A nemzet egysége

Számomra már Lévai Katalin is elég kínos volt. Egy esélyegyenlőségi miniszter, aki repülővel ment Rómába a buszos roma zarándokok után. Aki emlékszik bármilyen eredményre tárcavezetői korszakából, megérdemel egy hangszórót Egri Jánostól. Később átvette a szerepét Göncz Kinga, aki hasonlóképp vattaminiszter, mint elődje, viszont öszszeköti őket, hogy mindketten bejelentkeztek államfőnek. Pontosabban Göncz csak úgy szóba került (nyilván vérségi alapon), Lévai viszont feltette a kezét, hogy ő szívesen lenne. Merthogy most nő kell; benne van a levegőben. Mert nő még soha nem volt. (Mária Terézia meg nem számít.)
A komoly nő e tekintetben kétségkívül Szili Katalin. Mellette az szól, hogy időnként kiemeli fejét a szocialista mocsárból. Igaz, aztán később mindig visszadugja; ennek ellenére üdítő élmény, ha nómenklatúrázik egyet elvtársairól szólván, vagy ha mégis az igen mellett voksol a népszavazásnál, mert az a szerencsétlen határon túli magyar mégsem tehet arról, hogy ostoba békekötők hol huzigálták meg önkényesen az országhatárokat. Persze sokat ront az összképen, hogy azért ő is retteg a 23 millió román feketemunkástól, valamint döntetlen állásnál házelnökként Gyurcsányról is megszavazza, hogy nagyon is törvényes meg tisztességes. (Mi az hogy!)
Vannak aztán a férfiak. Ők vannak többen. Glatz Ferenccel, a Németh-kormány kultuszminiszterével legfeljebb a baloldali értelmiség foglalkozik. Ellene szól, hogy túl sok az esze, meg az Akadémiát is egész jól elnavigálta. Mi lesz, ha köztársasági elnökként is felnő a feladatához? Ráadásul mint jelképbizottsági elnök nem igazolta vissza a kormányzati hittételeket. Szóval nincs sok esélye a Gyurcsány-érában. Sólyom Lászlónak meg azért nincs, mert szerfölött gyanús, ha jobb- és baloldalról egyaránt vannak ajánlói. Még a végén túl autonóm lenne. Ugyanez az esélytelenség mondható el Gombár Csabáról, az SZDSZ jelöltjéről is, akinek nem csupán az az érdeme, hogy rádióelnökként tengelyt akasztott Antall Józseffel, hanem az is, hogy nem pártpolitikus. Az SZDSZ-ben már elfeledték, hogy Göncz Árpádot a párt ügyvivőjeként emelték pajzsra. Némi zavart okozott a Gizella utcában, hogy Mécs Imrét is jelölte ötvenhat rajongója (éljen a számmisztika!), ám azt minden reálpolitikus tudja, hogy ezzel négy évre prolongálnánk a demokratikus füttyöt. (Noha ez is lehet cél.)
Mindez persze eltörpül ahhoz képest, hogy Horn Gyula is felnyújtotta a kezét. Fő indoka: elég idős már a tisztséghez. Nincs kétsége afelől, hogy autentikusan testesíthetné meg a nemzet egységét, amint az az alkotmányban szerény kívánalomként megfogalmazva vagyon. A nemzet e tekintetben kétségkívül egységes: vagy körülrajongják, vagy szívből utálják Gyula vitézt. De azt télen-nyáron. Ez a személyi választás vitán felül történelmet írna. Magyarországnak már volt pufajkás miniszterelnöke – most lenne egy pufajkás köztársasági elnöke is. És milyen takarékosan. Kettő az egyben.
Ilyenkor sajnálja igazán az ember, hogy Losonczi Pál távozott az árnyékvilágból. Senki más nem tudott úgy reprezentálni a (nép)köztársaság nevében az egzotikus ázsiai meg afrikai országokban, mint a megboldogult Losonczi. A kedvencem az, mikor ráült a teknősbékára, és ez vezető hír volt a tévéhíradóban. Megbízható volt. Nem kellett aggódni miatta, hogy a délutáni programokon józan lesz-e még. De nem is volt semmi baj a nemzet egységével. Most meg itt van nekünk a demokrácia…