Phi Phi hangjai

Dél-Ázsiára mostanában rájár a rúd. A kilencvenes évek végén pénzügyi összeomlás tette tönkre az itteni országok gazdaságait, aztán a térségbeli turizmusra a 2001. szeptember 11-ét követő világméretű repülési fóbia mért csapást. Három éve a SARS, tavalyelőtt (és most ismét) a madárinfluenza riasztotta el az embereket, karácsonykor pedig a szökőár törte ketté a főszezont.
Csaknem tíz óra alatt teszi meg a Malév charterjárata a Budapest és Bangkok közötti nyolcezer-kétszáz kilométeres távolságot, így van idő beszélgetni a fedélzeten. Péchy Kálmánnal, a Thaiföldi Turisztikai Hivatal (TTH) budapesti irodájának kommunikációs vezetőjével a kelet-európai turisták utazási szokásait elemezve próbáljuk kitölteni az időt. A másfél éve megnyílt iroda (prágai testvérintézményével közösen) a térség hat országában koordinálja a Thaiföldre irányuló turistaforgalmat. A legtöbben Lengyelországból mennek (évi negyvenötezren), ami nyilván összefügg az ország méretével. A hazánkhoz hasonló lélekszámú Csehországból évente tizenkétezren utaznak az egzotikus országba, húsz százalékkal többen, mint tőlünk.
Magyarország ennek ellenére gazdaságilag fontosabb partner, mert a magyar utasok fele négy- vagy ötcsillagos, esetleg ennél is magasabb komfortfokozatú szállodában száll meg, míg a csehek kétharmada tipikus hátizsákos turista. Bangkok egyre népszerűbb célpont a kelet-európaiak számára is. Öt esztendő alatt évi tíz százalékkal növekedett az utasok száma annak ellenére, hogy a terrortámadások és a járványok miatt a térség más országaiban csökkent a turistaforgalom. „A magyar utasok között is nagyon sok a visszatérő vendég” – mondja a fiatal szakember.
A Malév-gépen a nyaralni indulók között tizennégy magyar újságíró is helyet kapott, akik a TTH meghívására azért utaztak a dél-ázsiai országba, hogy ötven nappal a pusztító szökőár után megnézzék, hol tartanak a helyreállításban.
A félmillió négyzetkilométernyi Thaiföldön hatvankétmillió ember él. Gazdaságának túlnyomó része a turizmusra épül, ezért érthető, hogy a januári visszaesés miatt nagy a pánik. Az ország délnyugati részén fekvő turistaparadicsomokban tíz százalék alatt maradt a szállodák telítettsége, holott a szökőár előtt, novemberben túltelítettséggel küszködtek. Akkor úgy látszott, hogy a decembertől február végéig tartó főszezonban minden rekord megdől. A fővárosban valamivel jobb a helyzet, mert ott a várt vendégseregnek legalább a harmada megérkezett, de aki lemerészkedett délre is, az a szökőár által nem érintett keleti partot, például Ko Samui szigetét választotta.
Első éjszaka a Rózsakert nevű trópusi parkban lévő ötcsillagos szállodában szálltak meg a Budapestről érkezett újságírók. Az élő thai hagyományokat bemutató műsor után a medencében magyarul szólított meg egy hölgy – kiderült, hogy negyven éve Svédországban élő délvidéki magyar. „Nagyobb baráti társasággal jöttünk volna szabadságra – meséli –, de sokan megijedtek, és lemondták az utat. Mi a férjemmel megértettük a helyiek kérését, hogy segély helyett turistákra van szükségük, ezért jöttünk el.”
Másnap a négycsillagos Amari Atrium Hotel svájci származású igazgatója, Marco A. Saxer kifejti, hogy egyelőre kevesen követték a svédországi magyar házaspár példáját. Elsősorban a japánokat hiányolja, eddig ugyanis onnan érkezett a legtöbb vendég. A koreaiak voltak a másodikok a listán, de egyelőre ők is otthon maradtak, aztán az angolok, németek és svédek következnek a sorban. Az amerikaiak még mindig félnek a hosszú repülőutaktól, ezért inkább Hawaiira mennek télen, nekik az van közelebb.
Az ország vonzerejének nem tesz jót, hogy időnként robbantásokról számol be a sajtó a Malajziával határos déli megyékből. A hírek szerint iszlám szélsőségesek robbantgatnak, akik elégedetlenek a két hete lezajlott választások eredményével. A voksolást óriási fölénnyel a kormányerők, a Thai Rai Thai (a thaiok szeretik a thaiokat) párt képviselői nyerték meg, de azóta itt is felmerült a szavazatok újraszámolásának igénye. Miközben a Wat Pho, vagyis a Fekvő Buddha templomát csodáljuk, feltűnik, hogy sok katona vigyáz diszkréten a külföldiek által sűrűn látogatott helyre annak ellenére, hogy most igazán nincs nagy tömeg.
A fővárosból a Bangkok Airways gépével jutunk le Krabira. A másfél órás repülőúton a Bangkok Postot olvasom. A lapnak nyilatkozott egy Khao Lak-i szállodatulajdonos, aki szerint legalább három évre van szükség, amíg a turisták a korábbival összemérhető számban merészkednek vissza a szigetre. Ez a strand volt a svéd családok kedvenc helye, itt ugyanis sekélyebb a part menti víz, kisgyerekkel is nyugodtan lehet üdülni. Talán ennek is tulajdonítható, hogy itt volt a legnagyobb veszteség emberben és szállodában (ötezer szoba ment tönkre néhány perc alatt). A hoteltulajdonosok most igen kedvező üdülési csomagokkal próbálják visszacsalogatni a turistákat, de egyelőre kevés sikerrel. Az egyik szállodának a kínai újév alkalmából a nemzetközi sajtóban is meghirdetett, valóban nagyvonalú ajánlatára (két nap és egy éjszaka teljes ellátással 950 bahtért, vagyis kevesebb mint ötezer forintért) mindössze hárman jelentkeztek!
Krabi repülőterén egy pannó áll, rajta a szökőárban eltűnt személyek képei. Valaki százezer dollár jutalmat ajánlott fel annak, aki élve megtalál egy huszonéves cseh házaspárt, de keresnek két-két franciát, svédet és németet is. A december végi nyilvántartás szerint a helyi kórházban ötszáz sérültet ápoltak.
A hatvanezres városban (a tartományban több mint hatszázezren élnek) alig lézengenek turisták, a parton pedig úgy lehet strandolni, hogy fél órán át embert sem látunk. Pedig minden ki van takarítva, a környéken nem volt számottevő veszteség, a szállodák közül is csak egy rongálódott meg. Kicsit olyan, mintha a világ egyik legszebb települése hirtelen kísértetvárossá változott volna. Egyik reggel áthajóztunk a közeli Phi Phi szigetre. Ehhez hasonló szépséget keveset látni a földön, nem véletlen, hogy errefelé forgatták A part című hollywoodi alkotást Leonardo Di Caprióval a főszerepben. Most megint olyan a part, mint valaha. A csiricsáré napernyőket és nyugágyakat elvitte a víz, és nem jöttek turisták, hogy újakat állítsanak fel a helyükre.
A kis szigeten valamivel élénkebb az élet, a part közeli sziklák előtt búvárkodásra is van mód, a szikrázóan fehér homokon pedig hamar rákvörösre lehet sülni a legmagasabb faktorszámú naptej ellenére. Természetesen itt is hallani magyar szót, honfitársaink harsány kiáltásait messze viszi az Andamán-tenger szele. A napozók között egy svéd igazságügyi szakértőre bukkanunk: Per Stal, az umeai fogorvosi egyetem tanára azért jött Thaiföldre, hogy honfitársai tetemét azonosítsa, de most kapott egy szabadnapot.
Mindennap más szállodába költözünk, s a szóróanyagokban fellelhető árlistákat böngészve meglepődve tapasztalom, hogy két csillaggal magasabb kategóriájú szállást adnak annyiért, amennyiért Európában az átlagos, háromcsillagos hotelszoba kerülne. A kiszolgálás pedig olyan, hogy az ember néha már kellemetlenül érzi magát az állandóan hajlongó helyiek között, a mosoly pedig akkor is természetes, ha hajnalban van szükségünk valamire a recepción.
Az ötcsillagos Phulay Beach Krabi igazgatója érdekes történetet mond el. A Phi Phi szigetén lassan újra működő szállodákba nagyon nehezen találnak személyzetet, a helyiek ugyanis azt állítják, hogy a tragédia után ottmaradt turisták hangját, gyerekkacagást, különféle nyelveken zajló beszélgetéseket vélnek hallani, sőt még az is előfordult, hogy a „szellemek” meghívták őket egy italra.
Krabin most a belső turizmus felélesztésében bíznak. A kormány ötven–hatvan százalékos kedvezménnyel csábítja a szökőár által érintett tartományokba a thaiföldi embereket. „Talán ez elég lesz a túléléshez” – mondja az igazgató, aki szerint az emberek tudatába belevésődtek a különböző hírtelevíziók heteken át sugárzott képei és feliratai, ezért most a Patong Beach, Phuket, Thaiföld szavakról azonnal a halál jut eszükbe. A szállodák vezetői eldöntötték, eddigi lakóiknak levelet írnak, arra kérve őket, hogy újra látogassanak el hozzájuk. „Ami történt, megtörtént, most az a feladatunk, hogy megelőzzük az újabb bajt, munkát adjunk több tízezer embernek. Ez pedig az európai turisták nélkül nehezen fog sikerülni” – mondja búcsúzóul.
Átkelünk a negyedmillió lakosú Phuket szigetére. Valódi turistaparadicsom volt, hiszen most nyoma sincs a tavalyi zsongásnak, amikor a főszezonban másfél millió turista látogatott ide. Ezen a vidéken volt a legnagyobb a pusztítás. Megkapjuk a legfrissebb statisztikát, amely szerint 1899 hazai és 1953 külföldi halt meg, s 1543 holttestet még nem tudtak azonosítani, háromezer embert még mindig keresnek. A helyiekkel beszélgetve mindenki arra kér, írjuk meg, hogy a strandok nyolcvan százaléka sértetlen maradt, a károsult szállodák többségét egy hónap alatt helyreállították, és itt egyetlen napig sem volt járványveszély.
Valóban, a phuketi szállodák alig tizenöt százaléka sérült meg (ez huszonegy hotelt jelent), és további huszonnégyet zártak be a szökőár után. A legismertebb partszakasz, Patong Beach főutcáján sétálva az egyik sarki szállodán gőzerővel dolgoznak, éppen a medencét csempézik újra. A mellette lévő harminchárom szobás Seagulf már kinyitott, a szobákat fél áron kínálják, de a recepciós szerint tízet sem sikerült kiadniuk. A parton alig néhányan lézengenek. Két hónapja még négy sorban álltak a nyugágyak, most egy sor is csak foghíjakkal jön össze. A két említett szállodától nem messze, egy kis zsákutcában található a magyar étterem. A tulajdonosok már mindent kijavítottak, készen állnak a nyitásra, csak egyelőre nincs kinek.
A helyiek mindenesetre megpróbálják menteni a menthetőt. „A szökőár nem tud legyőzni minket, mi most is a legfinomabb pizzát sütjük!” – hirdeti az egyik olasz étterem öles betűkkel, és megjelentek a tragédiát a maguk módján „feldolgozó” pólók is a piacon. Viccet senki nem mer csinálni a tragikus eseményből, inkább informatív jellegű feliratokkal látják el a textíliákat: 2001 Bomb alert, 2002 SARS, 2003 Bird flu, 2004 Tsunami, What’s next? – teszik fel a kérdést az egyiken (bombariadó, SARS, madárinfluenza, cunami – mi a következő?).
Kedden futótűzként terjedt el a szigeten a hír: visszajöttek a svédek! Valóban, a szökőár után ötven nappal megérkezett az első nyaralókat szállító charterjárat Stockholmból kétezer-ötszáz skandináv turistával a fedélzetén. Velük jött egy nagyobb újságírócsoport is, így az egyik szállodában svéd–magyar sajtótájékoztatót hívtak össze a helyi hatóságok.
A külföldi újságírókat levélben köszöntötte a tartomány kormányzója. „Nagyon hálásak vagyunk az adományokért – fogalmazta meg Udomsak Uswarangkura –, de ha az erre szánt összeget inkább itt költenék el turistaként, az nagyobb segítséget jelentene az ország számára. Thaiföld a szökőár utáni napokban kevés segítséget kért, önerőből kívánta megoldani a helyzetet. A segíteni akarók, ha ide jönnek nyaralni, részesévé válhatnak az újjáépítésnek, ezzel hozzájárulnak a gazdasági gépezet működésbe lendítéséhez.” A kormányzó hangsúlyozta, hogy az ország több turistaparadicsoma sértetlen maradt.
A személyesen is jelen lévő alkormányzó elmondta: a pénzügyminiszter újabb tízmillió bahttal (körülbelül ötvenmillió forint) megemelte a hatvanmilliós újjáépítési alapot, és halasztott visszafizetésű hitelkonstrukciókat is kitaláltak. A tragédia utáni első napokban a sérülteken és a hajlék nélkül maradtakon kellett segíteni, de ma már a munkanélkülivé vált emberek jelentik a fő problémát. A kormány most különféle eseményeket próbál szervezni az érintett tartományokban, lesznek konferenciák, szemináriumok, sőt nemzetközi golfversenyt is rendeznek. Hasonlóan elszánt a régió idegenforgalmi vezetője is. Suwalai Pindarab asszony a szökőár utáni folyamatokat a tóba dobott kő példájával illusztrálja: az első körben a megsérült szállodák dolgozói maradtak munka nélkül, aztán utcára kerültek a turistahiány miatt bezárt hotelok és éttermek munkásai is, a megcsappant kereslet miatt tönkrementek a kapcsolódó kisvállalkozások, később pedig a nagyobb élelmiszer-ipari üzemek. A helyi társadalombiztosítás fél évig folyósítja a szökőár által közvetlenül érintett szállodák dolgozói bérének a felét. A turistahiány miatt eddig húszezer ember került az utcára a szigeten. A thai idegenforgalmi hivatal különféle marketingakciókat tervez, például minden jelentős országból újságírócsoportokat hívnak a helyszínre, hogy megmutassák az újjáépítést, és azt, hogy tökéletes körülmények várják a turistákat.
Ha már a károknál tartunk, egyetlen bekezdés erejéig leltározzuk fel a magyar veszteségeket is. A Malévtól hét magyar utazási iroda közösen bérelt charterjáratokat a téli szezonban. Tíz járatot terveztek Bangkokba, ezek közül egyet sem töröltek. Sokkal rosszabb lett a helyzet a tervezett kilenc Phuket–Dubai út esetében, mert hetet törölni kellett, s hasonlóan jártak a Goára tervezett két út résztvevői is. A Maldív-szigetek esetében nyolcból hat repülést töröltek, a magyar nemzeti légitársaságnak emiatt közel háromszázmillió forintos vesztesége keletkezett. Az utazási irodák ennek kétharmadát bukták, és közel negyvenmillió forintba került a kint rekedt utasok hazamenekítése.
A tartomány közegészségügyi főorvosa, Wiwat Seetamanoth elmondta, hogy a régió egyetlen kórházában sem kezeltek a szökőárral összefüggésbe hozható fertőzéses beteget. Folyamatosan ellenőrzik a víz minőségét, de a partok mentén nem folytattak ipari tevékenységet, így nehézfémszennyezés vagy egyéb vegyi anyag sem kerülhetett a tengerbe. A víz fizikai paraméterei jobbak, mint a szökőár előtt – fejtette ki –, mert a szökőár kicserélte a vizet az öblökben.
Az egyik reggel a Duna Televízió stábja rábukkant egy itt elő magyarra. A harmincöt éves Sípos László Japánban dolgozik, de két-három hónapot tölt a szigeten, hogy búvárszenvedélyének hódolhasson. A fiatal mérnök úgy látja, hogy a katasztrófa rávilágított a túlságosan is egy lábon álló helyi gazdaság kiszolgáltatottságára, ugyanakkor néhány, korábban a szőnyeg alá söpört problémát is a felszínre hozott. A térség egyik legerősebb hadseregének mondott egymilliós thai katonaság csak három nap után reagált az eseményekre, s az itt élő mianmari (burmai) illegális vendégmunkások embertelen sorsáról is csak most kezdtek cikkezni a lapok. A helyi sajtó szerint nem lehet tudni, hogy hányan haltak meg közülük a szökőárban, és az ő számlájukra írták a tragédiát követő napon észlelt fosztogatásokat is.
Négy nap után továbbutazunk Hua Hinre, s egy újabb, elképesztően kedvező áron kínált ötcsillagos szállodába költözünk be. Itt nem volt szökőár, ennek ellenére kevés a vendég. A személyzet arcán örökös mosoly, de a szemekben ott bujkál a re