Mostoha, ám mégis reményteli a helyzet. A pedagógusokat elbizonytalanítják a gyakran változó tantervek, és kedvezőtlen körülmények között dolgoznak, mert napjainkban nem divatos az anyanyelvi nevelés fontosságát hangsúlyozni. Sokkal többet foglalkoznak az idegennyelv-tanulással, mint az anyanyelvi készségek, képességek fejlesztésével. Ez utóbbiak közül mostanság csupán a szövegértést szokás kiemelni, amely valóban minden tantárgy tanulásának az alapja, és az Európai Unió által meghirdetett élethosszig tartó tanulásnak is a feltétele. Ám ugyanekkora figyelmet érdemelne az is, hogy a diákok tanuljanak anyanyelvükön fogalmazni mind szóban, mind pedig írásban. És nem mondhatunk le az anyanyelvi ismeretek minimális szintjéről sem. Az anyanyelvi műveltség, a kommunikáció képessége meghatározza a diákok későbbi tanulmányait, az életben való boldogulásukat is.
– Az iskola azonban mintha ez ellen dolgozna. A diákoknak alig kell megszólalniuk a tanórákon, teszteket töltenek ki, amelyek még írásbeli fogalmazásra sem kényszerítik őket. És egyre kevesebb a nyelvtanóra is.
– Az egyik legnagyobb probléma valóban az igen alacsony óraszám. Hiába hirdetjük, hogy kiemelt cél a kommunikáció fejlesztése, ha nem biztosítjuk a szükséges feltételeket. A legutóbbi tantervi változtatások is mostohán bántak az anyanyelvtanítással: tovább csökkentették az anyanyelvi órák számát. Nem csökkentek viszont az osztálylétszámok, pedig a készség- és a képességfejlesztés differenciált óraszervezést igényelne, ez sok időt és kis osztálylétszámot kíván. Ha a jövőben komolyan gondoljuk, hogy az anyanyelvi nevelés fejlesztésközpontú legyen, akkor több tanórát, csoportbontási lehetőséget, korszerű tankönyveket, a tanároknak pedig sok-sok módszertani továbbképzést kell biztosítanunk. Ők ugyanis szívesen tanulnak, tanulnának és alkalmaznának új tanítási módszereket. Éppen ezért reményteli is a helyzet. A kollégák a mostoha körülmények között is igyekeznek a lehető legtöbbet megtenni a cél érdekében. A pedagógusok végre nem tantervírással foglalkoznak, inkább módszertani továbbképzésekre járnak. Belátják, hogy a megváltozott világban a gyerekeket nem lehet a régi módon tanítani. De ez a folyamat még csak elkezdődött, hosszú időre van szükség a valódi szemléletváltáshoz.
– Mi a magyarázata annak, hogy a magyar nyelvi órákat a gyerekek többsége nem szereti, és a magyar nyelvet, vagyis az anyanyelvét nehéz tantárgynak tartja?
– Ma már a tanterv is megengedi, és a tankönyvek is többé-kevésbé segítik, hogy a gyerekeknek hasznos gyakorlati tudnivalókat tanítsunk: önéletrajzírást, kérvényt, pályázati levelet, retorikát. A pedagógusok a szűkre szabott idő és a tanítási hagyományok miatt azonban még mindig inkább elsősorban tanárközpontú módszereket alkalmaznak, elméletet tanítanak. Nem mernek eléggé építeni a gyerekek meglevő gyakorlati anyanyelvi tudására. Túlságosan sok az órákon a tanítói, tanári előadás, kevés a valóban időigényes kreatív, alkotó jellegű gyakorlat, pedig ezekkel nemcsak eredményesebben lehet fejleszteni, tanítani, hanem a gyerekeket is jobban lehet motiválni. És a tankönyvekből sem kell mindent megtanítani, válogatni kell a gyerekek képességeinek megfelelően. Nincs nehéz tananyag, csak meg kell találnunk a megfelelő tanítási módszereket, munkaformákat és gyakorlattípusokat. Egy tavalyi, minden tantárgyra kiterjedő vizsgálatnak a szomorú tanulsága éppen az volt, hogy tantárgytól függetlenül átlagosan 78 százalékban a tanítók, illetve a tanárok beszélnek az órán. A kérdés az, hogy így kinek a kommunikációját fejlesztjük. Az órákon ritkán alkalmazzák a pedagógusok a páros munkát, a csoportmunkát, a differenciált egyéni munkát, pedig ezekben sokkal nagyobb szerep jut a diákok önálló tevékenységének. Szomorúan tapasztalom azt is, hogy hiába tartalmaznak a legújabb tankönyvek kommunikációs fejezeteket, ha a gyakorlatok megoldására nincs elég idő. Az idén bevezetendő új típusú, középszintű érettségin például választható feladat lesz érvelő fogalmazás írása, ám ehhez szükséges retorikai gyakorlatokat alig végeztek a végzős diákok. Megértem, hogy nehéz helyzetben vannak a kollégák. Egyrészt azért, mert a gimnáziumokban csupán heti egy órában tanítják, taníthatják az anyanyelvet, másrészt azért, mert az érveléstechnikákat annak idején az egyetemen és a főiskolán ők maguk sem tanulták. A retorikát éppen gyakorlati jellege miatt egyik napról a másikra nem lehet önképzéssel elsajátítani. Ezért kell segíteni a pedagógusokat gyakorlatközpontú módszertani továbbképzésekkel, jó tankönyvekkel.
– Milyen a jó nyelvtankönyv?
– Mindenképpen örvendetes, hogy gazdag a kínálat, és szeretném remélni, hogy a tankönyvek kiválasztásában mindig a minőség játssza a főszerepet. Hiszem, hogy hosszú távon még agresszív marketinggel sem lehet rossz tankönyveket eladni. Bár nem a tankönyv az igazán fontos a nevelésben, hanem a pedagógus, rajta múlik minden, mégis nagy a tankönyvszerzők és a -kiadók felelőssége. Csak korszerű, életkoruknak megfelelő, szakmailag hiteles, pedagógiailag kimunkált, ízléses tankönyveket szabad a gyerekek kezébe adni.
– Milyen szervezetek, intézmények segítik az anyanyelvtanítás tartalmi és módszerbeli megújulását?
– A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Nyelvtudományi Társasága keretein belül már több mint két éve működik a Szemere Gyula anyanyelv-pedagógiai kutatócsoport. Kéthavonta rendszeresen találkozunk, dolgozunk az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. A kutatócsoport tagjai olyan főiskolai és egyetemi oktatók, akik az ország felsőoktatási intézményeiben anyanyelvi szakmódszertant tanítanak. A jelenlegi közös munkánknak éppen az a célja, hogy minél hitelesebben tárjuk fel az anyanyelvtanítás helyzetét, problémáit, és ezek megoldásához stratégiákat, módszereket dolgozzunk ki. A kutatás részeként kérdőíves felmérést is végzünk a tanítók és a magyartanárok körében. A munka ugyan még folyik, de eddig is több mint háromszáz kérdőívet dolgoztunk fel. A magyartanárok többsége az anyanyelvtanítás helyzetét a szokásos ötös osztályozási skála alapján közepesnek vagy elégségesnek minősítette. Legfőbb problémának ők is az alacsony óraszámot, a magas osztálylétszámot és a magyartanítás negatív társadalmi megítélését tartják. Kiemelt kutatási téma ebben az esztendőben a szövegértés fejlesztése és a funkcionális szemléletű grammatika tanítása is.
– A jelenleginél reménytelibb-e az anyanyelvtanítás jövője?
– Ez részben az oktatáspolitikán, részben a pedagógusokon múlik. Azért, hogy az anyanyelvtanítás ügyét a jövőben határozottabban és eredményesebben képviseljük, illetőleg szakmai segítséget nyújtsunk az anyanyelvet tanító kollégáknak, megalakítottuk a Magyar Nyelvtudományi Társaság keretein belül a magyartanári tagozatot. Tagjaink sorába várunk minden olyan tanítót és magyar szakos tanárt, aki elkötelezettséget érez az anyanyelvtanítás és anyanyelvünk ápolása iránt. Tehát a magunk részéről igyekszünk megtenni mindent azért, hogy ez a jövő ne csak reményteli legyen.
kánikula
Berobban a kánikula, életbe lépett a másodfokú hőségriadó
