Egyetemi hallgatóként hogyan került közel a Csokonai Vitéz Mihály eltemetésének körülményét vizsgáló bizottság munkájához? S ez mostanában miért váltott ki nagy vitát Debrecenben?
– A városban az elmúlt esztendőt Csokonai-évnek nyilvánították. Felvetődött az a gondolat, hogy be kellene hozni a sírját és az emlékművét a Debreceni Református Kollégium és a Nagytemplom közötti emlékkertbe. Sok írás megjelent arról, hogy egyáltalán hol van Csokonai igazi sírja. Ugyanis a volt Hatvan utcai temető, ahová őt temették, már beépült, megszűnt. Az én diákkoromban, az ötvenes években, a régi temető még létezett. 1953-ban szó volt arról, hogy Csokonai sírját át kellene helyezni onnan a köztemetőbe. Ez azért volt érdekes, mert a költő édesanyja eltemette a fiával együtt a kéziratait is. Többek között az Árpádiász című, elkészült, de kiadatlan eposznak a kéziratát is egy befőttesüvegbe rakta, azt pedig a koporsóba.
– Hogyan került ez a figyelem középpontjába?
– Az 1950-es években dolgoztak Debrecenben Csokonai művének kritikai kiadásán. Ennek a munkálatnak Juhász Géza irodalomprofesszor volt a vezetője, az ottani irodalomtörténeti intézet igazgatója. 1953-ban, tizenkilenc évesen másodéves egyetemi hallgató voltam, én is közreműködtem, az volt a feladatom, hogy a debreceni kollégium kézirattárában, a colligátumokban keressek Csokonai-verseket. A költő addig ismeretlen verseit is felfedeztem, amire ma is büszke vagyok.
– Mik voltak ezek a colligátumok?
– Különböző kéziratok gyűjteménye, amelyekben a halotti prédikációtól, a gyerekverseléstől kezdve megtalálhatók voltak érett költemények is. Ezeket egybekötötték; sok ilyen kötetet átlapoztam. Ez valóságos kincsesbánya, hiszen Arany János több költeményének a forrását itt lehetett megtalálni. Ezzel a kutatómunkámmal kerültem közel a Csokonai-témához. Abban az időben Juhász Géza engedélyt kért Révai Józseftől, hogy az emlékmű alatti sírt feltárják. Ez megtörtént, de nem találták alatta Csokonait. Aztán az évforduló kapcsán cikkek jelentek meg, hogy nem is temették oda a költőt, mert az egyház kiátkozta, és nem engedte oda eltemetni. Ez persze nem volt igaz. Ezeket a cikkeket nemrégiben összegyűjtötte egy debreceni barátom, Csohány János nyugalmazott teológiai professzor, és elküldte nekem. Magánlevelekben válaszoltam neki – később kiadták a debreceni Körkép hetilapban –, leírtam, hogy ezek őrültségek, mert szemtanúja voltam a feltárásnak.
– Mi az igazság, hová temették a költőt?
– Ez itt a kérdés! Mert még ha ott lett volna is a sírja, akkor sem találták volna meg. Tiszántúlon a temetkezések olyanok voltak, hogy a sírgödör alján jobbra vagy balra egy üreget ástak ki. Ebbe az úgynevezett padmalyba csúsztatták a koporsót. Nádudvaron, a falumban, ahonnan származom, ott is így temetkeztek. Ez egy ötletes népi temetkezési forma volt, a népi kripta, ami lényegében az úri kriptát utánozta: a halott mumifikálódott, és a föld nem nyomta össze. Tehát ezekre az üregekre nem gondoltak.
– Ebből mi következik, van e nyoma az exhumálásnak?
– Naplót vezettem abban az időben, de jegyzőkönyv is készült 1953-ban a sikertelen exhumálásról, amit megőriztek a Hajdú-Bihar Megyei Levéltárban és a Déri Múzeumban is. A jegyzőkönyv teljes hitelességgel bizonyítja, hogy a síremlék alatt nem Csokonai van, hanem három különböző csontváznak a maradványai. Miért? Mert 1836-ban a Sárvári Pál tervezte vasgúlát nem az 1805-ben eltemetett költő sírja fölé emelték, a lapályba, hanem néhány méterrel arrébb tették, egy kis dombra. Tehát a Csokonai-emlékmű, azaz a vasgúla három méter harminc centiméterszer három méter harminc centiméter nagyságú téglaalapzaton állott. Ez a földbe két méter hetven centiméter mélységbe nyúlt, egy méter téglafal szélességben. Ezt az „erődítményt” azért kellett felépíteni, mert a negyvenmázsás vasgúla elsüllyedt volna a lapályos területen. A jegyzőkönyv szerint is, amikor Juhász Géza vezetésével többnapi munkával feltárták a sírt, s áttörték a vastag boltozatot, akkor a belső üregben három különböző személy csontjait találták összekeverve: csigolya- és lábszárcsontokat, medencetöredéket, koponyatetőt. Juhász Géza a jegyzőkönyvben megemlítette, hogy az akkori temetőcsősz családja már harmadik generációban űzte ezt a foglalkozást. A családban öröklődő hagyomány szerint Csokonai Vitéz Mihály fejfája a jelenlegi emléktől keletebbre, egy-két méterre állott, még az emlékoszlop felállítása után is. Egyébként már 1835-ben sem volt meg a fejfa. Ezt dokumentálja az a vers is, amiben egy költő szomorúan írja le, hogy eltűnt Csokonai fejfája.
– Ezzel befejeződött a keresés?
– Az irodalomprofesszor új engedélyt kért Révai Józseftől, hogy a területet néhány méteres körzetben felásathassa, de ő erre már nem adott engedélyt. Több mint ötven évvel később tehát nem változott semmi. Éppen ezért az üres emlékművet semmi értelme addig áthelyezni, amíg biztosan nem tudjuk, hol nyugszik Csokonai. Az emlékműtől egy-két méterrel keletre van Csokonai sírja. Azt kellene először feltárni.
– S ott a földi maradványokon kívül mit lehetne megtalálni?
– A kéziratokat. Szana Tamás Csokonai-életrajzában, 1869-ben a következőket írja: „Fennmaradt kéziratait a gyászoló anya fia koporsójába zárta bódító bújában.” Itt nem csupán a csontokról van szó, hanem a befőttesüvegben lévő kéziratokról és az ismeretlen, Árpádiász című eposzról. Ezt kereste többek között Juhász Géza, és ezért fontos a sírt megkeresni, s szerintem meg is lehet találni. Csokonai anyja nyilván marhahólyaggal kötötte le, gyerekkorunkban is azzal kötötték le a nagy befőttesüvegeket. A homok lehet, hogy benyomta a sírban a marhahólyagot, de az nem baj, mert akkor a száraz homok befolyt, beömlött az üvegbe, és konzerválta a kéziratokat.
– Mi a kutatás akadálya?
– Semmi. Írtam egy levelet a kulturális ügyekkel foglalkozó debreceni alpolgármesternek, Turi Gábornak. 2005. január 12-én felvázoltam az egész históriát három oldalban, és azt is, hogy mit lehetne csinálni. Még nem kaptam rá választ.
– Talán azért húzódozik a sírfeltárás engedélyezésétől, mert nemzeti kegyhelynek számít?
– Az rendben is van. De ha nem tárják fel a sír környékét, akkor minek vinnék be az üres emlékművet a kollégium emlékkertjébe? Cs. Nagy Ibolya írta meg helyesen a debreceni Körkép hetilapban: „…ugyan miért olyan felháborító a gondolat, hogy Csokonai Vitéz Mihály földi maradványai egyszer ott pihenjenek Kollégiumának ablakai előtt, közel a halhatatlan líceumbokorhoz, egy füvészkerti fa lombjai alatt? Miért ne lehetne az a hely az ő Panthéonja: sírja fölött kondulna delente a Nagytemplom harangja.”
Csak legenda. Turi Gábor alpolgármester elmondta, hogy Debrecen városa nem szándékozik áthelyezni Csokonai Vitéz Mihály sírját és az emlékművet a Dorottya utcából. Ugyan a városban a Csokonai-sírról kialakult egy vita, hogy méltatlan helyen van a dombon álló emlékmű, de a szakértőkből álló hattagú kuratórium (G. Szabó Botond, a Debreceni Református Kollégium gyűjteményi igazgatója, Várhelyi Ilona, a Debreceni Irodalmi Múzeum vezetője, Borbély Szilárd irodalomtörténész, Csokonai-kutató, Rácz Zoltán építész, Turi Gábor, Debrecen város önkormányzatának alpolgármestere, Somogyi Béla, a kuratóriumi bizottság elnöke) végül úgy döntött, hogy a többtonnás emlékművet nem mozdítják el, inkább emlékkertet alakítanak ki körülötte. Az alpolgármester szerint a város lakóinak többsége is úgy látja, hogy nem szabad háborgatni Csokonai földi maradványait, erre igény nem is fogalmazódott meg. Különben is a kéziratokkal teli befőttesüveg a sírban csak legenda. Arra a kérdésre, hogy miért nem válaszolt Beke Albert irodalomtörténész hozzá intézett levelére, az alpolgármester így válaszolt: – Nem emlékszem a levélre. Hozzám biztosan nem jutott el. Sajnálom, de ezért nem válaszoltam. Egyébként szívesen leülök beszélgetni az irodalomtörténésszel.
