Hetven oldal megsárgult papírlap, hagyományos írógéppel írva, alfabetikus sorrendben a nevek, a felajánlások, a lakóhelyek. A huszonöt forintos tételtől a százezerig, így adakoztak országszerte. Több mint másfél évtizede ennek. Az agyonforgatott papírok az egykori KISZ Központi Bizottság agitációs és propaganda osztályának iratai közül maradtak fenn, 1989-ből. Többről van szó bennük, mint közadakozásról. Mivel az emlékmű máig nem készült el, az összegyűjtött pénz pedig eltűnt, vehetjük vádiratnak is. Arról, ahogyan reményeinket és legnemesebb érzéseink egyikét, a hazaszeretetet semmibe vették. Ezért kell ismét emlékeztetni és kérdezni.
Hosszú évek óta teszi ezt Trebitsch Péter rádióriporter, dokumentarista, aki bár látott egyet s mást a világban, nem tudja elfogadni, hogy mindez megtörténhetett és következmények nélkül maradhat.
A rendszerváltozás hajnalán, 1987. október hatodikán hangzott el a Magyar Rádióban a kérdés, hogy miért nincs az aradi vértanúknak emlékműve Magyarországon. Várakozó, izgalmas napokat éltünk. Nem véletlen, hogy annyi tiltás, nemzeti ünnepeink és gyászaink több évtizedes elsikkasztása után a javaslat, hogy fogjunk össze, és adakozzunk a nemes célra, felrázta az embereket. A Jurta Színházban Csoóri Sándor, Kósa Ferenc, Nagy Bandó András felhívást fogalmaznak, megnevezik a bankszámlaszámot, amelyre az országos adakozásból befolyt összegek kerülnek majd. Igaz, az eredeti elképzelést kibővítik a szabadságharc áldozatainak emlékművévé, amibe már az 1956-os forradalom is bele volt „csempészve”.
Megérkeznek az első felajánlások: Nagy Bandó András ötvenezer forintja és egy idős asszony egyhavi nyugdíja. Nem csak így gyűlik a pénz, a gyárakban a túlmunkából befolyt összegeket, a művészek az előadások honoráriumait ajánlják fel, az egyetemeken is „kalapoznak”. A kör egyre nagyobb. Már 1988 körül járunk, a pártközpont kénytelen tűrni a formálódó demokratikus ellenzék létét, de azért úgy gondolják, jobb, ha az ilyen ügyeken rajta tartják a szemüket. A KISZ Központi Bizottsága felajánlja apparátusát és segítségét a közadakozásból összegyűlt pénz kezeléséhez, s maguk is indítanak különböző pénzgyűjtő akciókat. A befolyt összegek számára ők nyitnak elkülönített bankszámlát, mert az akkori jogszabályok nem teszik lehetővé, hogy civil szervezet pénzt gyűjthessen és számlát kezelhessen. Talán a küszöbön álló változások miatt sem jött rosszul ez a népszerű ügy a KISZ-nek, de az igazsághoz tartozik, hogy ekkor még az adományok kezelésével nem volt gond.
A civil társadalmat hetvenöt tagú védnökség képviselte, a névsort nézve az ország szellemi életének színe- java. Közös cél volt, hogy a budai Várban, a Szent György téren végre ott emelkedjen Szervátius Tibor szobrászművész alkotása. Mint minden nagy jelentőségű ügyben, itt is folynak a szakmai és műemléki viták, de az adakozást ez nem érinti. Így 1991. október 7-én, a KISZ jogutódjának, a Demisznek a számláján már 4 417 205 forint van. Ám időközben megtörtént a rendszerváltozás, ami legalább akkora történelmi pillanat, mint 1848–1849 volt a maga idejében – fogalmazza meg egy helyütt Pozsgay Imre, a védnökség elnöke. Félő, hogy a felgyorsult események közepette a sok jó szándék nem tud gyakorlattá válni – vélekedik Kósa Ferenc 1990 körül, amikor az emlékműről faggatják az újságírók. A Magyar Rádió munkatársa, Trebitsch Péter szintén tagja a védnökségnek, egyúttal a nyilvánosságot is képviseli. Ennek köszönhető: a rádió archívumában a kezdetektől napjainkig fellelhető tudósításai, a dokumentumműsorok nemcsak az „eltűnt időt” hozzák vissza, hanem szinte perelnek is azzal.
Vajon csak fellángolásról volt szó? Mi volt kevés? Az akarat, az összefogás vagy a szervezőkészség? Vajon biztonságban volt-e az összegyűjtött pénz? Az utóbbi kérdésre a Legfőbb Ügyészség 1992 augusztusában megnyugtató választ adott. A Magyar Nemzeti Banknál nyitott számlán szereplő összeget, a 4 489 471 forintot a Demisz a Postabankhoz vitte át, a számláról nem történt kifizetés – tudhatjuk meg a dokumentumokból. Még 1993 márciusában is úgy tűnik, nincs ok aggodalomra. A pénz megvan. Legalábbis ezt állítja a Demisz országos irodájának volt vezetője. Ő ekkor a kezdő vállalkozásokat segítő Sansz Alapítványt képviseli. Nem volt könnyű a rejtekéből felkutatni Takács Istvánt, de megérte a fáradságot. Igen, ő az a személy, aki hozzáférhet a pénzhez, amely érintetlen, és szépen kamatozik – álltja. Semmi akadálya, hogy az eredeti célra használják. Amennyiben a társadalmi védnökség alapítvánnyá alakul, és bankszámlát nyit, azonnal átutalják az összeget a számukra – mondja magabiztosan. Hozzátéve, hogy ő maga erősen kételkedik abban, hogy ez a sokféle ember képes lesz-e még egyszer egy asztalhoz ülni.
E megjegyzésnek lehetett némi alapja, hiszen az emlékműért védnökséget vállaló emberek útjai a rendszerváltozást követően sokfelé vezettek. Néhányan közülük magas közjogi tisztséget töltöttek be, mások pártokhoz csatlakoztak, és voltak, akik időközben visszavonultak a közélettől. A védnökség 1994 áprilisában ült össze utoljára, megerősítették az eredeti szándékot, az emlékmű létrehozását. Ennél több aztán jó ideig nem is történt – mondja napjainkban Trebitsch Péter, akit munkája 1995-ben Kínába szólított, ezért csak hazatérése, 2000 után tudta ismét felvenni a szálakat. – Sok minden zajlott körülöttünk, miért izgatta ez a folyamat annyira? – kérdeztem tőle. Azt felelte, egyszerűen nem volt képes belenyugodni abba, hogy ott volt egy tiszta dolog születésénél, ami érezhetően szertefoszlott. Ennek okait és a felelősséget is kereste. Valamiképpen el kellene számolni a pénzzel az embereknek. Dessewffy Arisztid nyugdíjas, aranydiplomás mérnök, szintén jó ideje próbálkozik, hogy legalább az utóbbi kérdésre választ kapjon. Ő a családja által felajánlott 57 500 forintról őrzi a csekket. A kilencvenes évek elejétől áll levelezésben az ügyészséggel, az Igazságügyi Minisztériummal, hogy kiderítse, mi lett az adományokkal.
Az egyik idevágó iratban Nagy Imre, a Demisz egykori elnöke, ekkor már vállalkozó, arról tájékoztatja a hatóságokat, hogy 1989-ben megvált tisztségétől, és nincs információja a pénz 1992 utáni sorsáról. Mint írja, utódja a fennforgó időszakban Kiss Péter országgyűlési képviselő volt. Így azt javasolja, hogy a hatóságok őt keressék meg kérdéseikkel. A privát elszántság és az újságírói nyomozás során összegyűjtött adatok, információk szintén arra mutatnak, hogy abban az időszakban kelt lába a pénznek, amikor a Demisz ügyeiért a jelenlegi kancelláriaminiszter, Kiss Péter felelt. Amikor a közelmúltban e kényes témát egy közeli munkatársának felvetették, és utaltak arra, hogy valakiknek vissza kellene tenni a számlára a pénzt, az illető úgy vélekedett: aki egy Magyarország nevű nagyvállalatot vezet, ilyesmivel nem tud foglalkozni.
A riporter megkereste azokat az egykori védnökségi tagokat is, akik ma „kormányközelben” vannak. Kiábrándító tapasztalatokat szerzett. Még Kósa Ferenc is, aki egykoron szívügyének tekintette a gyűjtést és az emlékmű felállítását, a téma puszta felvetését is a személye elleni provokációnak tekintette. A Fővárosi Főügyészség kétesztendei kemény munkával, Takács István (Demisz, majd Sansz) állítása alapján „kiderítette”, hogy a számla teljesen „kiürült”, a befizetéseket valamennyi adakozónak visszafizették. Kellett némi háttér ehhez a magabiztos hazugsághoz, meg némi civil kurázsi is ahhoz, hogy Dessewffy Arisztid ne elégedjen meg ennyivel. Ismét a Fővárosi Főügyészséghez fordult, és 2004 decemberében ismeretlen tettes általi hűtlen kezelés és sikkasztás alapos gyanúja miatt tett bejelentést. A rádióriporter elővette a hajdani adakozók névsorát, és körbejárta, -telefonálta az országot, hátha rálel valakire, akinek visszautalták a pénzét. De ilyen embert nem talált. Mindennek nyomán az V–XIII. kerületi ügyészség újabb vizsgálatot rendelt el.
A XIII. kerületi rendőrkapitányság gazdaságvédelmi alosztályán rövid idő alatt kiderítették az igazságot. Bizonyítékot találtak a jelentős értékre elkövetett sikkasztásra, amelynek büntetési tétele öt év. Jegyzőkönyvbe vették – amit eddig is tudtunk –, hogy az öszszegyűjtött pénzt nem az eredeti célra használták fel, s egy fillért sem fizettek vissza senkinek. A számláról cégek közötti átutalás történt a Sansz nonprofit szervezet javára. A nyomozók előtt ismert az az ember is, akinek mindez a nevéhez fűződik. És itt jön a csavar: az eltelt idő miatt a bűncselekmény elévült, a nyomozást tehát megszüntetik. Így a pénzt felvevő embert sem nevezhetik meg, hiszen védi a személyiségi jog.
Nem szabad feladni – vélekedett Sólyom László a 2005. február 25-i rádióadásban. Ő szintén tagja volt a társadalmi védnökségnek. A tudós jogász szerint jogalap nélküli gazdagodásról van szó, a pénz polgári peres úton visszakövetelhető, hogy arra fordíthassák, amire eredetileg szánták.
origo.hu
Kettészakadt az ország: óriási hőmérséklet-különbség északon és délen
