Milyen magyarnak tartja magát? A keddi Népszava a kettős állampolgárság kapcsán Gyurcsány Ferenc elutasító álláspontjával azonosulva öles címbetűkkel közölte: Felelős hazafi nem mond igent. Ön nyilvánosan az igen mellett tette le a voksát.
– Egyszerűen felelős állampolgárnak érzem magam, akinek a szerencséje, hogy harminc éve Nyugat-Európában él, ahonnan egy ideje bármikor hazajöhet. Akit mindig a társadalmi leszakadás, az alulról jövő kezdeményezések érdekeltek, azt a fajta szociológiát űzöm, ami a baloldal alapvető értékeit testesíti meg. Ezek a civil kezdeményezések, társadalmi mozgalmak pontosan azt fejezik ki, hogy az emberek egyre inkább bele akarnak szólni az életüket közelről-távolról érintő problémák – a háború és béke, a környezet, az egészség, az iskola stb. – megoldásába, ezért nekik kell kikényszeríteniük az ezekről folytatott társadalmi vitákat. Ők akarják meghatározni magát a problémát, valamint a probléma megoldásának irányát. Azt, hogy a politikusok, a szakértők milyen témával foglalkozzanak és milyen irányba keressék a megoldást. A modern társadalomban egyre nő a közvetlen részvételi demokrácia igénye. Az az állampolgári igény, hogy azokban a kérdésekben, amelyek viszszafordíthatatlanul befolyásolják a jövőt vagy a legbensőbb ügyeinket érintik, a döntések nem ruházhatók át senkire. Az állampolgárok nem csupán négyévente akarnak választani a pártok által kínált programok közül, hanem egyes kérdésekről vitát kezdeményeznek, amelybe a kormánynak nem illik beleszólnia.
– A vasárnapi népszavazásra való felkészülés pártvitába fulladt, amelyet egyre inkább a kormány dominál.
– Pedig az alulról jövő kezdeményezés, mint amilyen ez a népszavazás, nem a pártokat, hanem az állampolgárokat szólítja meg. Arra kényszeríti az embereket, hogy olyasmiken kezdjenek el gondolkodni, amikről a mindennapi életben nem szoktak. Sok dühös ember keresett meg azzal: hogy jönnek ahhoz egyesek, hogy állásfoglalásra bírjanak a népszavazásra feltett kérdésekben? Csakhogy a demokrácia nem arról szól, hogy négyévente pártot választunk, hanem arról, nekünk kell képessé válnunk arra, hogy bizonyos ügyekről eltöprengjünk, vitatkozzunk az ismerőseinkkel, majd döntsünk. Azért fontos ez, mert a demokrácia lentről jön. Lehet, hogy fárasztó, ha időnként gondolkodni, vitatkozni kell, de mégiscsak ez a társadalmi aktivitás tölti meg tartalommal a jogállam intézményrendszerét.
– Az ön által elmondottakkal szemben a kormány, a miniszterelnök egy másfajta felfogást képvisel…
– A hatalom sohasem szerette, ha az emberek maguk akarnak dönteni valamiről…
– De nincs ellentmondás abban, hogy a referendum döntésre kényszeríti a nép által választott, legitim parlamentet?
– Ez nem legitimáció kérdése. Talán nem vagyok egyedül azzal az álláspontommal, hogy Magyarországon az alkotmány módosításával lehetővé tett, alulról jövő állampolgári kezdeményezésre kiírt népszavazással született meg a demokrácia 1989 végén. Ezt az SZDSZ kezdeményezte. A képviseleti és a közvetlen részvételre épülő demokrácia nemhogy nem ellentétes egymással, egymást egészíti ki. Az SZDSZ igazán büszke lehetne a mostani alkotmányos berendezkedésre, amelynek kialakításában, azaz a rendszerváltás folyamatában meghatározó szerepet játszott.
– Most viszont a párt felelőtlennek tartja a népszavazást.
– Nem értem az SZDSZ ellenállását. A hozzám legközelebb álló emberek közül kerültek ki a párt alapítói, meghatározó politikusai. Mindannyian azért küzdöttünk, hogy Magyarország Nyugat-Európához, mai nevén az Európai Unióhoz tartozzon. Ez sikerült. 2004. május elsejétől Magyarország Szlovákiával és Szlovéniával együtt az EU tagja, ami azt jelenti, hogy szlovák és szlovén állampolgárként az ott élő magyarok bármikor áttelepülhetnek, dolgozhatnak nálunk. Az unió kötelezettséget vállalt, hogy Románia 2007-ben csatlakozhat, tehát három év múlva az ott élő magyarok ugyanolyan szabadon vállalhatnak munkát, telepedhetnek le Magyarországon, mint mi most Nyugat- Európában. Mint zsigeri antinacionalista kérdezem: ha ez így lesz, akkor most mi miért ne élhetnénk azzal a lehetőséggel – ha már egy civil szervezet ilyen kérdéssel fordult hozzánk –, hogy magunk hozzuk rendbe azt, amit egykor a nagyhatalmak elrontottak? Nem a kormány, nem az államok, nem Európa, hanem mi, magyar állampolgárok adjuk ezt alkotmány adta jogunkkal élve, szuverén döntésünkkel. Miről szól a demokrácia, ha nem arról, hogy örömmel élünk azzal a lehetőséggel, hogy mi magunk osztjuk meg a határon túliakkal azt a privilégiumot, amit az állampolgárság jelent?
– Sokak örömét megkeseríti az a rengeteg névtelen szórólap és kormányzati nyilatkozat, ami mind a kettős állampolgárság anyagi következményeivel, a határon túliaknak járó milliárdos juttatásokkal és az anyaországiak terheinek növekedésével riogat.
– A kettős állampolgárság egy olyan lehetőség, ami önmagában nem biztosít mást, mint egy négyezer forintért kiváltható útlevelet. Szabó Zoltán szocialista képviselő nyílt levélben hívta fel a figyelmemet: ha én jövedelem nélküli, fogyatékos, idős ember lennék, és rendelkeznék magyarországi lakcímmel, akkor járna nekem öregségi és szociális segély, egészségügyi ellátás és így tovább. De hogy kerül a csizma az asztalra? Először is, azt azért talán senki nem állítja, hogy a határon túliak többsége idős, beteg, jövedelem nélküli ember? Márpedig csak nekik járna automatikusan az alkotmányban előírt szociális ellátás. Másodszor, abban az országban, ahol a társadalom egyharmada a létminimum alatt él, egy baloldali politikusnak illene tudnia, hogy a nyomor egyik jellemzője a mobilitás hiánya. Szabolcsból, a Nyírségből nem tudnak a Nyugat-Dunántúlra menni az emberek munkát vállalni. Akkor hogy képzelik azt, hogy a kettős állampolgárság révén tömegével fognak idős, jövedelem nélküli, fogyatékkal élők áttelepülni? Ez ugyanaz a megtévesztő érvelés, amit a nyugat-európai szélsőjobb használt a kelet-közép-európai bővítés ellen. Ők a keletről tömegesen érkező munkavállalókkal riogattak a csatlakozás idején. Az a határon túli magyar, aki akart és volt rá lehetősége, eddig is átjöhetett. Az emberek nem örömükben települnek át, hagyják el szülőföldjüket, adják el mindenüket. Ha lebontjuk a határokat, ha biztosítjuk a kötöttségek nélküli munkavállalást a határ másik oldalán, megszűnik az áttelepülés kényszere. Ez Románia 2007-es uniós csatlakozásával amúgy is bekövetkezik.
– A kárpátaljai és a vajdasági magyarok viszont belátható időn belül nem lesznek uniós polgárok.
– Lehet erre azt mondani, hogy nem érdekel minket az a biztonság, amit a magyar útlevél jelent, én azonban jól emlékszem, mit jelentett a számomra, hogy amikor először hazaengedtek Magyarországra, a zsebemben volt a francia útlevél. Ha valakinek a zsebében van az útlevél, attól még nem fog áttelepülni. Sőt. De ha fenyegetve érzi magát, akkor meghozza azt a nehéz döntést, hogy átjön, és emelt fővel, teljes jogú állampolgárként élhet Magyarországon. Vagy a gyermekét átküldi tanulni. És itt kanyarodunk vissza az ellenkampányhoz. A gyermekneveléshez, az oktatáshoz kapcsolódó juttatások nem a határon túliaknak, hanem a gyermekeknek, a felnövekvő nemzedéknek járnak. Abban az országban, ahol minden párt nem ok nélkül amiatt nyavalyog, hogy elöregedik a népesség, miért lenne baj, ha a határon túlról olyanok jönnek át, akik itt fognak szülni vagy hozzák magukkal a gyermeküket? A kettős állampolgársággal ajándékot adhatunk azoknak, akik nem olyan szerencsések, mint mi, mert a szüleik, nagyszüleik a határokon túl rekedtek. S akiket megajándékozunk, azoknak az unokái is emlékezni fognak arra, hogy ezt a lehetőséget arra, hogy velünk egyenrangú magyaroknak érezhessék magukat, nem az uniótól, nem kormányoktól, hanem tőlünk, állampolgároktól, a magyar honfitársaiktól kapták a Mikulás-csomagban.
– Valós az a Gyurcsány Ferenc által emlegetett veszély, hogy a kettős állampolgárság megadása után a szerb vagy román nacionalisták azzal fordulnak az ott élő magyarokhoz, mit kerestek itt, menjetek Magyarországra?
– Viccel? De hagyjuk ezt. Ez a népszavazás nem föntről, hanem lentről, állampolgári kezdeményezésre jött létre. Ez tehát nem a pártok vagy a hatalom, hanem az állampolgárok ügye. Ezért nem hagyhatjuk, hogy a vita arról szóljon, mit mondott a miniszterelnök. A pártoknak sem egymással kellene vitatkozniuk, hanem a kezdeményezést elindító civil szervezetek képviselőivel. A kormányfő kijelentése miatt nekem, mint francia–magyar kettős állampolgárnak leginkább szégyenérzetem van. Mindig is úgy gondoltam, hogy Magyarország Európához tartozik, s az európaiság része az alulról jövő kezdeményezések tisztelete a hatalmon lévők részéről. Meggyőződésem, hogy a választópolgárok nagy többsége nem fogja megengedni, hogy elvegyék tőle azt az örömöt, amit a kikínlódott viták után a szuverén döntés meghozatala jelent. S biztos vagyok benne, hogy a szavazófülkében mindenki magára, a saját szívére, eszére, lelkiismeretére fog hallgatni, s nem arra, hogy mit mondtak a pártok. Ennek a szavazásnak nincs politikai tétje. Egyedül arról szól, hogy Mikuláskor mi, szerencsésebb sorsú magyarok a saját döntésünkkel adunk-e egy olyan ajándékot az összes határon túli honfitársunknak, amit máskor az államok szoktak hivatalos egyezményekben megadni. Ne szalasszuk el ezt a soha vissza nem térő lehetőséget, és ne engedjük elrontani ezt a határon túliakkal közös örömünnepünket!
– Sikeres népszavazás esetén a parlamentnek törvényeket kell hoznia, s miután egyik oldalnak sincs kétharmados többsége…
– Hál’ istennek! Már csak ez hiányozna.
– …nincs garancia arra, hogy a pártok meg tudnak állapodni. Egy népszavazási döntés negligálása alkotmányos válsághelyzetet jelentene.
– Nem lesz itt semmiféle alkotmányos válság. Ha lesznek is nagy viták, másfél év múlva választások jönnek, s ugyan melyik politikai erő mer szembeszegülni a népakarattal? A végén szerintem inkább abban versengenek majd, hogy melyiküknek köszönhetően születik meg a törvény.
– Legyen önnek igaza! Vasárnap egy másik kérdésről, a kórház-privatizációról is szavazunk. Itt is éles vitát folytatnak a pártok, a kormányoldal már beteghalállal is riogat. Erről mi a véleménye?
– Itt az alulról jövő állampolgári kezdeményezésre kiírt népszavazás másik, hasonlóan fontos jelentéséről van szó: az állampolgárok által kikényszerített moratóriumról. Ha többséget kap az igen, akkor az állampolgárok mintegy felfüggesztik a döntési folyamatot, társadalmi korlátot szabnak a döntéshozók teljhatalmának, a „business as usual” folytatásának az egészségügyben. Nem egészen arról szól ez a kérdés, privatizáljunk vagy sem, hanem arról, hogy mi, állampolgárok állítsuk meg egy pillanatra az egészségügy átláthatatlan átalakítási folyamatát, gondoljuk át a helyzetet, mielőtt beláthatatlan következményekkel járó döntéseket hozna a politika. Először is, fel kell mérni, mi a valóságos helyzet az egészségügyben, ugyanis ma senki sem lát tisztán. Majd a pártokat arra kell kényszeríteni, hogy tegyék le az asztalra a javaslataikat. Nem a privatizációról, hanem arról, ami a valódi, mindannyiunkat érintő tét: miként fogják biztosítani a nem jómódúak egyenlő esélyeit az egészségügyben.
origo.hu
Botrányok, kémbotrány és béremelés – ez történt a héten a magyar politikában
