Mentési gyakorlat

Banda Aceh városának csak akkora a polgári repülőtere, hogy kellő odafigyeléssel négy gép éppen elfér a betonon. A mellette lévő katonai még kisebb, a civil gépek és a hadsereg terepszínű csapatszállítói közösen használják az egyetlen kifutópályát. Ennek a betoncsíknak békés, tehát földrengés- és szökőármentes időkben hat menetrend szerinti járatot kell kiszolgálnia naponta, no meg azokat a katonai gépeket, melyek a szeparatisták leverésére és a közrend biztosítására idevezényelt csapatokat és felszerelésüket szállítja.
December végétől azonban ezen a repülőtéren is úrrá lett a káosz. A segélyek eljuttatásában kulcsfontosságú szerepet játszó kifutópályán ugyanis egy Boeing 737-es leszállás közben elütött egy tehenet. Az óriásgép hajtó- és futóműve is megrongálódott a balesetben, s mivel a repülőtéren nem voltak nagy teljesítményű emelőberendezések, a behemót gépet egy villástargonca segítségével tuszkolták le a betonról. A reptéren egy darabig csak helikopterekkel lehetett leszállni.
Néha egy abszurdba hajló apróságon is múlhat emberek ezreinek élete. A Banda Acehbe érkező magyar orvoscsoport a saját bőrén is megtapasztalhatta a zsúfoltság összes hátrányát. Jakartában hajnali négy órától déli tizenkettőig várták, hogy az őket szállító katonai teherszállító megkapja a felszállási engedélyt, de még mindig jobban jártak a koreai, ötvenfős orvoscsoportnál, akik három napig csöveztek a repülőtéren hasonló céllal. Az érkezés sem volt zökkenőmentes – a zsúfoltság miatt előbb le kellett szállni egy órányira egy kis szigeten, utána köröztek hosszú percekig a város fölött, hogy aztán zuhogó esőben pillanatok alatt kipakoljanak. A gépnek azonnal tovább kellett indulnia, hogy más is le tudjon szállni.
A helyi légiirányítás képességeit messze meghaladó feladatot most amerikai katonák végzik egy konténerben kiképzett mobil irányítótoronyból. Van dolguk: maximális kihasználtság mellett napi százötvenet tudnak kiszolgálni, de háromszor ekkora kapacitásra lenne igény. Eközben óriási a helikopterforgalom is: csak az amerikai hadsereg száz helikoptert vezényel oda, így ezekkel látják el a még mindig elzárt területeken élő embereket gyógyszerrel és élelemmel. A repülőtéren immár ausztrál katonák pakolják a csomagokat behemót emelő- és szállítójárműveikkel, a német hadsereg gépéből ottjártamkor víztisztító berendezést vettek ki, és épp érkezett egy orosz katonai teherszállító is. Fura látvány lehet ez az ott lakóknak, akik gyakorlatilag 1991 óta nem láttak, nem láthattak külföldit a városban – most egyszerre ezerszám mászkálnak idegenek, sokan közülük olyan egyenruhákban, melyet korábban illett gyűlölni.
Itt álljunk meg egy szóra. Amerika a földrengésről és a szökőárról szóló első hírek után tizenötmillió dollárt ajánlott fel az áldozatok segélyezésére, majd ezt gyorsan harmincötmillióra módosította. Ezt sokan megalázóan kevésnek gondolták, és gyorsan összehasonlították az iraki kaland dollárszázmilliárdokra rúgó költségével (a floridai hurrikánkárokra például tavaly októberben 13,6 milliárdot különített el az amerikai törvényhozás, igaz, ez a tragédia a saját adófizetőit érintette). Washington hamar kapcsolt és korrigált: első körben megtízszerezte a segélyre szánt összeget, tizenkétezerre emelte a mentési munkálatokban részt vevő katonái számát. Valaki megsúghatta Bushnak, hogy itt a kiváló alkalom gesztusokat tenni a muzulmán világnak. Indonézia ugyanis a maga kétszáznegyvenmilliós lakosságával (ennek nyolcvan százaléka mohamedán) a legnépesebb iszlám ország, és ha Washington érdemi segítséget nyújt az áldozatoknak, akkor nehezebb dolguk lesz az Amerika-ellenességből élő Dzsemaja Iszlamíja terrorszervezet vezetőinek vagy a többi fundamentalistának. Most segéllyel nyerhető meg az a csata, melyet különben háborúban kellene megvívni – előbbi nyilván jóval olcsóbb az utóbbinál. A háromszázötvenmillió dollár a teljes éves segélyezési keret a költségvetésből, de a kongresszus újabb pénzeszközök odaítéléséről is dönthet. Eközben beindult a magánszektor és a civil szféra is: a merevedést okozó tablettájáról ismert Pfizer gyógyszergyár például egymagában negyvenmillió dollárt ajánlott fel, de milliós tételben adakoztak hollywoodi sztárok is. A kisemberek Amerikája is megmozdult, a felmérések szerint minden második polgár jótékonykodott vagy tervezi támogatni a cunami áldozatait kisebb-nagyobb összeggel. A The Chronicle of Philanthropy jótékonysági kiadvány összesítése szerint a magánadományok meghaladták a költségvetésből erre szánt 350 millió dolláros segélyösszeget. Az adakozási kedvet az is segíti, hogy a nemrégiben megalakult új kongresszus elfogadott egy törvényt a segítőkészség ösztönzésére – ennek értelmében január végéig az adakozók levonhatják a dotáció egy részét a 2004-es adójukból. Érdekes viszonyítási alap, hogy a 2001. szeptember 11-i egyesült államokbeli terrortámadások után az amerikaiak összesen két- milliárd dollárt adakoztak az áldozatok hozzátartozóinak megsegítésére.
Itthon is soha nem látott módon beindult az adakozási kedv. Árvaházat épít Srí Lankán a Magyar Baptista Szeretetszolgálat, s a szimbolikus örökbefogadást kínáló gyerektámogatási programjukra eddig több mint tízezren jelentkeztek. Az egyik kereskedelmi rádió egész falut építene újra ugyanott, miközben diákok szerveznek osztályukban gyűjtési akciókat, mások szaktudásukat adnák egy humanitárius programhoz, szóval a segíteni akarás legkülönbözőbb formáival találkozhatunk. Az Indonéziába induló magyar orvoscsoportokat fél áron szállítja a Lufthansa és a Singapore Airlines, sőt ingyen vitték el a kéttonnányi felszerelést is – ha mindezt ki kellett volna fizetni, tizenkilencmillió forintba került volna. A jakartai magyar nagykövetség éjjel-nappal a magyar humanitárius segély ügyeit intézi, de őket nem dicsérem tovább, mert akiről pozitív dolog jelenik meg a Nemzetben, arra megorrol a külügy.
A magyar kormány hozzáállására viszont nem az őszinte segíteni akarás, inkább a médiafigyelem kiaknázása a jellemzőbb. Gondoljunk csak a kormányfő két pokrócára vagy arra a fura tényre: miközben az állami pénzen, fizetésért Srí Lankára kiutazó „hivatalos” magyar orvoscsoport tagjait Lamperth Mónika belügyminiszter Bátorság Érdemjellel tüntette ki, elfeledkeztek a Magyar Baptista Szeretetszolgálat és a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet önkénteseiről – pedig ők hamarabb érkeztek a szigetországba és munkájukkal legalább annyira hozzájárultak az ország jó hírnevéhez, mint a hivatalos orvosok (az ellentmondás annál is inkább szembetűnő, hogy a baptistáknak az államaikhoz csatlakozó két tagját kitüntették, de a külügyi támogatásból vizet osztó és az árvaházat építő többi munkatársát nem). És kíváncsian várom azt is, hogy a Banda Acehben jóval nehezebb körülmények között élő és dolgozó kétszer tizenöt ember munkáját megköszöni-e a magyar kormány? Ezek az emberek ugyanis többnyire komoly árat fizettek azért, hogy segíthessenek: kivásárolták kollégáiktól az ügyeleteket vagy kivették pihenőszabadságukat, hogy elutazhassanak. Magyarországon ugyanis nem jár szabadnap azért, ha valaki nemzetközi misszióba indul – a hazaérkező csoportok reflektorfényében sütkérező politikusoknak talán ezen is el kellene néha gondolkodni. És azon is, hogy a külföldi katasztrófák elhárításán dolgozó magyar szakemberek megszerzett szaktudása, tapasztalata majd itthon is hasznosítható lesz, ha ne adj isten bekövetkezik a baj.
Vagy azt szeretnénk, hogy baj esetén előbb elővegyék a számlatömböt?