Mi marad a sáskajárások után?

Másfél évvel ezelőtt, két őszi napon sok eső esett a Szahara nagy részén. Évente átlagosan mindössze egy milliliter az átlagos csapadék, de ezúttal a kétszázszorosa esett. Ez a jelenség rendszerint húszévenként ismétlődik meg, és ennek egyik haszonélvezője az afrikai vándorsáska. Kevés példánya tengődik a Szahara és az Atlasz-hegység között, ezért peték ezreit rakja le, ám ezekből csak kevés kel ki. De ha elegendő mennyiségű nedvességhez jutnak, a szaporodás a sokszorosára nő, és a Schistocerca gregaria addig nem kel vándorútra, amíg élőhelyén el nem fogy az élelem. Ekkor Mali, Mauritánia, Niger és Szudán sáskái színt váltanak, barnáról vörösre – a tudósok 1921-ig azt hitték, két külön fajtáról van szó, de a mai napig nem tudni, hogyan és miért változik meg a színe –, és megkezdődik a ciklikus vándorlás. Télen északra vándorol, ahol újra lerakja a petéit. Egy átlagos sáskaraj ugyanannyit eszik egy nap alatt, amennyit tíz elefánt vagy 2500 ember. Az ENSZ élelmezési és mezőgazdasági szervezete, a FAO sáskajárással foglalkozó csoportjának jelentése szerint a sáskajárás most már Afrika, a Közel-Kelet és Ázsia több mint harminc államát sújtja, és a nagy rajzások idején akár hatvan államot is érinthet a csapás, vagyis a világ lakosságának tíz százalékát.
Ha megindul a sáskaraj, legalább egy kilométer széles és több kilométer hosszú felhőt alkot. Sebességük 17–19 km/h a szél erősségétől függően, és naponta 130 kilométert is megtehetnek.
A sáskajárás következményeit nemcsak a kárvallott ország sínyli meg, hanem a fejlett Európa több célállomása: elsősorban Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Franciaország, Németország és Nagy-Britannia is. 1999 – a jelenleg uralkodó marokkói király, VI. Mohamed édesapjának, II. Hasszánnak halála – óta felgyorsult a főleg illegális bevándorlás, ezért évente kétszer arról tanácskozik egymással az öt állam belügyminisztere, hogyan próbálják közösen megfékezni az azóta is feltartóztathatatlan emberáradatot.
Az egyik fő útvonal Marokkóból indul a Gibraltári-szoroson keresztül, a bevándorlók másik hídfőállása Líbia, ahol a hatvanas évek óta létezik a csempészet több fajtája, mert II. Hasszán azzal büntette az ellene fellázadó északi tartományokat, hogy sorsukra hagyta őket. A térség azonban magára talált, és azóta onnan érkezik a több tízezernyi illegális bevándorló Spanyolországba, természetesen iratok nélkül, az útleveleikkel pedig hivatalosan érkeznek a célországokba mások. Erre pedig sokáig nem volt felkészülve az európai rendőrségek többsége, de például Marokkó sem. A szerencsétlen emberek ezrei zsúfolásig megrakott lélekvesztőkön vagy bárkákon próbálnak átevickélni a jobb jövőt ígérő túlpartra, de évről évre többen fulladnak meg az egyáltalán nem veszélytelen átkelés során.
A sáskajáráson kívül még két tényező vetíti előre az újabb vándorlási hullámokat: Nyugat-Afrikában a Sierra Leonében, illetve a Libériában zajló polgárháborún kívül novemberben a 17 milliós Elefántcsontparton alakult ki egy újabb tűzfészek, ahonnan menekülnek a békésebb életre vágyó lakosok. A népességszaporulat ugyancsak megállíthatatlan: a Szaharától délre fekvő államok lakossága 800 millió főre becsülhető, de 20 éven belül Medi Lahlou, a marokkói Országos Statisztikai Hivatal kutatójának véleménye szerint meg fogja haladni az 1,3 milliárdot is. Idén februártól a célországok már számíthatnak is az újabb nagy rohamra. Milliók kelhetnek vándorútra.