Viszontlátás

Mikor jártál utoljára a Városligetben? – kérdezte tőlem a minap Attila, családunk jó barátja, aki kedves vendégként olykor felkeres. A kérdés meglepett, hiszen mindenki tudja, hogy már harmadik éve nem tudok kimenni egyedül az utcára.
Bosszantani akart kérdésével? Nem. Attila örömet akart nekem szerezni. A múltkorjában történt, hogy a házunkban lakó szomszédunk felesége hirtelen elhalálozott. A tolókocsiját a férje elhozta és felajánlotta nekem. Segíteni akart rajtam. A szerkezet az íróasztalom karosszéke mögött állt azóta összecsukva. Erre célzott Attila, aztán másnap telefonált, hogy készüljek fel, mert eljön értem és levisz a kocsival a ligetbe.
Sok jelentős nap volt már életemben, amire előre készültem, de ilyen izgalom eddig még soha nem kerített hatalmába. Szinte megittasodtam az örömtől. Újra megadatik nekem, hogy lemehetek az annyira szívemhez nőtt Városligetbe, köszönthetem fáit, bokrait, láthatom padjait, feleleveníthetem régi emlékeimet, és hunyott szemmel hallgathatom ismét óriás fáinak halk beszédét, ahogy játszik lombjaik között a szellő.
Hogy is köszöntsem régi, kedves ismerősömet, a ligetet? Mert szólnom kell hozzá, mesélnem kell öregedő életemről, s egyben kérdezni is tőle az alkonyati csendekről, amikor megérkezik az este a Dózsa György úton.
Elindulunk. Behunyom a szemem. Csak akkor nyitom majd ki, ha megérkeztünk. Oda a nagy platán alá, amely uralja a ligetet. Történelem ez az öreg fa. Látta a szovjet csapatok bevonulását is a háború után. Aztán látta azt a kis kopasz emberkét, aki előtt ezrek vonultak fel május elsején. Ismeri a nagy vezér ércszobrát, amelyet a nép ledöntött és dühében darabokra szaggatott. Aztán látta a szovjet csapatok kivonulását is. Mit mondjak neki?
Pihenünk hűvösében, és arra várok, hogy ő szólaljon meg előbb. Az egyik ágkarjával lenyúl, ha fel tudnék állni, el is érném. Talán akkor elmondaná nekem a szigorú telek vacogtató hidegét, vagy a tavaszokról mesélne, amikor új ruháját öltötte magára. A madarakról, idáig konduló harangszóról, a délelőtti gyermekzsivajokról és a szerelmes órák édes hallgatásáról. Elmondhatná azt is, hány fészket ringatott ágkarjában eddigi élete során. Hány vihartól űzött madarat fogadott be lombjai közé. És még mi mindenről mesélhetne ujjongva, karját lóbálva a feltámadó szellőben.
Áhítattal nézem, kicsit mintha borzas lenne. Kuszált hajú riadt lány az egész liget. Mint akinek nincs gazdája. Nem törődnek vele, nem járják útjait seprűs emberek. Eldobott üres üvegek a szemétkosarak alatt. És a padok környéke is megviselt.
Uramisten, a ligeti padok! Mindegyikük egy külön költemény! Óda! Vallomás! Megállunk az egyik mellett, átülök rá a tolókocsiból. S máris érzem a várakozás izgalmát. A fiatalok várják így a találkára siető Erzsikét, Ilikét, Veronkát, a szeplős kócosokat, akik irulnak-pirulnak. Milyen csodálatosan emlékezetes félórákat lehetett ücsörögni ezeken a padokon a kedves kezét fogva. Azután évek lettek ezekből a felejthetetlen félórákból.
Kovács urak, Kiss urak, meglett férfiak jöttek olykor a ligetbe üzleti találkozásokra. Megkoptak velük közben a padok is, telefirkálta a támlájukat a szerelem bevésésekkel, nevek kezdőbetűivel, félreérthetetlen jelekkel tarkítva.
Később ide telepedtek le az életben elfáradt idősek, a botra támaszkodó aggok, motyogó vénasszonyok, csendben elmerengők és olykor a hajléktalanok.
Nem is a nevükről ismerték már egymást, hanem a betegségükről. „Jön a köhögős cipészmester, vagy itt van újra az a gyomorfekélyes.” Mintha most kipihentebb lenne az arca. Nyugodt volt az éjszakája. Amott meg, lám, a könyves ember, aki mindig olvas, pedig fél szemére vak. Nagyítót tart a kezében.
Hirtelen riadt csend támad. Két fiatalember érkezik, egyikük villanyfűrészt cipel. Láttukra remegni kezdenek a fák. Intek is Attilának, menjünk haza. Visszaülök a kocsiba. A közelben felzokog egy platán.
Vagy csak én sírok…?