy nyelvészeti gyűjteménye gyarapodjon.
A Müncheni emlék felbukkanása a magyar nyelvtörténet váratlan, ám annál fontosabb eseménye lett. Mindannyiunk számára pedig öröm, hogy nyelv- és kultúrtörténetünk emlékeinek száma ismét gyarapodott eggyel.
Ezernyolcszázötvenegy valamelyik álmos júliusi délutánján a nyitrai gimnázium udvarán a gyerekek unalmukban könyvhajigálással tették változatosabbá az ebéd utáni verekedést. Az egyik diák, Ehrenfeld Adolf belelapozott abba a könyvbe, amelyet a csata hevében épp hozzávágtak. Szép régi kötet volt, kézzel írták, magyarul. Megtetszett neki, alkudozni kezdett a tulajdonossal, cserélje el vele könyvét: három újat ad a régiért. A vásott gimnazista rá is állt az alkura. Így került Ehrenfeld Adolfhoz a később róla, majd 1925-ben, a nagy író centenáriumának évében Jókai Mórról elnevezett kódex, egyik igen becses nyelvemlékünk. A legrégibb, teljes egészében magyar nyelvű könyv, amelyet 1440 körül írhattak le.
Szerencsés véletlen, mondhatnánk. A XIX. században már sok tudós ember érdeklődése fordult a régiségek felé, s így a nyelvi, irodalmi emlékek becse is megnőtt. Ehrenfeld Bécsben tanult tovább, s a Teresianumban megmutatta egyik tanárának a kisméretű könyvecskét. Homoky Ignác azonnal felismerte, hogy nagy kincs került tanítványához, kölcsönkérte a kötetet, és elküldte Toldy Ferencnek. A kódexet hamarosan bemutatták az Akadémián, Toldy lemásolta, ismertették; 1881-ben teljes terjedelmében ki is adták a Nyelvemléktár VII. köteteként. Így vált mindenki számára hozzáférhetővé a Szent Ferenc legendáit tartalmazó szöveg, benne a nevezetes Az fordolt farkasrol szóló elbeszéléssel.
A XIX. század második felében – mai ismereteinkhez képest – a szakemberek már elég sokat tudtak és sejtettek nyelvünk történetéről, de ne gondoljuk, hogy ez a tudás általános volt. Éppúgy virágoztak délibábos elgondolások is, mint napjainkban. E műfaj legismertebb klasszikusa Horvát István, aki azt bizonygatta, hogy az édenkertben magyarul folyt a disputa Ádám és Éva között. Okfejtését Gida József fejlesztette tovább a Hasznos Mulatságok 1837-es folyamában megjelent értekezésével: „Egyiptomban Moyses idején magyarul beszéltek.” De a XIX. század a sok képtelen elmélet burjánzása mellett a nagy tudományos szövegkiadások kora is. A Régi Magyar Nyelvemlékek című sorozat Döbrentei Gábor szerkesztésében 1838 és 1846 között jelent meg, az Ehrenfeld-kódexet is közlő Nyelvemléktár 1874-től. Ezeknek a kiadványoknak oroszlánrészük volt a hazai nyelvtörténeti kutatások felvirágzásában.
A Régi Magyar Nyelvemlékek és a Nyelvemléktár köteteiben megjelentetett szinte valamennyi kódexnek kalandos a története. Felfedezésük, megszerzésük, biztonságba helyezésük és közzétételük sokszor több évszázadon keresztül zajló valóságos detektívhistória.
Ahhoz, hogy az Ehrenfeld-kódex ismét Magyarországra kerülhessen, az országgyűlésnek kellett egyetértő szavazatot hoznia, és társadalmi adakozás is indult, Ehrenfeld ugyanis nem volt hajlandó megválni szeretett könyvétől, örökösei pedig túl magas áron kínálták megvételre a Magyar Nemzeti Múzeumnak. A kódex így 1925-ben egy londoni aukción kötött ki. A magyar országgyűlés szerencsére megszavazott ezer angol font rendkívüli kiadást a megvételére, a további hiányzó 450 fontot pedig gyűjtés útján szedték öszsze. Így kerülhetett az alighanem Gyöngyösön vagy Szécsényben 1440 előtt lejegyzett kódex Nyitra, Bécs és London után Budapestre, az Országos Széchényi Könyvtárba.
F. Z.
