Melyik zászló a miénk?

Egy nő és egy férfi szökik egy tehervagonban Olaszországból Jugoszlávia felé. A háború után vagyunk. Nem látják egymás arcát, de a lelkük, ahogy a szavaik a zakatoló sötétben, mégis összeér; az olasz Lucia hazafelé tart, Rijekába, hátha még él a családja, a horvát Ivan pedig hithű sztálinista, akivel nem közölték időben, hogy Tito egy kicsit másként gondolja – el is viszik Goli Otokra, gondolkozni.
Liberene de sto ton – fohászkodik Nicola és a többi hajós a trabaccolo fedélzetén az Adrián, és „sárga hab tör föl a feszes víz érintetlen üvegén”, jó darab idővel régebben, amikor még a franciák uralkodtak a partvidéken, „zászlót és korbácsot lengetve”. És Nicola álmodik, azt az álmot álmodja, amelyet majd gyereke, és a gyerekének a gyereke, és annak a gyereke, Lucia a tehervagonban: a száműzött leszakít egy fehér rózsát a kertből, de már viszik is, a császár parancsára.
Közben Bartul áll a mezőn, nézi, nem Hvar fölött szakad-e le az ég, Bartul, Ivan őse, akinek „múltja az emlékezet előtti időktől rakódik egymásra az ég kék sapkája alatt”. És finomra szőve elkezdődik a két család meg a horvát–olasz partvidék története, amelyet ezerféle politikai vágyálom szakít szét az egységes Itáliától az önálló Horvátországon át a nagyszláv álomig.
„A legnehezebb a hazaszeretetet különválasztani a politikai fanatizmustól” – mondja Petra, a spliti horvát asszony az olasz Nicola fiának, Julijénak, akit apja Padovába küld, hogy a Café Pedrocchi teraszán diákoskodva kigyógyuljon a horvát asszony iránti szerelméből.
Közben Bartul unokája nézi a templomban a zászlókat, a dalmátot, az olaszt és a horvátot – mármost melyik a miénk?, kérdezi magától, és a válasz mindig újabb utcai csata, újabb szónoklat, újabb háború. Zászlók. Az olasz Julije olasz feleséggel tér haza, de amikor a városban kitör a himlő, mégis a haldokló Petrát csókolja, hogy vele haljon, mert a horvát asszonyból az olasz férfi nem tud kiszeretni…
„Az elsuhant idő sötétjén át… nyújtom a kezemet…, hogy megérintselek benneteket, akik a családi geometriából szövődő történet legmélyebb rétegeinek foglyai vagytok, hogy legalább megérintsem azt, ami belőletek maradt… az élet és az életek tanítója, a történelem tébolya után” – így Nedjelko Fabrio, az író, aki nemegyszer figyelmeztet: úgy élj, hogy az életed ne csak az egymásra rakódó napok hosszú sora legyen.
Lucia és Ivan végül a tengeren pusztul el, menekülés közben. Jugoszláviában ugyanis nem lehet élni. De elmenni sem lehet. Viharos vidék ez. És a száműzött fehér rózsája sokáig ott lebeg a tengeren.
Fabriót olvasni kell: nem csak igaz, gyönyörű is. Csak idő kell hozzá, megérteni, hogy nem kell mindig eldönteni, ki ellenében hová tartozunk. Pulában három zászló leng a városházán. Megállok ott néha, egy-egy augusztus délelőtt, hogy a múltam darabjai az emlékezet előtti időktől egymásra rakódjanak az ég kék sapkája alatt, és olvasom a Bereniké fürtjét, magyarul…
(Nedjelko Fabrio: Bereniké fürtje. Fordította: Csordás Gábor. Jelenkor Kiadó, 2004, ára: 2500 Ft.)